Dunántúli Napló, 1982. szeptember (39. évfolyam, 239-268. szám)
1982-09-18 / 256. szám
A szórakoztatás ellentmondásai % Egy felmérés tanulságai Koncz Zsuzsa, az egyik legnépszerűbb magyar táncdalénekesnö Kitűnő szakemberek évek óta vitatkoznak azon, mit jelent a tömegkultúra, hogyan módosult a művészetek funkciója, emberformáló szerepe a 20. század második felében? Mit jelent a szórakozás, és mit a szórakoztatás, s mindezek hogyan illeszkednek bele az egyén sajátos tevékenységének rendszerébe? A kulturális tárca megbízatása alapján „A közművelődés helyzete és fejlesztésének távlatai" című kutatási téma keretén belül a Művelődéskutató Intézet éppen azért vizsgálta meg a közelmúltban a szórakoztató intézmények tevékenységét, hogy közelebb jusson a fenti kérdések megismeréséhez. A vizsgálat a legtipikusabb szórakoztató intézmény, az Országos Rendező Iroda és az alkalmi rendező szervek, a művelődési intézmények műsoros előadásainak megfigyelésére szorítkozott, azzal az alapelwel, hogy a szórakozás alapvetően re. kreatív funkciót tölt be az em. berek életében. így alkalmas lehet a fizikai és a szellemi aktivitás újratermelése és az egyéni és társadalmi kérdések mélyebb összefüggéseinek megértésére. * Az osztályok, rétegek, csoportok kialakult szórakozási szokásai mindig kapcsolatban állnak társadalmi létük égé-' szével; munkájukkal, életmódjukkal, politikai, gazdasági, szociális feltételeikkel. A szórakozás és a szórakoztatás tükrözi a társadalmi rétegek viszonyát a művelődéshez és a művészetekhez. A szórakozás rétegspecifikus voltát ma már senki sem vonja kétségbe, azt azonban nehezebb igazolni, hogy ez a jelenség abból adódik, hogy a szórakozás nem egyszerűen az egyéni műveltséq függvénye hanem az adott réteg általánosan elfogadott izlés- szerkezetéhez igazodik. Ez a magyarázata annak, hogy a társadalom életében különböző szellemi divatirányzatok hatnak eqvmásra, s talán így érthető meq az is, hogy a népdalt is lehet úgy énekelni, mintha az magyarnóta volna, vagy Shakespeare-drámát is lehet úqy nézni, mintha az valamiféle sportmérkőzés volna. A szórakoztató művek befogadásakor is átfut az ember képzeletén, hogy ami bennük történik, az akár vele is megeshetne, de ez a ka- tartikus élmény nem azonos a klasszikus értelemben vett megrendüléssel, nincs olyan súlyos etikai konzekvenciája. A szórakoztató művek építkezésében is fölfedezhető az a dramaturgiai törekvés, hogy a bonyodalmat valamilyen módon megoldja, s egyben a nézőben keltett feszültséget levezesse. Ehhez kitűnő eszköz a humor, a happy end, egy groteszk mondat vagy gesztus, tehát mindaz, ami számunkra valóan fejezi ki a viláq dolqait. Számbavéve a közgondolkodásban elevenen élő megközelítési módokat, értelmetlen volna elvetnünk a szórakoztató művészeteket, mert azok hozzátartoznak az egészséges emberi igényekhez. Minden ember szórakozik valamilyen formában, átéli az eseményeket - tehát bizonyos értelemben katartikus hatásukat is —, ezért nem kezelhetjük a szórakoztató művészeteket esztétikumon kívüli jelenségként, sem pedig az elidegenedés irányába ható kulturális tünetként. Az a tény azonban, hogy valamennyi ember számára mindennapi, természetes igény a szórakozás - a gyakorlatban sok gondot okoz. Az említett vizsgálat során az ŐRI által szervezett és lebonyolított műsorok közül 41- félét figyeltek meg a felmérők; október utolsó hetében pedig a megyei tanácsok által engedélyezett műsorokból válogattak. Típus szerint a látottak 11 csoportba sorolhatók: