Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)
1982-08-28 / 235. szám
Amerikai űrhadviselési tervek Kozmikus Háború? Az amerikai Columbia ürrepii lögép starthelyzetben Sokan talán észre sem vették a rövid újsághírt: Coloradóban szeptember 1-én megkezdi működését az Egyesült Államok űrhadviselési parancsnoksága. Bármily hihetetlen, ez tény. Midannyian, okik annak idején végig izgultuk az Orion űrcirkáló kalandjairól szóló tv-soro- zatot, vagy láttuk a moziban a Csillagok háborúja című tudományos-fantasztikus filmet, fel sem merült az a gondolat, hogy a képzelet szülte „sztori" a belátható jövőben komor valósággá válhat. Nem igy a Pentagonban. Ott már korábban akadtak jósok, akik úgy vélték, az évtized végére, vagy a 90-es években „a kozmosz a nagyhatalmak potenciális hadszíntere lesz". Daniel Graham volt tábornok jó két éve kijelentette: az, aki megszerzi a világűrben az uralmat, uralhatja a Földet. Paul C. Warnke, a Carter-kormány leszerelési szakértője, az amerikai SALT-küldöttség egykori vezetője egyszer igy nyilatkozott: „Igen, az elkövetkező évtizedben nem tartom kizártnak az űrháborút". Már nem fantazmagória Később arról olvashattunk, az amerikaiak 1981-82-es, nagyarányú fegyverkezési programjának keretében megkülönböztetett gondot fordítanak az „űrtámaszpontok'1 kifejlesztésére, rajtuk lézer és más különleges harceszközök, például „gyilkos műholdak" elhelyezésére, az űrhadviselés tanulmányozására. Ettől kezdve az űrháború már nem lehetett csu6. HÉTVÉGE pán egy szűk militarista csoport fantazmagóriája. Azóta a fegyverkezésnek ezzel a merőben új vetületével reálisan számot kell vetnünk. Usztyinov marsall, szovjet honvédelmi miniszternek a Pravda július 12-i számában megjelent cikke félreérthetetlenül utal erre: „Megvalósulnak a rakéta- és lézerfegyverek létrehozására és a világűr térségébe való telepítésére vonatkozó tervek, beleértve a többszöri felhasználásra alkalmas űr- komp-rendszerhez tartozó űrhajók alkalmazását.” rr Urbombázó, lézerágyú A tengeren túl olyan, teljesen új típusú űrfegyvereket terveznek, amelyekkel - remélik -, egyaránt el lehetne pusztítani a potenciális ellenfél űrbéli, lég- térbeli" és földi célpontjait. Mindazonáltal a fő célpontok a mesterséges holdak, és - közvetlenül a start után - az interkontinentális ballisztikus rakéták. A kozmikus fegyverek továbbítására a Columbia űrrepülőgépet használnák fel. Ez nemcsak a katonai rendeltetésű felderítő, híradó és navigációs műholdakat juttatná Föld körüli pályára, hanem az űrtámaszpontokra telepítendő is. Ugyancsak vizsgálják, miként lehetne a Columbiát nukleáris „űrbombázóként" felhasználni. Az űrrepülőgép többszöri indításával próbálnak katonai űrállomásokat épííeni; mindegyikük fedélzetén 10-14 főnyi személyzet tartózkodna. Ök tartanák szemmel az ellenfél földi és kozmikus objektumait, s az így nyert felderítési adatokat folyamatosan feldolgoznák. A New York Times erről megjegyzi: az orbitális állomások lézerfegyverei „szükség esetén elpusztítanák az ellenfél űrfegyvereit". A nyugatnémet Der Spiegel szerint az első „lézerágyút" várhatóan 1985-ben juttatnák el a kozmoszba. Az Egyesült Államokban 10-25 éves fejlesztési .programba kezdtek. Az utóbbi egy teljesen új kozmikus szállítási rendszer kidolgozására vonatkozik: s több, mint 100 milliárd dollárba kerül majd. Az űrháború megszállottainak űrfegyvertervei szorosan rakétaelháritó lézereszközöket összefüggenek a katonai fölény kiharcolásával, a „megelőző" nukleáris csapással kapcsolatos elgondolásaikhoz. Az első számú célpont - és ezt nem titkolják - nyilvánvalóan a Szovjetunió, amelynek kormánya pedig mindig és következetesen azért szállt síkra, hogy a világűrkutatás csak békés célokat szolgáljon. Erőfeszítéseinek