Dunántúli Napló, 1982. november (39. évfolyam, 300-329. szám)
1982-11-20 / 319. szám
Berzsenyi Dániel összes versei A neves, tavaly elhunyt Berzsenyi-kutatónak — Merényi Oszkárnak — posztumusz munkája ez a verses- kötet. A szöveghű közléseken túl elsősorban az adja érdekességét, hogy a szerkesztő az eddigiektől sok helyen eltérő időrendbe állította a verseket. A sort a Magyarokhoz I. egyik 1796 körülire datált változata nyitja meg. Ez o dátum önmagában figyelmeztet arra, hogy milyen nehéz helyzetben volt a kutató, amikor a véglegesnek számi, tó időrendet kialakította. Jó, ha utalásokra hagyatkozhatott. Legtöbb esetben azonban — amikor nem állt rendelkezésre konkrét dátum — csak feltételezésre építhetett. Miből adódott a sorrend megállapításának nehézsége? Elsősorban abból, hogy kezdetben maga a költő törődött legkevesebbet versei sorsával. A hagyományok szerint teljesen véletlenszerűen tudták meg a legjobb barátai is, hogy Berzsenyi olykor társalkodott a líra múzsájával. Még Kemenessömjében látogatta meg egyszer Kis János, aki maga is elkötelezettje volt a poézisnek. Amikor belépett, Berzsenyi a papírszeletet, amire írt, hirtelen mozdulattal az asztalfiókba tette.. „Talán háborgatom, ko- mámuram" — kérdezte Kis. „Nem háborgat bizony, ha- szontalansóg, amit írkáltam, csak úgy jött — válaszolt Berzsenyi. — Versek az ebad . . . Majd mit is mondok az ilyen munkának!” A vendég meglepődött a szavakon, s faggatni kezdte a házigazdát, hogy miért töri ilyes dolgokon a fejét. A felelet megintcsak meglepetést okozott, mert kiderült, hogy a gazda legtöbbször teljesen a véletlenre — illetve, az ihletre — hagyatkozva ült le az asztalhoz, s bolondságnak aposztrofálta ezt a cselekedetét. Törvényszerű, hogy a vendég látnj kívánta a többi verset is. A sorokon hirtelen végigfutva, azonnal megérezte az erőt, a nagy tehetséget. Egy csomót magához is vett azzal hogy, elküldi majd Kazinczynak bírálatra. Egyúttal Berzsenyit arra biztatta, hogy írjon' újabbakat. Markó Pál Kazinczy válasza, dicsérete hamar megérkezett, s attól kezdve élénk levelezés indult meg közöttük. Ez folytatódott akkor is, amikor Berzsenyi a Somogy megyei Niklára költözött, Barátai szorgalmazására határozta el, hogy verseit megkísérli kötetben kiadni. Minthogy azonban nem sikerült megfelelő mecénást találnia, már-már úgy tűnt, hogy lehetetlenre vállalkozóit. Ekkor azonban váratlan segítséget kapott a pesti papnövendékektől, akik Tatay János lelkesítő felszólítására vállalkoztak a hiányzó összeg előteremtésére (sőt, Berzsenyi arcképének megrajzolta- tására is). Akkor — és azóta is — elsősorban az adta Berzsenyi költészetének újdonságát, hogy rímes verseiben nem ragaszkodott az időmértékhez. Azaz, oly módon írt, ahogyan kortársai közül Csokonai Vitéz Mihály és Horváth Ádám is törekedett. Soha nem törekedett az érzelmi áradás korlátozására, határozott, hagyományos poétikai ~ keretek közé szorítására. Egyetlen célja volt — különösen ódáiban — minél hívebben visszaadni lelkének viharait. Természetes, hogy ez az áradás, sokszor mértéktelennek ható vihar- zás meglepte kortársait. S’ az is, hogy verseiben igyekezett kötődni a valósághoz, hogy soraiban olykor tájszavakra bukkantak. Berzsenyi versei — ez az újabb kötetből is kitűnik — egy változásban, átalakulásban lévő világot tükröznek. Amikor a