gyermekműsorok; együttesek; disco; bárműsor, népdal, folklór; nótaest; bál; irodalmi műsor (hivatásos előadókkal); amatőr együttesek; esztrádműsorok (hajóműsorok, divatbemutatók stb.); ismeretterjesztő előadások. Az előzőekhez hasonló helyszíneken (Budapest, Vas, Fejér, Pest, Hajdú és Heves megyékben) 1979 októberében az adatfelvétel megismétlődött, és kiegészült a közönség véleményének kérdőíves vizsgálatával. Kiderült, hogy igen nagy a hasonlóság az ŐRI nyári szórakoztató műsorainak jellege és az őszi, úgynevezett hagyományos népművelési szezonban megrendezett rendezvények tartalma, típusai között. Noha a kétéves vizsgálat a . szórakoztatásnak csak egy szűk körére - a műsoros estekre — irányult, mégis megmutatkozott, hogy személyektől függetlenül minden a semleges középrendszer leié mutat. Ez vonatkozik a műsor megszerkesztésétől, a szereplők kiválogatásától, a szervezéstől kezdve a lebonyolításon át mindenre. Hiába lépnek fel a legjobb előadók, hiába van egy-egy értékes műsorszám, ha a produkció egésze, a kialakult igény, a környezet ezt eredményezi. Mélyen beépült intézményeinkbe a középszer, melynek eredményeként szinte mindenütt összemosódnak az értékek. Tatán ez volt a legfőbb és legmeggondolandóbb tanulsága e vizsgálatnak. Az államilag szervezett, rendezett előadásokat - függetlenül minőségüktől — a gyakorlat támogatja, különféle eszközökkel ösztönzi, a haknit pedig éppen csak megtűri. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a hakni létező igényt elégít ki, tiltásával csak nő a szórakoztatási konjunktúra. Az igazi hakni azonban nem is a szokványos témák rutinszerű tolmácsolására, hanem a valódi szükségletekre épít, gyorsan reagál a társadalmi mozgásokra, az ízlésbeli változásokra, csak így maradhat életképes minden más törekvéssel szemben. Éppen a legfőbb bajt nem magában a hakniban kell látnunk, mint ahogyan önmagában a működési engedély sem garantálja az előadó művészek estjeinek jó minőségét. A szervezés jellegéből sem következik egyértelműen, hogy amit az állami intézmények kínálnak: garantáltan magas színvonalú; s hogy amit az alkalmi együttesek szervezői, az egyértelműen álkultúra, giccs, ri- pacskodás. Egy-egy műsor színvonalát, értékét annak alapján kellene minősíteni, hogy ténylegesen mit tartalmaz, nem pedig a feltételezett közönségóhajok szerint. A szórakoztatás ügyével foglalkozóknak tehát nem azon kellene törniök a fejüket, milyen újabb szabályozókat vezessenek be, hanem azon, hogy biztosítani tudják az alkotó, kritikus légkört, élvi, ideológiai támogatást, amely lehetőséget teremt a szórakoztatók képességeinek sokoldalú kibontatkoztatásá- hoz. A vizsgálat alapján az is körvonalazódott, hogy érdemes lenne az intézmények számára - de velük egyetértésben - konkrétabb intézkedési terveket készíteni. Ezek megvalósítását képzett és lelkiismeretes népművelők garantálhatnák, akik a kultúra tömegessé tételét nemcsak deklarálják, hanem maguk is példát mutatnak életrehívás’á- ban, terjesztésében. Ezzel gazdag műsorétlapot lehetne összeállítani, amely alkalmas volna arra, hogy a jelenleginél szélesebb körbe, mélyebb rétegekbe is eljuthasson a kultúra. Nem léphetünk föl azzal az igénnyel, hogy újabb országos hálózatot építsünk ki, ennek nincsenek meg az objektív feltételei, de arra van lehetőségünk - belső tartalékokra alapozva -, hogy a választékot bővítsük. A szórakoztató intézmények jobb működésének alapfeltétele olyan menedzserhálózot kiépítése lehetne, amely rugalmasan igazodnék a konkrét igényekhez, a mindennapi élet gyors