eredményeként 1963-bán nemzetközi szerződést kötöttek, amely — egyebek között — betiltotta a nukleáris robbantásokat a kozmoszban. A kozmikus térség - így a Hold és más égitestek - kutatására és békés felhasználására 1967-ben kötött sokoldalú államközi szerződés, majd a hasonló céllal 1977-ben tető alá hozott szovjet—amerikai egyezmény arra irányult, hogy elejét vegyék a világűr militarizálásá- nak. Az 1972-es SALT-1 és az 1979-es SALT-2 megállapodás — közvetlenül vagy közvetve - ugyancsak tartalmazott ilyen jellegű tilalmat. A műholdelhárító rendszerek korlátozásáról 1978-ban és 1979-ben folytatott sokoldalú tárgyalás amerikai részről történt befagyasztása azonban már jelezte, hogy az Egyesült Államok kormánya nem kívánja a kozmosz békés kutatásának útját járni. Győzelem a... Holdban? Nem kell katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy megértsük: olyan háború el nem képzelhető, amely kizárólag az űrben zajlik le, hiszen a feltételezhető hadviselő felek nem valamely távoli égitesten vannak, hanem itt, a Földön. Ezt hangsúlyozni kell, mert régebben voltak olyan gyermeteg nézetek, amelyek szerint a két vezető nukleáris hatalom „megmérkőzhetne egymással” kizárólag a világűrben, anélkül, hogy ezzel kockára tenné az emberiség fizikai létét. Ez persze képtelenség. További logikus következtetés, hogy ha az USA nem tudta megőrizni hajdani hadászati fölényét, technikai elsőségét, mi a garanciája arra, hogy az űrben sikerülhet elérnie azt, amit a Fölcfön képtelen elérni? Súlyos számítási hibának tűnik ez, olyannak, amely — addig is, amíg a kijózanító tények jobb belátásra bírhatják majd a kozmikus hadviselés eszelős híveit - kiszámíthatatlan, súlyos következményekhez vezethet. Serfőzö László alezredes Az eredetileg a Newsweekben közölt, majd a nyugat-német Der Spiegel által átvett vázlat azt szemlélteti, hogy az űrrepülőgép — robotkarjaival — miként „ejtheti fogságba" az ellenséges műholdat. (Szakértők azóta bebizonyították, hogy ez egyelőre hiú remény: a Columbiának nincs annyi üzemanyaga, hogy képes legyen műhold mellé manőverezni magát.) A Pentagonhoz közel álló U. S. News and World Report igy képzeli el a lézerfegyver alkalmazási lehetőségeit interkontinentális rakéták, földi célpontok és űrbéli objektumok ellen. Középen az állandó katonai űrállomáshoz kapcsolódó Columbia űrrepülőgépet ábrázolja. A válságok elméletéről A válság fogalmát polgári és marxista oldalon egyaránt hosszú ideig csak a szemben álló társadalmi rendszerek árnyoldalainak jellemzésére, illetve a fejlődő országok problémáinak elemzésére alkalmazták. Polgári oldalról a szocializmus, marxista szempontból pedig a kapita- lizmús általános és elkerülhetetlen válságáról beszéltek. A hetvenes évek fejleményei: a válságnak a legfejlettebb tőkés országokban is érezhető hatása, illetve a szocialista fejlődés útjára lépett országokban is jelentkező különféle válságtendenciák mindkét oldalon világossá tették, hogy a válságok nem csupán az eltérő társadalmi berendezkedésű országok sajátosságai. Világossá vált az is, hogy a válságok tudományos elemzéséhez a korábban használatos kategóriák és elméletek felülvizsgálatára van szükség. A válságok egysíkú, ideologikus megközelítését feladva, lehetővé válhat a különböző, a polgári és a marxista válságelméletek közötti kommunikáció, és az eredmények kölcsönös elsajátítása. A polgári politikatudományban a válságelmélet fejlődésének három periódusát, illetve irányzatát lehet elkülöníteni. A beha- vioristák szerint a válság- szituációt cselekvési kényszer és a cselekvéshez rendelkezésre álló idő viszonylagos rövidsége jellemzi. Válságelemzésük középpontjában e különleges szituációban cselekvő alanyok (egyének, osztályok, államok) viselkedése