Dunántúli Napló, 1982. szeptember (39. évfolyam, 239-268. szám)
1982-09-25 / 263. szám
Martsa István: Európa elrablása MAKAY IDA VERSEI Nyári pillanat' Már áttetsző, és nem rezdül a csönd, akár a sás közt fénylő tó vize. Madarak V-je villog messze fönt, az ösvényeket fénnyel hinti be gyöngyös záporral június szeszélye. Már maguk fölött lebegnek a rétek: tündérjáték. Egy pillanat, s talán a gyerekarcú, pajkos délután egy piros hintán föllendül az égbe. Almák puffannak Almafák összeboruló, román boltíve alatt fekszem a reggel ragyogó csöndjében. Tányér a nap: Az eget kínálja elém. Almák puffannak súlyosan, bogarak alagútjait építi lenn a sűrű fű. Most tengermély a béke. Lemerülök4 hajótörött, a mély iszapfenékre. ERŐS ZSUZSA ...és elindultam Ahogy mellettem álltái, s én látszólag melletted, minden különös fényben égett, a fák meghajoltak, és fésülködtek a verebek, kibomlottak az őszben a rügyek, és még soha ilyen igazi nyár. Aztán minden más lett. Láttam valakit, aki rám emlékeztetett. Feje fölött a semmi lebegett, és észak felé fordulva tudtam, hogy ott még mindig égnek a lámpák, és elindultam. Feléd se néztem, nem érdekeltél, mert lehetetlenül közel voltál. Újkéry Csaba Barátkozás A lakótelep betonja öntötte az egész nap magába szívott hőséget. Az égen sehol egy bárányfelhő, kéksége vakító és mély volt. Egy galambcsapat repült, de nem találva egyetlen fát sem, melynek ágai között megbújhatnának, álmos szárnycsapásokkal eltűntek a betontömbök mögött. A szürke egyhangúságot bokorsáv törte meg, a kiégett gyepű játszótér szegélyeként. Levente hunyorogva állt meg, ahogy kilépett a nagy ház vas- és üvegportálja alól. Kezében homokozóvödre, benne műanyag lapát. Körülnézett. Csak a tátongó üres teret látta némán parkoló, rossz szagú autókkal. Sehol egy kispajtás, akivel megoszthatná az unalmasnak ígérkező délutánt. A hnták mozdulatlanul lógnak, az ülőkék hiányos lécein legyek sütkéreznek. Bizonytalanul elindult, fölmászott az egyikbe, de nem volt, aki meglökje, ült és szomorúan nézte az üresen tá- tonqó homokozót, félre billent libikókát, kopasz mászókát. — Az is lehet, hogy mindenki elköltözött — fordult meg fejében a gondolat. Nagyanyja sokszor mondta, hogy eléq volt neki ebből a világból, és ő már nemsokára elköltözik. Ilyenkor rosszallóan néztek rá, s anyja mindig megjegyezte: „Ugyan mama, már megint miket beszél.!" De a nagymama beváltotta ígérgetését: egy hete elköltözött. Ezt mondták neki, amikor elvitték anyu testvéréhez, Márta néniékhez. Azóta anyu feketében jár, és többször látta sírni. Amióta a Nagyi nincs, egyedül jön le a térre, nincs, aki meglökje a hintát, és mese is csak a tévében van. Furcsa volt neki ez a költözködés! t história, mert másnap itt lent a téren Ferike, aki már iskolás, azt kérdezte tőle: „Tényleg meghalt nagyanyád?" Nem tudott erre mást mondani, csak amit otthon hallott: „Nem, csak elköltözött.” Este otthon megkérdezte anyjától, hogy mi az: meghalni, de anyja csak szájára szorította zsebkendőjét és kiszaladt a konyhába. Lecsúszott a hintáról, s a homokozóhoz ment. Letérdelt, és kis " lapátjával gödröt kezdett ásni. Aztán abbahagyta, tanácstalanul körülnézett. — Az nem lehet, hogy mindenki elköltözött... Újra a háztömböket és az ablakokat kezdte vizsgálni, hátha feltűnik valahol egy gyerek. Amint így nézelődött, egy fekete, nedves orrú, lógó fülű