változásaihoz. Reálisnak látszik az is hogy az Országos Rendező Irodán kívül területi műsorirodákat is létrehozzanak (pl. a siófoki, az egri kísérletekkel), ezáltal a helyi kívánságok, a lehetőségek jobban figyelembe vehetők, és valószínűleg a műsorok gazdagabbak, színesebbek lennének, a működtetés pediq kevesebb költségbe kerülne. A meglévő szabályozók közül — a megkérdezettek és a vizsgálódók szerint is — a legfontosabb volna mielőbb rendezni a működési engedélyek sorsát. A helyzet megoldást sürget, ennek ellenére - vagy éppen ezért - minden javaslat, újraszabályozás csak növelné a bürokráciát. A kérdés ugyanis nem az, hogy miként történjék az újrarendezés, hanem az, le- gyen-e egyáltalán. A valóság egy szeletének feltárására vállalkozott egy empirikus vizsgálat segítségével a Művelődéskutató Intézet, s az észrevételeket természetesen a meglévő intézmények segítésére foglalták össze. Nem valószínű, hogy látványos átszervezésekkel javítható a helyzet, ennél sokkal fontosabb, ha a közgondolkodásunkban kialakulna olyan szemlélet, amely a kulturált szórakozást is az értelmes emberi élet létfeltételének tartja. Tibori Tímea Elkésett mondanivaló a bányászünnepségekhez Akadémiai kutatások Tanulmányok a területi Irányításról Nagy azoknak a bányászoknak a száma akikről himnuszt lehetne írni, mert ncgy emberek ők, engedtessék meg nekem most, hogy itt csak arról az egy bányászról írjak, akiről még alig tudunk valamit, bár mindannyiunkat megelőzött akaratban, jótettben és törekvésben. Nagy része volt abban, hogy a mecseki szénmedence viszonylag elég gyorsan és kiterjedten kialakult, legalábbis úgy létrejöttek azok a fundamentumok, amelyekre építhettünk, maradandóan, szilárdan és a jövőbe mutatóan. Ez az ember Peter Maria von Berks (Berks Péter) volt, az egykori Selmecbányái diák, aki 8. HÉTVÉGE férfikorának alkotó szakaszát szénmedencénkben élte le, s ezt a tájat végigjárta már a XIX. század első évtizedében a Lámpásvölgytől Vasasig, Komlón keresztül Magyaregregyen, Kárászon, Vékényen, Mázán, Szászváron, Váralján át Me- cseknádasdig, vagyis megtaposta a hegyrendszer egész nyugati szektorát, sőt a Duna, Dráva és a Mura mocsaras sáv- jait is. Elsőként - helyezte el a Baranya jellegét kiemelő és bemutató mintáit a Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárában nem önzetlenül, hanem „csak azért", hogy a földtan tisztábban foglalkozhasson vidékünkkel és ásványi értékeinkkel. Berks működését és feladatát a szükségszerűség és modern kor követelmei jelölték ki. A mecseki szénvidék a XVIII—XIX. •század fordulóján ugyanis annyira szétzilált volt, hogy megfelelő és komolyabb üzem nem alakulhatott ki. A Pécstől keletre eső szénvidéken közel annyi kis szénkaparás jött létre, ahány szőlőheggyel bíró kisiparos kereste az olcsóbb tüzelőanyagot a folyton dráguló faszén ellenében. Nyilván ezért is kapta ez a tájék a Lámpásvölgy, a Szenesvölgy, a Színesvölgy, a Feketehegy elnevezést. A városi tanács itt kapar- tatott össze egy fazék „kőkormot”, mert gondolta — és nagyon jól -, hogy hatással lesz a kincstári kamara már gondolkodó szakembereire. Úgy is lett, de az is bizonyos volt, hogy ilyen eljárás mellett nem lesz itt gazdaságilag érdemes bázis, vagyis tenni kell valamit. 1807-ben megfelelő szakemberekből álló konferenciát hozott össze a kamara és a helytartó- tanács Pécsre. Itt szerepelt elő. szőr a legfontosabb személy, Berks Péter a szakember, akit rögtön meg is bíztak azzal, hogy megszervezze a Mecsekben a bányászás ügyét. Berks a kincstári tanácsos, Latinovics János kezébe nyomban le is tette a hivatali esküt. Berks ezzel megkezdte a terület tudományos jellegű áttekir^ését, s közel 40 évig állt ennek a feladatnak a szolgálatában. 