Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)
1982-10-21 / 289. szám
1982. október 21., csütörtök Dunántúli napló 3 A hatodik fesztivál után Á bábjátszás ifjú- és felnőttkora Fáradhatatlan gyerekek „Az alapkérdésben Pécs letette a garast”, irtuk a három évvel ezelőtti V. nemzetközi felnőtt bábfesztivál értékelésében. Az alapkérdés akkor az volt; lesz-e közönsége a világszerte és hazánkban is megújuló bábművészetnek, szükség van-e a felnőtt bábjátszás, ra általában, és — konkrétan — szükség van-e egynél több hivatásos bábszínházra Magyarországon. Pécs akkor zsúfolt házakkal bizonyította: közönség van, és azóta létrehozta a Bóbita Bábszínházát, a második hivatásos magyar bábegyüttest. A figyelem a múlt héten lezajlott hatodik fesztiválon sem volt kisebb: a megye és a város közéleti, kulturális vezetői és a bábjátékot kedvelő felnőttek és gyerekek jelenlétében peregtek a műsorok. Ezek az érdeklődő felnőttek és gyerekek egyáltalán nincsenek kevesen: annyira, hogy fel kell vetnünk: nem lehetne-e a következő fesztiválon egy-egy várhatóan populáris bemutatóból több előadást rendezni — még akkor is, ha tudjuk: az előadások számának növelését hely, idő és főleg pénz határolja be igen erőteljesen. Már csak azért is szükség lenne erre, mert a bábszínház és a közönség kapcsolata a mostani lesztiválon is központi vitatémaként szerepelt. Nem úgy, hogy lesz-e elég közönsége a felnőtt bábozásnak, hanem ekként: mit lehet, mit kell tenniök a bábosoknak szakmailag, művészileg ahhoz, hogy megszerezzék, megtartsák és állandó, növekvő számú közönséggé szervezzék a nézőket. Ezt feszengetni a 11 országból érkezett 19 bábszínház 22 produkciója éppen elegendő alapot adott. Ne vesszünk bele műhelybéli részletekbe. Ám óhatatlanul szerkesztői, rendezői, dramaturgiai tennivalókat kell felemlegetnünk a látottak alapján: a három szakmai vita is gyakorlati tennivalók felől közelitette meg a közönség és a bábszínház viszonyát. Együtt mérlegelték a szakemberek a hazai és külföldi bemutatókat, a hivatásosakat és az amatőröket, de persze, megkülönböztetett figyelmet fordítottak a magyar amatőr csoportokra, hiszen (csak két magyar profi bábszínház lévén) igen nagy a felelősségük a báb népszerűsítésében, a közönség nevelésében. És számunkra különösen fontos az is, mit mondtak a hazai és külföldi bábosok a Bóbita ról. Az elmúlt három év alatt a legnagyobb fejlődés a képző- művészeti területen történt: a bábok megformálásában, a színpadkép, tervezésében, kivitelezésében. A legnagyobb lemaradás a színészi játékban tapasztalható: mind a bábmozgatásban, mind a beszédben. (Valamit tenni kellene itt: érdekes, hogy Magyarországon amatőrök számára báboktatóképzés van, de bábjátékosképzés nincs.) A beszéd szerepe külön vitatéma volt. A kezdő, amatőregyüttesek gyakran estek abba a hibába, hogy a szöveget tartották főszereplőnek, a báb pedig megelégedett a szöveg illusztrálásával. A „haladók" viszont időnként túl sokat bíztak a A tiszakécskei bábosok műsorából bábra: több információ közlését, több asszociációt vártak el tőle, mint amire képes volt — akár zenei támogatással is. Mindebből a néző húzta a rö- videbbet. Ide kapcsolódik egy másik bírált tendencia is. Több együttes az általában ismert irodalmi műveket úgy alkalmazta bábszínpadra, hogy a történetet eleve ismertnek vette, és a nézőnek a részletekben való eligazodásához, az összefüggések felismeréséhez nem nyújtott elég segítséget. így a néző hosszabb ideig nem tudott