Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)

1982-10-03 / 271. szám

1982. október 3., vasárnap Dunántúli napló 5 60 év — 15 köztársaság Moldova A Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió euró­pai felének délnyugati sarkában fekszik. Északról, keletről és dél­ről az Ukrán SZSZK, nyugatról pedig Románia határolja. Terüle­te 33 700 négyzetkilométer. Lakossága 3 millió 885 ezer fő, mely­nek több mint 65 százaléka moldován nemzetiségű, 25 százaléka pedig orosz és ukrán. Kisinyov, a Győzelem-tere A XII—XIII. század forduló­ján esik az első írásos említés Moldova terület romanizált la­kóiról, a moldovának és a ro­mánok közös őseiről: a vlachök- ról. A XIII. század közepén, a mongol—tatárdúlás során e vidék szláv lakossága teljesen 'kipusztult, helyét szintén a he­gyekbe menekülő és a tatárdú­lás után 'visszatérő romanizált népesség foglalta el. Magyar- ország közelsége folytán ha­zánkkal való kapcsolatai igen régiek. Hiszen Szov- jet-Moldova nyugati határa a Prut folyó, s ennek túlsó partján, a Prut és a Szeret fo­lyók között terül el Etelköz, a vándorló magyaroknak honfog­lalásuk előtti utolsó állomása. Nyomukban keltek át Moldo­ván a magyarokat Etel-közből kiszorító besenyők, majd később a tatárok elől menekülő kunok. A XIV. század közepén a krími tatárok kánját, aki Moldova urá­nak is tartotta magát, magyar hadak verték ki erről a terület­ről, amely ekkor magyar befo­lyás alá került. /. Bogdán hosz- podór államalapítása egy mol­dovai önállósulási törekvés eredménye volt de az új or­szágnak tovább is szoros dinasz­tikus, kereskedelmi és kultu­rális kapcsolatai maradtak ha­zánkkal'. |A XV. században a török támadással szemben nem tudtak ellenállni, s azok ural­ma fokozatosan egész Moldo- vára kiterjedt. A török—tatár seregek elleni harc kovácsolta össze a moldovának és az uk­rajnai kozákok szövetségét Vi­téz Mihály hovasföldi fejede­lem is megkísérelte, hogy sa­ját országával együtt Moldovát is felszabadítsa a török uralom alól. /. Péter orosz cár 1711. évi pruti hadjárata idején Kante­mir moldovai uralkodó szövetsé­get kötött a cárral és átadta neki országát, de Péter veresé­ge után ismét elfoglalták a tö­rökök ezt a területet. A későb- ibiék során azonban Oroszor­szág hatalma mind inkább erő­södött a török ellenében. A moldovai nép számára az Orosz­országhoz való csatlakozás meg­könnyebbülést hozhatott, s er­re a XIX. század elején került sor. Ezt a területet akkor és a következő korszakokban Bessza- róbiának is nevezték. A XIX. század első felében bontakozott ki a demokratikus, majd a forradalmi mozgalom Besszarábiában. A munkásmoz­galmi hagyományaik egyik je­les emléke, hogy közel egy évig, a XX. század első két évében Kisinyovban működött az Iszk- ra titkos nyomdája. Az 1917-es februári forradalom után Mol­dova városaiban is megalakul­tak a szovjetek. Az ellenforra­dalom erői ekkor Romániába szöktek és innen készítettek elő támadást. Románia 1918-ban megtámadta, majd elfoglalta Besszaróbiát és annak jelentős részét 22 évig az ellenforradal­mi erők uralmuk alatt tartották. 1924-ben az Ukrán SZSZK kö­telékében alakult meg a Mol­dovai Autonom SZSZK. A Dnyeszter két partján 1940-ig különféle sors jutott a ketté­szakított Moldova két részének. A Román Királyság köteléké­be került Besszarábiában a né­pet kegyetlenül kizsákmányol­ták, a forradalmi erőket üldöz­ték. Szovjet—Moldova viszont bekapcsolódott a szocialista építő munkába. 