korábbi statikus nemesi világszemlélet megrendült a helyet követelő polgári nézetek hatásától. A középnemesi származású költő ezt észrevette, s igyekezett ellenére minnél többet megtenni. Előbb azzal, hogy figyelmeztetett a romlásra, majd úgy, hogy osztályosai számára az alkalmazkodás lehetőségeit villantotta föl. Egyik korabeli bírálója mondta: „Nem egész az a könyvtár, amelyikben Berzsenyi A magyarokhoz írt költeménye nincs meg!” Ehhez nincs mit hozzátenni. Csak kívánjuk, teljesüljön! Laczkó AndrásZápor után Fölvonszolom magam a hegyre, majd a sziklák közt megállók. Egy fekete kőhasítékban a csigaház vízcseppet dajkál. Lenn zubogó folyók mélységei elegyednek lidérces felhőkkel... Aztán a visszaúton: a szállongó pitypang-feltegek könnyeit letörlöm a bóbiskoló virágokról és visszaélem őszbe siető ifjúságomat. Rózsa Endre Toportyán Minek arról szót is szólni farkasokat pásztorolni? Kapni csak a duplacsövűt, vagy galambot, vagy keselyüt! Báránybunda, farkasirha, szélmalom fut zörgő sikra, valameddig hadonászna — karikáz a szikrák frásza. Kelet felől, Nyugat felől, szelet szimmants, nyüszíts, ne lőj; ki vonit az ugar holdján, ki vigyázza a toportyánt? Ki pártolja maga ellen? Csüdjét rágja, vérben cselleng, nyalint, mordul, mit sem bánja: önmaga a számadása! Baditz Balázs rajza L angyos és esőtlen volt a hétfő hajnal. Don Aurelianco Escovar, diploma nélküli fogorvos és jó korán kelő ember, hatkor kinyitotta a rendelőjét. Kivett az üvegszekrényből egy műfogsort, amely még benne állt a gipszmintában, és kirakott az asztalra egy marókra való műszert, amelyeket nagyság szerint elrendezett, mint egy kiállításon. Gallér nélküli csíkos inget viselt, felül egy aranyozott gomb zárta össze, és a nadrágját gumi nadrágtartó tartotta. Szigorú, szikár ember volt, és a tekintete ritkán alkalmazkodott a helyzethez, mint a siketek tekintete. Miután elrendezte a tárgyakat az asztalon, a csiszolókorongot, a kést a forgószékhez fordította, és nekiült megcsiszolni a műfogsort. Úgy látszott, nem gondol arra, amit csinál, de makacsul dolgozott, még akkor is nyomva a pedált a marókésen, amikor nem használta. Nyolc óra után egy kis szünetet tartott, hogy az ablakon át kinézzen az égre, és meglátott két magába merült hollókeselyűt, amelyek a szomszéd ház tetőgerincén szórakoztak a napon. Tovább dolgozott, arra gondolva, hogy ebéd előtt még egyszer esni fog az eső. Tizenegy esztendős kisfia kellemetlen, mutáló hangja rázta fel a gondolataiból: — Papa.- Mi az?- Azt kérdi a polgármester, hogy kihúzod-e a fogót.- Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon. Éppen egy aranyfogat csiszolt kartávolságra emelte-, és a szemét félig lehunyva megvizsgálta. A váróteremből' újból kiáltott a fia:- Azt mondja, hogy igenis itthon vagy, mert hall téged. A fogorvos tovább vizsgól- gatta a fogat. Csak miután letette az asztalra a befejezett munkadarabok mellé, akkor szólalt meg: — Még jobb. Újból a csiszolókorongot kezelte. Egy kis kartondobozból, amelyben az elkészítésre váró dolgokat tartotta, kivett egy több tagú hidat, és csiszolni kezdte az aranyat. — Jó napot — mondta a polgármester. — Jó napot — mondta a fogorvos. Amíg a műszerek kiforrtak, a polgármester a szék fejtámlájára támasztotta a fejét, és máris jobban érezte magát. Jeges illatot lélegzett be. Szegényes rendelő volt ez: egy öreg faszék, a pedálos csiszolókorong és egy üvegszekrény állt benne, porcelán Gabriel García Márquez Egy ilyen nap* 'Gábriel García Márquez kolumbiai író, akinek Száz év magány című regénye hazánkban is nagy sikert aratott, kapta meg az idén az irodalmi Nobel- dfjat.