áll, A válság folyamatának elemzése a cselekvők magatartására ható tényezőkre, és különösen a cselekvők egymáshoz való viszonyára koncentrál. A behavio- rista válságkoncepció tehát szituációban tanúsított magatartásra koncentrál, és háttérbe szorítja a válság hosszabb időperiódusban való elhelyezését és a válságoknak a társadalom makrostrukturális szintjén való vizsgálatát. Előnye viszont, hogy a válságot relatíve nyitott, különböző politikai alternatívákat magában hordozó szituációnak tekinti. Fogalmi eszköztára különösen a politikai válságok stratégiaalternatíva-, illetve koalícióelemzésében tűnik fel- használhatónak. A rendszerszemléletű megközelítés a válságot a politikai rendszer és a környezet közötti kapcsolat folyamatában jelentkező, e folyamat sajátos", rendkívüli, de normális periódusának tekinti. A válság alapja e felfogás szerint az, hogy a politikai rendszer állapota, mozgása szembekerül a változó környezet követelményeivel. Ez a konkrét szituáción túlmutató megközelítés a válságok makrostrukturális szintű vonatkozásainak és hosszabb távú következményeinek vizsgálatát hozta magával. A politikai válságok polgári elméletének harmadik fejlődési szakaszát a hetvenes évek elméletei jelentik. A hetvenes években nincs uralkodó irányzata. A legkülönbözőbb — a marxizálóktól a neokon- zervatívig terjedő skálán elhelyezkedő — elméleti irányzatok egymás mellett élése valósul meg. Ami e „pluralizmuson" belül a hetvenes évek elméleteire általában jellemző, az az, hogy a politikai válság problémája centrális jelentőségűvé válik. Míg korábban mind a behavio- rista, mind pedig a rendszerszemléletű válságelméletek feladatukat a mindenfajta politikai válság elemzésére felhasználható fogalmi eszközök kialakításában látták, a hetvenes években előtérbe kerül a válságok rendszerspecifikus okainak vizsgálata, melyeknek elemzésében a polgári kutatók gyakran folyamodnak a marxizmus válságelméletéhez is. Melyek a marxizmus hozzájárulásai a politikai válságok elméletéhez? Marx és Engels kutatásainak középpontjában a kapitalizmus válságának elemzése és az új társadalom, a szocializmus kialakulásának perspektívái álltak. A kapitalizmus válságának vizsgálatát - egyes polgári tudósok között elterjedt leegyszerűsítő elképzelésekkel ellentétben - Marx és Engels egyáltalán nem szűkítették le a gazdasági válság problémájára. Életművük vissza- viszatérő témája a polgári politika válságjelenségeinek leírása és magyarázata. Különösen Marxnak a 19. századi Franciaország politikai rendszerét, a bo- napartizmus jelenségét, illetve az ennek kialakulását megalapozó társadalmi folyamatokat vizsgáló munkái tartalmaznak e szempontból érdekes elemzéseket. (Osztályharcok Franciaországban, Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája.) A revizionizmus e szempontból is terméketlen korszaka után a Nagy Októberi Szocialista Forradalom időszakában születtek meg Lenin és Gramsci a kelet-, illetve a nyugat-európai forradalmi válságot, illetve annak a munkásmozgalom esélyei szempontjából felmerülő alternatíváit elemei életművei, amelyekben központi jelentőségű a politikai válság problémája. A marxizmus klasszikusainak elemzései mindig konkrét szituációkhoz kötődnek, de azokat széles történelmi perspektívákban helyezik el, valamint ösz- szekapcsolják a társadalom makrostrukturális problémáival. A klasszikusok értékes kiindulópontokat nyújtanak a politikai válságok elméletének kialakításához. Azonban csak kiindulópontokat. A politikai válságok marxista elméletének kidolgozása még a jövő marxista politikatudományának a feladata, amelyhez a klasszikusok öröksége mellett kritikailag el kell sajátítani a polgári politikatudomány eredményeit is. Szabó Máté