kutyát vett észre. Szembe nézett vele a bokrok közül. — Kutya! — kiáltott fel boldogan. — Kutya, gyere ide! Az állat kibújt a bokrok közül; nyakába spárga volt kötve. A kisfiú hangjára szaporán csóválni kezdte a farkát. Nyelve hosszan kilógott, és sovány horpasza látni engedte, mily szaporán szedi a levegőt. Pár lépést tett feléje, aztán fejét lehajtva, óvatosan megállt, a gyerek mozdulatától megijedve azonban újra a bokrok közé bújt. — Ne menj el! — kiáltotta a kisfiú. — Gyere ide hozzám, adok neked valamit! — Kérsz még? Nincs több, csak cukrom. Mi a neved? A kutya vakkantott és nézte a gyereket, aki elővette a cu- korkás zacskót. Kivett egy szemet, a szójába tette, majd egy másikat a kutya elé dobott. Az már nem ugrott félre; gyorsan befalta a cukrot. Emlékezett arra, hogy az állatkertiben is cukrot kellett dobálni a ketrecbe, és mindjárt előbújtak a majmok, és mindenféle mulatságos dolgokat csináltak. Még a nagybundájú medve is hajlandó volt két lábra állni érte. Eszébe jutott a zsebében lévő mézes cukorka, és volt még egy rágógumija is, amit csemegének a végére tartogatott. A kutya a „gyere" szóra újra kidugta a fejét. Levente a zsebébe nyúlt, s nagy elhatározással elővett egy piros rágógumi-gömböcskét. — Gyere! Neked adom — mondta, és a kutya felé dobta. Az a mozdulattól megijedve visszahőkölt, de látva, hogy a fura színű valami majdnem eléje gurul, kilépett a bokrok közül. Szaporán megszimatolta, aztán bekapta. Kettőt-hár- mat rágott rajta, és nagyot csuklódva lenyelte. Megnyalta a szája szélét, újra nyelt egyet, és félre fordított fejjel, várakozóan nézett a kisfiúra. — De gyorsan megetted, nekem egy egész délutánra is elég — mondta Levente. Újdonsüit ismerőse közelebb lépett hozzá. — Még kérsz? Nincs több ... adok, ha nem mész el, és játszol velem. A rövid vakkantásokat Levente beleegyezésnek vette, és egymás után dobta a cukorkákat a kutya elé, aki változatlan mohósággal befalta őket. Levente hozzálépett, és megsimogatta. A kutya szaporán csóválta a farkát. — Legyél a barátom! — mondta, miközben kezébe vette a spárga végét. — Gyere, elmegyünk sétálni; csak nem messzire. Ha messzire mennénk, mi sem tudnánk visszajönni, mint a nagyi sem tud. Érted-e? Ezért nem szabad messzire menni. «Csak itt, a téren ... Mondjuk a homokozó és a mászóka között az egy utca és azon túl egy nagy víz van, és mi most odamegyünk megnézni a hajókat, meg a repülőket... A foxikeverék engedelmesen megidnult, s ment, amerre Levente húzta. Bejárták a homo-, kozó környékét, s leértek a képzeletbeli nagy víz partjára. Levente látni vélte a dagadó vitorlákkal suhanó hajókat, mint a Balatonon, a berregve szálló repülőgépeket. Németh Miklós rajza így barangolták végig az egész délutánt — változatos tájakat járva képzeletben, csodálatos kalandokat megélve. Lassan benépesedett a játszótér is. Gyerekcsapat követte, irigyelve tőle a spárga végén caplató kutyát. Esteledett. — Te az én kutyám vagy, és hazaviszlek. Ezután nem leszek egyedül — mondta, és belépett a nagy betonház vas- és üvegportálján. Az ajtóban édesanyja meredt rájuk. — Levente! Hát te meg mit szedtél össze? — kiáltott fel kezét összecsapva. — Hogy nézel ki?! Csupa mocsok vagy! — Ez egy kutya, és az enyém — mondta a kisfiú, és a spárga végével kezében indult volna befelé. — Csak nem képzeled, hogy behozhatod a lakásba .ezt a koszos, büdös