1845- ben halt meg és a pécs-budai külvárosi temetőben földelték el. Nincs itt arra helyünk, hogy munkásságát csak a leghalványabban is megrajzoljuk, de legalább azt ne mulasszuk el, hogy megemlékezéssel tisztelegjünk szellemének. Halála után is támogatott bennünket. Sírkövének darabjai ott vannak a Széchenyi tér felső részét beborító kőzetek között. Babies András „Az MTA Dunántúli Tudományos Intézete huzamosabb ideje területi kutatásokat folytat. A »Területfejlesztést közvetlenül megalapozó kutatások« című tárcaszintű főirány részéként vonzáskörzetek, komplex térségek társadalmi, gazdasági, ökológiai, irányítási-szervezeti viszonyait elemzi. A témához kapcsolódó kutatási feladatok több kutatócsoport programján, illetve több tudományszak sajátos vizsgálati aspektusain keresztül fogalmazódtak meg, felsorakoztatva a megközelítési lehetőségek, módszertani eszközök számtalan tradicionális és viszonylag újszerű elemét. A területi irányítás és koordináció kérdése több team vizsgálati programjában szerepel, törekedve a témakör minél komplexebb feltárására. A köz- igazgatási tevékenység funkcionális és strukturális összetevőivel a kötet szerzőiből álló team foglalkozik, amely itt adja közre előző évi kutatásainak részered ményeit." A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének kutatási eredményeit közlő kiadványsorozat hatodik kötetéből idéztük az előszó egy részét. Ennél tömörebben nehéz volna összefoglalni, •mire is vállalkoztak az intézet munkatársai és külső szakemberek. A kívülálló számára eléggé megfoghatatlan téma: „a területi irányítás igazgatási eszközrendszere". Annyit mindenki tud, hogy az ország területét megyékre osztják, a megyéket járásokra, s hogy közigazgatásilag léteznek községek és városok. De a városkörnyék, a nagyközség, a régió, az agglomeráció nagyon is összetett fogalmával, gazdasági és köz- igazgatási jellemzőivel csak kevesen vannak tisztában. A szóban forgó tanulmány- kötet — amelyet Pálné dr. Kovács Ilona szerkesztett — három fő részre tagolódik. Az elsőben a tanácsok és a megyék, illetve a tanácsi és nem tanácsi szervek közötti koordináció kérdéseivel foglalkoznak a szerzők, dr. Kiss László, dr. Cselkó Ferenc és dr. Kiss Lászlóné. A negyedik tanulmányban dr. Ádám Antal, a Német Demokratikus Köztársaság különböző fokozatú állami szervei közötti együttműködési kapcsolatokról, valamint a jugoszláv társadalmi megállapodásról és az ún. ön- igazgatási egyezményről értekezik. A második rész a területszervezés és a területfejlesztés közötti összefüggésekkel foglalkozik. Dr. Farkas Károly Baranya megye jelenlegi közigazgatási szerkezetéről írt tanulmányt. Dr. Ivancsics Imre, a városkörnyéki igazgatási modelleknek a területfejlesztésben játszott heil lyével és szerepével foglalkozik. Dr. Benkőné dr. Lodner Doroty- tya, a dekoncentrációt, mint igazgatás-szervezési formát választotta dolgozata témájának, s mutatta be problémakörét a természetvédelem szervezésének példáján keresztül. A kötet harmadik részében a tanácsi döntéseket befolyásoló tényezőkről értekeznek a szerzők, dr. Markos György, dr. Sükösd Ferenc és Pálné dr. Kovács Ilona. Terjedelmi okokból csupán két tanulmány vázlatos ismertetésére szorítkozhatunk. Sok szempontból érdekes dr. Farkas Károly munkája, aki történeti áttekintést ad a megye jelenlegi közigazgatási