- Papa.- Mi az? Még nem változott meg az arckifejezése.- Azt mondja, hogy ha nem húzod ki a bölcsességfogát, agyonlő téged. Sietség nélkül, rendkívül nyugodt mozdulatokkal abbahagyta a pedálozást a marókésen, eltolta a gépet a karosszéktől, és teljesen kihúzta az asztal alsó fiókját. Ott volt a revolver.- Jól van — mondta. — Mondd meg neki, hogy jöjjön, és lőjön agyon. Elforgatta a széket, amíg az ajtóval szembe került, és kezét a fiók szélére támasztotta. A polgármester megjelent a küszöbön. A bal orcáját megborotválta, de a másik, feldagadt és fájós arcán ötnapos szakálla volt. A fogorvos soksok elkeseredett éjszaka nyomát látta a polgármester fénytelen szemében. Az ujjai hegyével belökte a fiókot, és szelíden mondta:- üliön le. üvegcsékkel. A székkel szemben egy ablak volt, embermagasságig vászonfüggönnyel eltakarva. Amikor hallotta, hogy jön a fogorvos, a polgármester megvetette a lábát, és kitátotta a száját. Don Aureliano Escovar a fény felé fordította a beteg arcát. Miután megnézte a rossz zápfogat, az ujjaival óvatosan megnyomva, beigazította az állkapcsot. — Érzéstelenítő nélkül kell csinálni - mondta. — Miért? — Mert tályog van rajta. A polgármester a szemébe nézett. — Jól van — mondta, és mosolyogni próbált. A fogorvos nem mosolygott vissza rá. A munkaasztalhoz vitte a tepsit a kiforrázott műszerekkel, és egy hideg csipesszel kiemelte őket a vízből, még mindig sietség nélkül. Aztán a cipője orrával odatolta a köpőcsészét, és a mosdótálhoz ment kezet mosni. Mindent úgy csinált. hogy közben nem nézett a polgármesterre. De a polgármester nem vette le róla a szemét. Alsó bölcsességfog volt. A fogorvos szétterpesztette a lábát, és a meleg fogóval megragadta a bölcsességfogat. A polgármester megkapaszkodott a szék karfáiban, minden erejét a lábaiba vetette, és jeges űrt érzett a veséjében, de még csak nem is sóhajtott. A fogorvos csak a csuklóját mozgatta. Harag nélkül, inkább keserű szelídséggel mondta:- Itt most húsz halottunkért fizet meg, hadnagy úr. A polgármester érezte a csont reccsenését az állkapcsában, és a szeme könnybe lábadt. De nem sóhajtott, amíg nem érezte, hogy kijött a záp- foga. Akkor meglátta a köny- nyein át. Úgy rémlétt neki, hogy annak a fognak annyira nincs semmi köze a fájdalmához, hogy képtelen volt megérteni az elmúlt öt éjszaka kínszenvedéseit. A köpőcsésze fölé hajolva, izzadva, lihegve kigombolta a zubbonyát, és tapogatózva keresgélte a zsebkendőt a nadrágja zsebében. A fogorvos adott neki egy tiszta rongyot.- Törölje le a könnyeit — mondta. A polgármester letörölte. Remegett. Amíg a fogorvos kezet mosott, ő a lyukas mennyezetet és a mennyezeten függő poros, póktojásokkal meg döglött bogarakkal teli pókhálót nézte. A fogorvos a kezét szá- rogatva visszajött. „Feküdjön le - mondta -, és sós vízzel öblögesse." A polgármester felállt, hanyagul tisztelegve elköszönt, és a lábait nyújtogatva az ajtóhoz ment, be sem gombolva a zubbonyát.- Majd küldje át a számlát — mondta.