dögöt!? Apja melegítőben, kezében újsággal lépett ki, és csodálkozva nézte a fejét lesunyó, farkát behúzó kutyát. — Ejnye fiam, micsoda dolog ez? — Apu, nekem ő a barátom. Egész délután vele játszottam, és a gyerekek is azt mondták, hogy milyen jó nekem. — Kisfiam, a második emeleten, padlószőnyeges lakásban nem lehet kutyát tartani. Az rossz lenne neki is. Van teneked untig elég barátod, meg játékod ... Honnan hoztad? — Nem hoztam, ő jött oda hozzám, és én nem akarom ... — itt eltörött a mécses. — Na, jól van fiam, ebből eléq volt — mondta az apja, kivéve kezéből a spárga végét, és megindult lefelé a kutyával. Levente egész este szótlan volt, vacsoráját is csak turkálta. Amikor anyja letette aludni, és homlokát megcsókolva elköszönt tőle, megkérdezte: — Anyu, ha én is elköltöznék, mint a nagyi, akkor is sírnál? — Hogy mondhatsz ilyent, kicsi fiam? Isten őrizz! — mondta az anyja, és végigsimította az arcát. Amikor a kisfiú egyedül maradt a szobában, sokáig gondolkodott azon, hogy ha holnap lemegy a térre, megint biztosan üres lesz, és a kutya nem várja meg őt... Éles ugatásra riadt föl. Kinyitotta a szemét; a szobában sötét volt. Lemászott ágyáról, s az ablakhoz ment. A ház előtti ostorlámpa fényében ott állt a kutya a járda szélén. Az ő dblakát nézte és panaszosan ugatott. — Várj meg kutya! Reggel majd lemegyek- hozzád, és akkor lehet, hogy elköltözöm veled! — kiáltotta le Levente. Ekkor valaki az alsó ablakok egyikén kiordított, és a kutya, farkát lába közé kapva, elisz- kolt a sötétségbe burkolódzó játszótéri bokrok felé. Egy társadalom — esérnyővel...? Változó Anglia Dr. Nagy Kázmér politológiai esszéje A történelemből a történe-, lem során mindig a legfontosabb, maga az élet tűnik el. Persze nem nyomtalanul. Olykor megmaradna^ — és jó, ha megmaradnak - a tendenciák, az anekdoták és emlékfoszlányok, a többnyire egyoldalú, tehát nem teljes igazságok. Közhely, hogy ma már nem ugyanaz a yilág, mint tegnap volt, és holnap nem lesz az, ami ma. A múltnak rendszerint bottal üthetjük a nyomát - hacsak nem akad emberére ott és akkor, amikor még megragadható. Engelsnek például sikerült a múlt század Angliájának a munkásságáról rajzolt remekmívű képét palackba zárnia. Marx a társadalomtudományi-politológiai elemzés mesterművét, iskolapéldáját alkotta meg a Párizsi Kommünt vizsgáló — Pojgárháború Franciaországban című munkájában. Vagy más eszközökkel más oldalról: Thackeray a Hiúság vásárában, Galsworthy a Forsyte Sagában, Tolsztoj, Csehov, Thomas Mann és Gorkij... egy, vagy több feledhetetlen művében el-elkapta és a jelek szerint örök időkre rögzítette korának valóságát. Különös, hogy ebben a mindig kézenfekvőnek tetsző, de a maga totalitásában csak művészi, vagy tudományos eszközökkel elemezhető valóságban a legnehezebben maga a változás ragadható meg. A ránkmaradó „tárgyi objektumok", kövek, házfalak, régi művek, folyók, tengerpartok, vadregényes erdők, sokat megért terek- mint például a Trafalgartér- a folyamatosságot, a változatlanságot sugallják. Pedig az élet, a történelem lényege a változás, a dolgok átalakulása, megmáíulása. A változás jelzi legjobban az idő múlását, ezért is esünk olykor abba a tévhitbe, hogy az élet megállítható, konzerválható, ha kiiktatjuk belőle a változást. Sokáig azt gondoltam, egyes népek, így például az angolok azért konzervatívak, mert