szerkezetének kialakításáról. Fő gondolat az, hogy a közigazgatási struktúra fölépítése messze megelőzte a tervszerű településhálózat-fejlesztést, magyarán: amikor a községek-városok-já- rások új közigazgatási rendjét kialakították a második világháború után, a kormányzatnak még egyáltalán nem volt távlati elképzelése a területfejlesztést illetően. Az 1950-ben hatályba lépett első tanácstörvény alapján a vármegye 80 jegyzőségét 262 községi tanács váltotta fel, amelynek közvetlen felügyeleti szerve 9 járási tanács volt. A tanácshálózat kialakítása kor nem fordítottak figyelmet a vonzáskörzetekre, a községek szerepkörére, holott már az 1886-os II. te. különbséget tett nagy- és kisközségek között. 1950-ben a közvetlen politikai célok miatt vállalták o szétaprózódás veszélyét. A gazdasági kényszer hozta magával a változásokat. A hatvanas évek elejétől, amikor kezdtek gazdagodni és területileg is koncentrálódni a szövetkezetek, szükségessé vált egyes tanácsok összevonása, sőt, a járások számának csökkentése. Ez a folyamat még tudatos településhálózat-fejlesztési koncepció nélkül ment végbe. A hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig tartott a közigazgatási szerkezet kialakításának második fontos szakasza, amikor is már kormányszintű tervek alapján hajtottak végre területfejlesztési változásokat. Ebből a korszakból származik a később sok vitát kavart első településhálózat-fejlesztési koncepció, amelynek mintegy „melléktermékeként" — természetesen, elsősorban gazdasági okok miatt — számos aprófaluból fokozódott a népesséq elvándorlása. (Lásd a „szerepkör nélküli" községék problémáját!) A közigazgatási körzetesítés második szakaszában, a hetvenes évek végén s napjainkban, már számoltak és számolnak az első terv hiányosságaival. Növelték a fejlesztendő decentru- mok számát, határozatok születtek az alapfokú ellátás javítására, s ami témánk szempontjából a legfontosabb: lényegében befejeződött a tanácsi körzetesítés. További összevonásokra nincs sem lehetőség, sem szükség. A szerző is úgy vélekedik, hogy a fejlődés útjának nem a további átrendezéseket, hanem az igazgatási tevékenység színvonalának emelését, a vonzás- körzetek településeinek jobb és korszerűbb állámigazgatási ellátását kell tekinteni. Dr. Kiss Lászlóné a tanácsi és nem tanácsi szervek gazdasági együttműködését vizsgálta. Megállapítja, hogy bár az 1971-es tanácstörvény s még- inkább az állami pénzügyekről szóló 1979. évi II. törvény a tanácsok, s a területükön, illetve azon kívül működő gazdasági egységek számának előírja a gazdasági együttműködést. A gyakorlatban ez a kapcsolat rendszerint eseti jellegű és sokszor személyes összeköttetésen múlik. Márpedig a tanácsok önállóságának fontos alkotóeleme az önerőből való gazdálkodós képessége, amely csakis a helyben érdekelt vállalatok együttműködésével érvényesülhet. A kölcsönösséq helyett sokszor az egyoldalú „ajándékozás" látszata alakul ki, érthető tehát, hogy az amúgy is szűkös pénzügyi alapokkal rendelkező vállalatok hajlamosak elfelejtkezni a településfejlesztésben és a lakossági ellátás támogatásában rájuk háruló feladatokról. Ilyenformán a tanácsi és nem tanácsi szervek közötti kapcsolatok gyakran formálisak, sablonosak. Rontja a helyeztet — . állapítja meg a szerző — hogy 1980-ban tovább szigorították a vállalatok jövedelemszabályozását, s ez az intézkedés nincs összhangban a korábbi, de még ma is hatályos rendelkezésekkel, amelyek a vállalatok és tanácsok gazdasági együttműködését írják elő. H. J.