bekapcsolódni a játékba. (A kecskeméti Ciróka A kis herceg című produkciója és a Bóbita Háry Jánosa volt erre a nem egyedüli, de a leggyakrabban emlegetett példa.) Holott — mint erre az egyik külföldi professzor rámutatott — a bábozás történetében egyformán kapcsolódik össze az egyszerű, tanulatlan tömegek és a művelt, olvasott társadalmi rétegek szórakoztatása, És ezt ma amikor a báb- művéizetet előrevivő kísérletek mellett a hagyományokhoz közelálló, színházszerű báb művelésére is szükség van a közönség megtartása és növelése céljából, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Itt és most érvényes társadalmi mondanivaló, igazi drá- maiság és magas színvonalú bábszínészi munka — ez lenne a követendő cél a magyar bábszínpadokon. Ehhez a mainál átgondoltabb rendezői és dramaturgiai munkára van szükség. Úgy tűnik, tehetségekben, ötletekben, fiatalok és idősebbek játszó kedvében nincs hiány, s ezt bizonyította a fesztivál „laikus" nézője számára éppen úgy, mint a sok külföldi szemlét megjárt szakember számára. E tekintetben fogadjuk el a baskíriai Állami Bábszínház főrendezőjének méltatását, aki azt mondta: a pécsi fesztiválon képviselve volt a bábjátszás ifjú és felnőtt kora. Elismerés ez, s egyben értékelés is: jól szemléltette, hogy tapasztalat, érettség tekintetében nagy különbség volt az együttesek között. A három UNIMA-diplomával kitüntetett bábszínház valóban a legkiválóbb volt ebben a mezőnyben. Eric Bass (USA) egyszemélyes színháza egyszerűen felejthetetlen: mély gondolatiság, bravúros mozgatás, a báb és mozgatójának újszerű viszonya tette emlékezetessé fellépését. A baskíriai együttes által előadott szerelmi történetet szelíd líra lengte be: kiváló realista színészi játék, jó összmunka jellemezte az előadást. (Rendezte: P. Melnyi- csenko.) Á budapesti Astra bábegyüttes Az állatok farsangja című sziporkázóan szellemes árnyjátéka alighanem minden közegben és minden közönség előtt nagy sikert aratna (rendező: Vízvári László). Egyébként a Bóbita, amely három régebbi bemutatóját felújítva (Háry János, Pulcinella, Cantata Profana) lépett a fesztivál elé, számos elismerő véleményt kapott a bábok művészi tervezéséért, a színpadképért — még ha egynek-egy- nek a stílusát, funkcióját vitatták is. (Schéner Mihály, Balogh Sándorné, Samu Géza, Harmath Mária, Eiter István munkái, rendező Kós Lajos). Nagy sikert aratott a szinészképző stúdió bemutatója is. Az eszéki gyermekszinházat, a kolozsvári bábszínházai a bábok és az éiő szereplők együttes szerepeltetéséért, a japán házaspár és Martin Bridle színházát a hagyományok ápolásáért, a tiszakécskei és a békéscsabai együtteseket a magyar népballadák színvonalas feldolgozásáért, a budapesti Állami Bábszínházát a gondolati igényesség és a magas színvonalú színházi kivitelezés ókán említették di- csérőleg. A szekszárdiak újra felfedezték Kosztolányi egy régi bábjátékát. Vagyis nem fukarkodott sikerekben a fesztivál. Nem kérdés már, hogy a bábosok kinek játszanak. De az igen: hogyap. Egy biztos: időszerű, humánus mondanivalóval, művészi ízléssel, magas fokú technikai tudással és olyan színpadi nyelven, amelyet a legkülönbözőbb felkészültségű nézők is megértenek. Ennek a bábszínházas hagyománynak az ápolására is láttunk példát ezen a fesztiválon. Gárdonyi Tamás N em hiszek a brosúrák hatásában, kételkedem benne, hogy a szép szavak, a látványos mondatok önmagukban elegendőek lehetnek a mozgósításra — légyen akármilyen nagyszerű cselekvésről szó. Mondjuk