ez az illúzió vezérli őket. Nem tudom. Nem szabad embereket, népeket azzal gyanúsítani, hogy életelemük az illúzió. Ennek a buktatónak az elkerülését segíti elő dr. Nagy Kázmér politológus most megjelent Változó Anglia című könyve is. Ez a könyv Angliát abban a helyzetében . ragadja meg, mutatja be és elemzi, amikor a világbirodalom akarva-akaratlanul, megszüntetve, fölszámolva, elveszítve önmagát a világ kicsiny tényezőjévé zsugorodik össze, ugyanakkor azt a Játszatot kelti önmaga és a világ előtt, hogy valójában nem történt semmi. Alig történt több, mint amikor megered az eső és ilyenkor az ember kihyitja az esernyőjét... Ám az eső egyszercsak eláll, a parkok füve megszárad és marad minden a régiben. Történelemoktatásunk neffi nagy dicsőségére köznapi tudatunk nem túl sokat iktathatott magába a világtörténelemből, annak tanulságaiból. így az elégségesnél kevesebbet tudunk az ötven évvel ezelőtt még világbirodalomnak tekintett Angliáról is. Ezért örülünk minden vele kapcsolatos ténynek, adatnak, könyvnek, örülünk, ha valaki túl tud lépni annak fölfedezésén, hogy ott sokat esik az eső, a közlekedés iránya és az ajtók kilincse fordított ... no és, hogy az emberek hidegvérűek. Dr. Nagy Kázmér olyan író, tudós, aki ízléstelennek tartaná azt, hogy újabb előítéleteket gyártson, vagy hogy a már meglévőket próbálja eloszlatni. Mint marxista társadalomtudós abból indul ki, hogy egy-egy adott társadalomnak van alapja, felépítménye, egy-egy országnak vannak fizikai, földrajzi, történelmi adottságai és van népessége. Elemzése ennek megfelelően ezekre a tudományos és köznapi vizsgálódás eszközeivel egyaránt elérhető, objektiven létező tényekre irányul. Kismonográfiájában kibontva, kibontatlánul megrajzolja mindazt (milyenek crz angolok, -britek, milyen az angol osztálytársadalom*, az angol állam, az oktatásügy, a sajtó, az angol jelen és a várható jövő stb.), ami tartalmilag és formailag számottevő, a látszólag lassan, de valójában biztosan és visszavonhatatlanul változó .Angliában. A magyar szerzők Angliáról szóló műveinek jelentős része útikönyvszerűen foglalkozik a szigetországgal. Rácsodólko- zós, bizonykodások egész sora intézi el az angol mentalitást a flegmasággal, az esernyővel. Ha esik az eső — lehet az történelmi vihar okozta eső is — nincs más tennivaló: elő kell venni az esernyőt... A dolog azonban nem ilyen egyszerű, még kevésbé mulatságos. Anglia nemcsak az utolsó monarchikus királyságok egyike, egyike a munkásmozgalom bölcsőinek is, Angliában született meg például a polgári demokrácia: Anglia a gyarmatain nemcsak rabolt, teremtett is... Anglia — annak ellenére, hogy gazdaságilag, földrajzilag ösz- szezsugorodott, politikailag ma is jelentős tényezője a világnak. Ellentétek, ellentmondások tömege ez az ország. (És melyik nem az?) Persze nagy kérdés, milyen ellentétekről, ellentmondásokról van szó. Mi ebből a sajátosan angol, brit? Ezeket a kérdéseket veti fel és válaszolja meg dr. Nagy Kázmér Változó Anglia című művében. Terjedelménél fogva természetesen számos problémát, kérdést csak vázlatosan érint, holott — ez minden sorában érződik — volna még bőven mondanivalója. Könyve egy jól megírt, olvasmányos politológiai, .szociológiai esz- szének fogható föl, amely a köznapi és a tudományos érdeklődésre egyaránt számot tarthat. (Gondolat 1982.) Bebesi Károly HÉTVÉGE 9.