1940-ben Besz- szarábiát egyesítették Moldova többi részével, megalakult a Moldovai SZSZK. Már megin­dult az új élet, amikor egy év múlva a németek megtámadták a Szovjetunió*. Rövid idő alatt Moldova német megszállás alá került, a fasiszták kegyetlenül elnyomták és kifosztották az or­szágot. A lakosság ellenállt és itt is nagyméretű partizánmoz­galom bontakozott ki. 1944-ben szabadult fel a megszállás alól ez a terület, s llépett a szocialis­ta fejlődés útjára. öt évvel ezelőtt Odesszából a hargitai havasok felé tartva alkalmam volt át­utazni Moldova jelentős terü­letén, meggyőződni, látni az elmúlt három évtized nagysze­rű fejlődését. A látogató a tá­jat szemlélve megállapíthatja, hogy Moldova a Szovjetunió egyik jelentős élelmiszertermelő körzete. A köztársaság mező- gazdasága néhány ipari nö­vény: cukorrépa, napraforgó, dohány — továbbá gyümölcs- és szőlőtermesztésire specializá­lódott. Augusztus végén utaztam át a hatalmas gyümölcsösök és szőlőültetvények telepítette te­rületeken. mely színpompájával, üde zöldjeivel a termés bősé­gét ígérte. Szorgos munka nyo­mai bizonyították, hogy ezeken a területeken magas termelési kultúrával, szorgalommal, fejlett­séggel érik el a figyelemre méltó eredményeket az itt élő embe­rek. Az eredményt néhány fon­tos szám igazolja: Moldovában található a Szovjetunió termő gyümölcsöseinek valamivel több mint 4 százaléka, a termősző­lők 20 százaléka. Ugyanakkor a köztársaság részesedése mind a gyümölcs-, mind a szőlőter­melésben meghaladja a 20 szá­zalékot. Jelentős a köztársaság élelmiszeripara is. Az ország össztermelésén belül itt állítják elő a cukor 4, a növényi olaj 5, a konzerv 9, a bor 9 százalé­kát. Híresek a moldovai konya­kok, pezsgők is. A köztársaság fővárosában Kisinyovban is képet lehet, kapni e terület gyorsütemű fej­lődéséről. 1966-ban ünnepelte fennállásának 500. évforduló­ját. 1420-ban még mint csak faluról esik szó a neve kap­csán. A XVIII. században emlí­tik először mint várost, mely főleg a Brassóval folytatott ke­reskedelme révén fejlődött. A század végén a törökök felgyúj­tották, s ebben az állapotban került orosz kézre, de ismét megszállták a törökök. A XIX. században szabadult fel újra a török elnyomás alól, s az ad­dig is igen kevert lakosságú vá­rosba sok, a török elől menekü­lő bolgár és szerb érkezett. Kisinyov ma a köztársaság ipa­ri központja. Jelentős a gép­gyártása és műszeripara. Kul­turális élete is fejlett, itt hat felsőoktatási intézményi, tudo­mányos akadémia működik. Itt is nagy figyelmet fordítottak a történelmi városközpont rekonst­rukciójára, ugyanakkor szép, modern házaik, lakótelepek, széles sugárutak hívják fel ma­gukra az ide látogatók figyel­mét. Nem ritkák a 16—20 szin­tes lakóházak. Kellemes légkört alokítanak ki a parkok, az uta­kat övező fasorok. Egy érdekes­ség: a magasházak, miután Moldovában gyakoriak a föld­mozgások, földrengésállóak. M. E. Műhelyek, alkotók Csergezán Pál A perzsa császári udvar festője volt A kanyar után még egy ár­nyékos lombfolyosó következik, aztán felbukkan a gemenci „Bagolyvár" előtti tágas tisztás. A távolban töltéssé magasodó sík közepe táján négyszögletes foltot pillantunk meg, mögötte őszes férfi ül, figyeli az er­dőt, rajzol. Csergezán Pál mű­termében vagyunk ... Ez . a „műterem" Záhonytól Sopronig terjed, ,,alapfalai’1 tulajdon­képpen az országhatár vonalát követik. A műtermek általában arról ismerszenek meg, hogy a művészi tevékenység kellékei mellett amolyan kisebbfajta ki­állítások is egyben — számos műtárgy látható bennük. Cser­gezán Pál esetében erről nem beszélhetünk. Az ő tulajdoná­ban talán összesen két kép van, az amin most dolgozik, már nem az övé . .. Évekre elő­re „foglalt” minden, amit csi­nál, vannak megrendelői, akik nyolc-tíz éve várnak. így el kell mennünk még Lentibe is, hogy az ottani — magángyűjtők által rendelkezésére bocsátott ké­peiből álló — kiállítását meg­nézhessük, mérlegre téve egy­úttal azt is, milyen művésszel van dolgunk, miféle képeket is fest Csergezán Pál. Itt szarvas­bikák párbajoznak, ott őzek jelennek meg — éppencsak