- Magának vagy a községházának? A polgármester nem nézett rá. Becsukta az ajtót, és a dróthálón keresztül mondta:- Egykutya. Nagy Mátyás fordítása Trencsényi Zoltán Kötéltánc Megremegett a keze. Ezen az estén nem először. Ennél a trükknél újra érezte, hogy leleplezték. Sőt, több volt ez egyszerű megérzésnél. Tudta, hogy elrontotta az eltüntetést, és a kezéből látszólag semmivé foszló kendő sarka igencsak kilógott az ujjai közül. Reménykedett, hogy nem vették észre, de aztán belátta, hogy ez lehetetlen. „Feltűnő volt” — állapította meg magában, és gombóc költözött a gyomrába. Mosolya is inkább csak egy erőltetett fintorrá vicso- rodott, és alig merte elkezdeni a következő trükköt. Úgy érezte magát, mint aki mezítelen. Izzadt. A nézők ezt persze tulajdoníthatták a- nagy csokornyakkendő ful- lasztó fojtogatásának, meg a frakk — mindent rejtő, tehát nélkülözhetetlen — felöltőjének is. A kártyák eléggé határozatlanul nyíltak szét, a terítés sem lett valami egyenletes. Már a keze is nyirkos volt. „Na még egyszer. . Görcsösen markolászta a kártyacsomagot, és arra gondolt, hogy vajon mi az oka ennek a szörnyű bizonytalanságnak, kínzó határozatlanságnak. „Magasságos ég, hiszen semmivel sem gyakoriok kevesebbet, mint máskor ...” Második nekifutásra már szebb lett a terítés, aztán az egykezes keverés is viszonylag flottul sikerült... Megnyugodva szusszant, és még a mosolya is őszintébbnek tűnt. De a nyugtalansága csak nem akart szűnni. Bár hitte, hinni akarta, hogy átlendült a holtponton, de semmi garancia nem volt arra, hogy több gikszer nem csúszik be. Márpedig tudta, hogy egy bűvésznek csak egyszer kell eljátszania a „becstelenségét”, és vége. Mindennek lőttek. Oda a művészi rang, kárbavész a sokéves gyakorlás, többé nem lesz hitele. A kártyadobásokat hibátlanul mutatta be, ez mintha kezdte volna visszaadni az önbizalmát, de valahol a gyomrában még mindig ott motoszkált az iménti rémes két-három perc. A „chicagói golyók" gyönyörűen sokasodtak, majd tűntek el szétnyitott ujjai között, és mégis ... „Kötél- tánc” gondolta. „Sőt, rosz- szabb, mint a kötéltánc, mert a kötéltóncos mutatványának áhítja a sikerét a néző, de a bűvész produkciójánál mindenki a hibára vár. . Sietve meglazította az ingét. Bámulta magát a tükörben. Vékony, fekete bajusza állt utat az arcáról csörgő verejtéknek. Közelhajolt a képmásához, és fürkész tekintettel vizslatta saját arcát. — Művész úr, a taxi . . . — nyitott az öltözőbe a portás. Hátrafordult, és fáradt, meggyötört tekintettel nézte a portást. — Küldje el — mondta nagysokára —, ma este inkább gyalog megyek haza, szükségem van a levegőre. Köszönöm . . . Homlokát ráncolva ballagott át a parkon. Az első fellépése járt az eszében. A diáktársak csodálták maga- biztosságát, varázslónak becézték. Aztán a tükör előtt töltött délelőttök, az unalomig ismételt ujjgyakorlatok... az estéről estére felcsattanó taps... a szájtáti nézők, az elismerő tekintetek ... A hídon fújt a szél. Megállt. Jólesett a hűs levegő. Csend volt, a némaságot a koffer csobbanása törte meg. A korlátra könyökölt, és nézte a vízen úszó fekete koffert, amely a placcsanás után kinyílt, és. a sodrás sebesen söpörte ki belőle a kártyákat, színes kendőket, golyókat, bűvészbotokat, művirágokat . . . Nagyot szusszant. Arcát a szélbe tartotta, és úgy érezte, gyomrából végképp eltűnt az a pici gonosz, fojtogató gombóc. HÉTVÉGE 9,