a sportról. Egyelőre távol van tőlem az öregség, ám emlékeim szerint a példa képes a leginkább mozgósítani. A mozgásra is. Ha a kisgyerek úgy nő fel otthon, hogy szülei idejüktől függően törődnek az egészségükkel, ha csak tehetik, úsznak, futnak, vagy éppen kirándulnak, száz az egyhez adom, hogy a gyerek is kedvet kap a mozgáshoz. Egyrészt, mert a szülők utánzása - jó és rossz példa esetén egyaránt - pedagógiai tény, másrészt pedig, mert a mozgásvágy mindenképpen létezik a gyerekben. Legfeljebb kielégítetlenül. Néhány esztendeje olvastam egy tanulmányt. A szerző azt bizonygatta, hogy az iskoláskorúak akár órák hosz- szat is képesek intenzíven szaladgálni, játszani, a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül. Állítását alátámasztandó a pszichológus kísérletet szervezett. Munkatársai néhány órán át figyelték a grundon játszadozó gyerekeket, megfigyelték „mozgásukat”, azaz a versenysport fogalmainak, gyakorlatának nyelvére ültették át, amit láttak. A tapasztaltak alapján összeállítottak egy gyakorlat- sort, hivatásos kosárlabdázóknak. A végeredmény igencsak meglepő volt. A versenyzők alig több mint egy óráig bírták csak a tempót. Egyszerűen képtelenek voltak a folytatásra. Elfogyott az erejük. Mindez arra bizonyság, hogy a gyerekek szinte képtelenek elfáradni. Ha alkalmuk van rá, óránkon át játszanak, mozognak, csak éppen a lehetőséget kell megteremtenie rá a környezetüknek. A családnak vagy az iskolának. Jómagam a család és az iskola vitájában inkább a szülőkre szavazok; az ő hatásuk szerintem a legfontosabb. Magyarán: anyjára és apjára inkább hallgat a gyerek, (vagy hallgatnia kellene) mint akár a kedvenc tanárnőjére. Nagy szavakkal azt mondhatnám, éppen ezért komoly a családok felelőssége. A mozgásra nevelésben éppen úgy, mint más fontos „tantárgyakban.” Persze sokféle indíttatás képzelhető el a szülőknél a sportra nevelésben. Vannak végletek. Az egyik azoké, akik az üzletet veszik észre napjaink sportjában (is). Az effélét valló szülők elsősorban azért járatják edzésre csemetéjüket, hogy ha felnőne1' egyrészt pénzt adjanak haza, másrészt pedig helyettük vigyék valamire, legalább a sportban. Taróczy Balázs, Temesvári Andrea pályafutására, azaz a hivatásos teniszre gondolnak, vagy talán a műkorcsolyára, s a Regőczy —Sallai jégtánckettős karrierjével buzdítják a sok edzés miatt gyakran lankadó, elkedvetlenedő gyereküket, ők lesznek később, az úgynevezett „jégmamák" és „jég- papák”, akik mindenkinél többet tudnak a sportágról, a bennfentesek, akik semmiben sem hisznek annyira, mint gyerekük tehetségében, még akkor is, ha a tények nem őket igazolják. A másik végletet azok a szülők jelentik, akiknek a sport az, ami: mozgás, játék. Nekik szinte teljesen mindegy melyik sportágban gyakorol rendszeresen a gyerek, csak az a lényeg, hogy mozogjon valamit. K étségtelen, nem minden családban akad ráérő szülő, vagy nagyszülő, aki elkíséri és hazahozza az edzésre járó gyereket. Egyébként is, nem feltétlenül a versenysport, a korai versenysport a legalkalma- masabb a gyerekek rendszeres mozgáshoz szoktatására. A fontos csupán az, vagy legalábbis az lenne, hogy teremtsenek alkalmat rá a szülők, hogy kisfiúk vagy kislányuk rákapjon a sportra, a mozgásra. Hétvégeken naphosszat együtt vannak ma már a szülők és a gyerekek, van tehát rá idő, hogy együtt mozogjanak, sportoljanak. És úgy hiszem, csak szándék és elhatározás kérdése, hogy ősszel, az iskola, a munka időszakában is találjanak alklamat