egy pillanatra — a lombok alatt. Amott furcsa — szép ma­darak dideregnek a fagyos tájban ... Aztán itt egy perzsa hegyi táj, hatalmas panorámá­jában különös állatok. Egy ló. Vaddisznók. Vadak a korata­vaszi erdőben. Menjünk közelebb a hatal­mas tisztáson rajzolgató em­berhez. — 1924-ben születtem Zá­honyban. Kisvárdán nőttem fel. Voltam kicsapott diák, ke­let-magyarországi szertornász- bajnok, tanárok réme, anyám szomorítója. Tizenöt éves ko­romban nyakamba vettem a világot, Budapestre mentem. Pénz, munka, lakás nélkül kó­száltam a hatalmas városban. A Váci út környékén húztam meg magam a kocsisoknál, akik megtűrtek, ha megpucol­tam a lovaikat. Aztán egy ván­dorcirkuszhoz kerültem, pénzt kerestem és jelentkezhettem az iparművészeti iskolába. Nyo­morult három év következett. Mindig éhes voltam. Az 1941- től 44-ig terjedő időszak rosz- szabb volt, mint az utána kö­vetkező hadifogság. A háború ide-oda lökött. Egy ideig Ba- latonszemesen éltem, mint fu­varos. Mivel bivalyokkal fuva­roztam, rám ragasztották a „Bivalyos Pali’’ nevet. Az álta­lános mozgósításkor pillanatok alatt a székesfehérvári fronton találtam magam. A száza­dunkból öten maradtunk élet­ben. Sebesülés, kórház, ismét a front, majd három év, három hónap és három nap . . . hadi­fogság következett. Amikor pu. fajkában és katonacsizmában ismét hazajöttem, be kellett iratkoznom az Iparművészeti Főiskolára, ugyanis korábbi ta­nulmányaimat nem ismerték el. Nyáron részesaratóként dolgoz­tam, télen tanultam. Aztán föl­vettek a Dési Huber István né­pi kollégiumba. 1953-ban fe­jeztem be a főiskolát. A Ma­gyar-Szovjet Baráti Társaság kiadójánál, az Új Magyar Könyvkiadónál kaptam illuszt­rátor! állást. — Mikor került kapcsolatba a vadak világával, a vadászat­tal? — 1968-ban Fekete István ajánlásával kerültem a Nim­ródhoz. A vadászattal tulaj­donképpen csak, rnint amatőr foglalkoztam. 1972-től 75-ig az NSZK-ban dolgoztam Albrecht Kind vadászfegyverek és fel­szerelések gyárában, illetve nagykereskedésében. Most a Nimród című vadászati szak­lap művészeti szerkesztője va­gyok. E feladatom kiegészül azzal, hogy nyugati kiállítá­saimmal a magyar vadászati kultúrát — tőlem telhetőén — reprezentálom. Karczag Iván, a Nimród főszerkesztője ösztön­zött, hogy lépjek be c török- koppányi „íjász” vadásztársa­ságba. 1969-ben beadtuk a kérvényt. ••. Egy év múlva megjött a válasz: nem vettek fel, 1980-ban azonban kaptam a vadásztársaságtól egy értesí­tést, hogy .1969-es kérelmem alapján fölvettek .. . Követke­zett a vadászvizsga, ahol a vizsgáztatók kérdéseik kapcsán abból indultok ki, hogyha én festem a vadat, nyilván nem középiskolai fokon kell ismer­nem. Tíz nyelven beszélő pus­kám lehetett volna, de egy hétszáz forint körülit vettem. A lőszer és a puska azóta is ott van külön-külön elzárva a la­kásomon. Hadd maradjon . . . Jó vadásznak lenni: tudomány. Jó festőnek lenni: ugyanaz . . . Minek erőltessem a kettőt, amikor nekem eqy is elég. — A nyugati kiállítások révén Csergezán Pál nemzetközi hírű „tematikus festővé” lépett elő, NSZK-ban és Monte Carlo- ban rangos díjakat kapott. De belekóstolt az ottani életbe is. Köteteket tölthetnének meg ka­landos történetei (amelyeket, remélem, egyszer papírra vet). Hogy került például Perzsiába? — Sok egyéb után Párizsban, a vadászmúzeumban volt egy kiállításom. Egyszercsak kapok egy táviratot, „Gabonban va­dászom. Szerdán fölkeresem a kiállítását. Aláírás: Abdorezza. (A perzsa sah öccse.) A mon­dott időben jött is. „Mi, Pahlo- vik örömünknek adnánk kifeje­zést — hangzott a rögtönzött fordítás —, ha művészi munkás­ságát egy ideig országunkban fejtené ki ...” A meghökkentő ajánlat után röviddel Teherán­ban találtam magam. Hogy a helyzetet jellemezzem, meg­jegyzem: Perzsia első