a mozgásra a szülők. Természetesen a gyerekekkel együtt. Malonyai Péter A legszebb nevű falvak közé tartozik Nyugotszenterzsé- bet. Még szerencse, hogy elég távol fekszik a szomszéd községektől, így senkinek sem juthat eszébe összevonni például Kispeterddel. Jól is hangzana: Nyugotpeterd, vagy Peterd- (szent)erzsebet. . . Szép helynév ide vagy oda, a védőnő kicsit haragszik az itt élő emberekre,- Sok az igénytelen család. Elhanyagolják a háztartást, a gyerekek is ápolatlanok .. . A védőnő nem sokkal múlhatott húszéves. Karcsú, fekete fiatalasszony. Két esztendeje végezte el az Egészségügyi Főiskolát, azóta dolgozik a nagypeterdi körzetben.- Hamaricsné Traján Zsuzsanna — nyújtja a kezét a bemutatkozáshoz.- Traján? Régi és hires név ... Elmosolyodik.- Azt mondják, apai ágon olaszok voltak az őseim. Mindebből ma már csak Pannónia stimmel. Itt állunk a végeken én átutazóban, ő otthonosan, mert ez a munkaterülete.- Havi száznegyven látogatást kell teljesítenem. Ezt írja elő a munkaköri leírás. Az ebédidő huszonkét perc, egyébként reggel nyolctól délután háromnegyed öt előtt egy percig tart a hivatalos munkaidőm. Jó, hogy ilyen vicces munkaköri leírások vannak. Nem fordulhat kátyúba a beszélgetés. Elképzelem Traján Zsuzsát, amint éppen beszúrja a tűt egy kisgyermek popsijába, aztán ránéz az órára, és közli, hogy lejárt a munkaideje... — Száznegyven látogatás: nem sok ez egy kicsit? — Ahogy vesszük. Naponta tíz-tizenkét családhoz kell elmennem, ez könnyen teljesíthető. Szeretem csinálni, ha nem lenne kötelező, akkor sem vállalnék kevesebbet. Egy baj van csak: megöl az adminisztráció. Borzalmas sok időt vesz el sajnos az érdemi munkától. Egy oltást öt helyen is el kell könyvelni, mert ha ellenőrzést kapok, más papírt kér a közvetlen főnököm, mást a KÖJÁL, és így tovább. Én pedig világéletemben utáltam papírokat körmölni .. . Mialatt beszélgetünk, a nagypeterdi doktornő - szintén nagyon fiatal, kedves asz- szony - tanácsadást tart. A rendelőnek kinevezett szobában kitűnő a levegő, ugyanis hetek óta hiányzik az egyik ablak. A folyosó másik oldalán egy csöppnyi irodában a tanácsi kirendeltségvezető fogadná az ügyfeleket, de csak egy naqy teherautó érkezik. A „kisbíró" bezárja a hivatalt és fölkapaszkodik a vezetőfülkébe. ötött-kopott postaláda és a segélykérő telefon: ennyi még a kapcsolat a külvilággal Nyugotszenterzsébeten. — Gyakran panaszkodnak, hogy nem működik a telefon — jegyzi meg a védőnő. — Hogyan tud ekkora körzetet bejárni? — Stoppal, biciklivel. Ismernek már errefelé, mint a rossz pénzt. Ha meglátnak, fölvesznek. A múltkor egy ZIL-lel érkeztem. Télen aztán csak gyalog lehet kijárni. Volt úgy, hogy egy hétre is magára maradt a falu. A busz, a kenyér- szállító autó, semmi sem tudott bejönni a jeges úton. A betegeket viszont gondozni kell, tehát gyalogolok. Vajon nem oka-e az itteniek igénytelenségének ez a mostoha állapot? Miért maradjanak itt a fiatalok, ha más részről is beléjük oltják az elhagya- tottsáq érzését?- Zsuzsa, magát mi tartja itt? Megint mosolyog, de ezt most egy fintor kíséri. — Pécsi vagyok, de én bolond, mindenáron falura akartam kerülni. És ebből még nem tudtam kigyógyulni. A fizetése meg sem közelíti a négyezer forintot. — Mi lesz, ha jönnek a gyerekek?- Elmegyek gyesre, azután majd óvodába járnak. A férjem nagypeterdi, az ő szülei is biztosan segítenek. Vége a tanácsadásnak, kijön a doktornő. Együtt ülnek be a Trabantba, mint két motorizált védőangyal. Havasi János