minisz­terelnök-helyettesét bízták meg a felügyeletemmel. Az udvar­hoz tartoztam. A luxusszálló, amelynek negyedik emeletén kaptam egy lakosztályt, magyar pénzben naponta mintegy hét­ezer forintba került... Tehe­rántól nyolcszáz kilométernyire keletre volt egy vadvédelmi te­rület. Káprázatos vidék ez. Az örök hó világától a sivatag for­róságáig minden megvolt ott, a maga rengete -'Me állatával. Egy kiáliításnyi anyag született ebből. Aztán megismerkedtem a császári istállók igazgatójá­val, lovakat is festhettem. Ter­veztük, hogy megjelentetünk két mappát, az egyiket „Perzsia legszebb lovai”, a másikat „A világ legszebb lovai" címmel. A perspektívák megleptek, az izgalmas, úi feladatok megra­gadtak. 1977-ben aztán már előrevetette árnyékát a mai helyzet, lövöldözni kezdtek ... Csaknem egy év után hazajöt­tem. A kiállításaim? Volt Bu­dapesten egy kiállításom. Ezt — kereskedelmi szempontok miatt — bezáratták. Aztán Köln­ben, Bécsben, Bonnban, Pá­rizsban, Teheránban, az NSZK- beli Kisslegben, Svédország­ban, Monte Carlóban, Buda­pesten, Gyöngyösön és most Lentiben láthatták a képei­met ... Megjegyzem, hogy Rotschild báró már későn ka­pott észbe .. . Neki nem jutott a képeimből, pedig nála a pénz „nem számít" ... Aztán jött egy nagy nyugati kiadó képviselője: — Uram — mond­jon egy számot, itt a csekk­könyvem, a szám lehet bármek­kora ... Neki sem tudtam mit adni, mondani. Hogy a helyze­tet tovább jellemezzem: párizsi kiállításom után csak a hideg- konyhai költség „mindössze" ti­zennégyezer márka volt. Idén Monte Carlóban a kiállításom után személyesen fogadott a nagyherceg. — Milyen festőnek érzi • ma­gát? — Elégedetlennek. Sajnos, nincs egy képem sem, amivel maradéktalanul elégedett volnék. Mindezt persze utólag látom. Ha elkészül egy kép, rögtön észreveszem a hiányos­ságait. Vadat nem lehet más­kép festeni, csak realista mó­don. Ez azt is jelenti, hogy te­kintettel kell lenni az elődökre. A realizmusnak olyan óriásai voltak, hogy akármivel, akár­hogy nem lehet megélni mellet­tük. Most persze az a nézet járja, hogy a realizmus poros, avitt dolog ... Nekem jó. A „porosság" hangoztatása ma­radjon meg azok privilégiuma, akik mindenféle ideológiát, szalmazsákfilozófiát össze- zagyválnak, csakhogy leplezzék a tényt: nem tudnak festeni... realista módon. Én egyébként azt mondom: nem vagyok mű­vész. Mesterember vagyok. Kis­mester, de a németalföldiek szellemében. Különben is túl sok művész van a telefonkönyv­ben. Én úgy élek, mint az álla­tok, akiket festek. Nagyon sze­retem Benczúrt. Paál Lászlót, Rembrandtot. Őt évekig néz­tem. Rájöttem, hogy tőle nem lehet tanulni, mert ő már fe­lette áll mindannak, ami meg­tanulható. Szeretem a japáno­kat, a franciákat... különösen Chardint. Szerintem ipart csi­nálni művészi színvonalon sok­kal többet jelent, mint művé­szetet űzni iparos szinten . .. Hogy merre jártam még? Sok­felé. Maayar szemmel ez per­sze világjárós. Egy anqol mat­róz szemével nézve pedig egy­helyben topogós. Én Magyaror­szágot szeretem a legjobban. Ez az otthonom. Záhonytól Sop­ronig ismernek és szeretnek a vadászok. Tudják, hogy közéjük tartozom, hogy az ő világuk,az enyém. Tudják, hogy komolyan és őszintén gondolom azt, amit életem és munkáim ismereté­ben ők is megállapíthattak ró­lam. Ez a Lenti Művelődési Központban megrendezett kiál­lításom mottója is: „Ha életem munkája hajszálnyit is hozzájá­rul a természet megmentésé­hez, már nem éltem hiába.” Beesteledett. A mester visz- szamegy a tisztáson hagyott munkájához. Alighanem össze­pakol és elindul a felhangzó szarvasbőgés irányába. Hiszen azért utazott Gemencre, hogy - ki tudja hányadszor - meg­figyelje a természetnek ezt a csodálatos tüneményét. Bebesi Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents