Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)

1982-08-23 / 230. szám

NYÁRI MAGAZIN |< !TiV 8K Kirándulás a Csillagvárhoz Hogyan éltek a végvári vitézek ? A kirándulóknak ma már a Balaton legdélibb csücskéig kell barangolniuk, ha olyan te­lepülést akarnak látni a tó kör­nyékén, amit még nem formált át a maga nem feltétlenül von­zó képére az idegenforgalom sajátos üzleti szelleme. Balaton- szentgyörgy alig két kilométer­nyire van a tóparttól és még megőrizte egyszerűségét, ere­detiségét, falusi csendjét. A szép nádfedelű parasztházak láttán felszisszennek a turis­ták, de persze jellemző módon arra gondolnak, „milyen remek hétvégi ház lehetne belőlük!" A nádfedelű parasztházak, illetve a népművészeti emléke­ket bemutató talpasház mellett a környék másik nevezetessége a bari erdő szélén található érdekes építészeti műemlék, a Csillagvár. Nem könnyű meg­találni, mert idegenforgalmi jelzőtábla alig-alig mutatja az utat. Állítólag jövőre már ez a balatoni nevezetesség is na­gyobb propagandát kap. A Csillagvár megpillantása­kor csalódást okoz a látogató­nak a négyágú csillag alap­rajzú tömör épület, alig-alig látszik várnak. S nem is az, bár a 60-as évek elején még azt hitték róla, hogy a török hódí­tás idejéből maradt fenn, mint a magyar végvárak láncának egyik aprócska szeme. A levél­tárból azonban előkerült az épület hiteles története, Feste­tics György építtette vadász­háznak 1820. és 23. között. A második meglepetés akkor éri a kirándulót, amikor szétnéz az épületen belül. Noha a Csillag­vár soha nem volt katonai erő­dítmény, görög kereszt alakú pincéjében és földszinti helyi­ségeiben a XVI—XVII. század végvári harcainak emlékét Idé­ző állandó kiállítás fogadja a látogatót. A fegyverek, edé­nyek, ruhadarabok a Budapesti Hadtörténeti Múzeumból kerül­tek ide. Valamennyi harci esz­köz és használati tárgy úgy van elrendezve, hogy az egész épület a lakottság benyomását kelti akár a parancsnoki szo­bában, akár az őrszobákban, akár a füstös kamrába kukkant be a látogató. Ez utóbbi ko­vácsműhelynek tűnik, pedig ilyen volt egykor, úgy 300-400 éve egy végvári „üzemi" kony­ha. A balatonszentgyörgyi Csil­lagvárról igazán nem lehet azt mondani, hogy a Balaton-part legismertebb nevezetességei közé tartozik, mégis naponta 2C0-300 turista látogatja meg. Leginkább nyaraló úttörőcsapa­tok kirándulnak ide. A vár kör­nyéke szépen parkosított, sza­lonnasütésre is van lehetőség, a büfében pedig a Balaton környék híres borai is megíz- lelhetők. Dl. Piros kosár az árboc csúcsán? Jókora szombati zápor zúdult a nyakunkba. Az Európa Szálló előtti nyílt vízen ázunk. László József rendőr főtörzsőrmestert mindez persze nem zavarja. Szolgálatban van, s most éppen pénzbírsággal pró­bálja jobb belátásra bírni a szörfkölcsönző fiatalem­bert; Órák óta piros, vagyis másodfokú viharjelzés van érvényben. Nagyon jól tud­ja, hiszen megmondtam már; ilyenkor nem adhatja ki a hajóit! Hát nem érti? Emberéletről van szó! A tulajdonos nagyon is érti a dolgot, fizet azon­nal, mi pedig folytatjuk a szombat délutáni portyát. Már úgyis mindegy, csu­romvizesek vagyunk mind­ketten, a parttól túlságo­san messzire merészkedő- ket viszont figyelmeztet­nünk kell. Most kaptuk URH-rádión az értesítést; perceken belül nyolcvan kilométeres szélvihar csap­hat a déli partra. Tihanyt már esőfüggöny takarja. A sima víz megmozdul alat­tunk. Fekete felhők a fe­jünk fölött. Mindenki igyek­szik a partra .... mi mégis befele tartunk. A sekély merülésű, vizsugaras mo­torcsónak vadul táncol a hullámok hátán. Támad a szél is, alig értem a törzs- őrmestert ... — Még mindig kevesen ismerik a fürdés és a vízi közlekedés legfontosabb szabályait. Évente több százan fizetnek ezért a tu­datlanságért. Az idén, jó- nius végéig száz fulladásos halál következett be hazai vizeinken ...- Főleg a külföldiekkel van baj - mondja, csök­kentve a sebességet a törzsőrmester. — A vendég tanácstalanul néz ránk, nem érti, miért küld­jük őt a partra? A legtöb­ben nem tudják, milyen ve­szélyessé válhat a magyar tenger. Amikor kikötünk, kicsa­varom az ingem, s közben arra gondolok, jó lesz tisz­telnünk a Balatont, mert, ha egyszer frácsap a ba­konyi áldás, a legjobban úszó is bajba kerülhet... Apropó, úszás! Csak ide­írom; ... mi, magyarok, na­gyon kevesen tudunk a víz hátán maradni . .. egyszó­val, nem dicsekedhetünk az úszástudományunkkal. Mészáros István Egy lány rajzol E gy-egy autó elporzik Víz­fő felé — a tiltó tábla ellenére. Az orfűí ma- lommúzeum zárva már, augusz­tus talán utolsó szép aíkonyi napján. A fényképezőgép zárja veri fel aztán a nyugalmat a malom udvarán. A fényképe­zőgép előtt copfos lány, a lány előtt háromlábú állvány, azon rajztábla, papír. Ceruzája neszez a papíron, nem a malmot magát, a mol­nár tornácos házát rajzolja. Időnként elnéz Vízfő felé, a másik irányba, mint ahol ülök — zavarhatja a bámészkodó. A papírra lassanként ráképződik a tornácos ház, de mintha az oszlopok közelebb lennének egymáshoz, mint ahogy azt megácsolták. Hátralép, nézi a házat, a rajzot, s mintha segít­séget várna Vízfő felől. S az megérkezik; egy szel­lő tépi le a papírt a rajzlap­ról, A copfos lány összepakol, az állványt összehajtja, s map­pájában az összenyomott tor­náccal elhagyja megzavart bi­rodalmát. Hiába, néha nem olyan a valóság, mint aminek látjuk, akarjuk — bocsásd meg ezt, te copfos lány! Bodó L. Skalpok a múzeum falán Winnetou helyett az indián valóság Az indián történetek egyik klasszikus írójának Kari May- nak egykori lakóházát évente százezrek keresik fel a Drezda me|lletti Radebeulban, ahol 1928. óta Európa egyik legna­gyobb indián múzeuma talál­ható. Ami annál is inkább ér­dekes, mert Karl May a gyerekek kedvence soha nem járt indián földön, sőt a rossz nyelvek sze­rint még Radebeulból is csak párszor tette ki a lábát? Hát akkor milyen gyűjtemény lát­ható a múzeumban? Kari May, hogy történetei hi­telesnek látszanak jónéhány indián használati tárgyat, fegy­vert, skalpot, állatbőrt, ruhát vásárolt kereskedésekben, ami­ket aztán „beépített” regényei, be. Lakóházában néhány év alatt olyan helyszínt teremtett az írás­hoz, mintha maga is részese lenne regényeinek . . . May öz­vegye 1925-ben határozta el Patty Frankkal, hogy kibő­vítik az indián gyűjteményt, s múzeumot hoznak létre, s en­nek eredményeként 1928-ban már látogatókat is fogadtak. Ma is látható formáját 1962- ben alakították ki a Drezdai Néprajzi Múzeum munkatársai. Romantikától mentesen mutat­ják be az ősi észak-amerikai népek mindennapi életét, küz­delmüket a természettel, a be­tolakodó fehér emberekkel, har­cukat jogaikért, Winnetou he­lyett az indián valóság eleve­nedik meg a képeken, tárlók­ban ... A múzeum 850 indián emlé­ket tár a látogatók elé. A szép veretű kések, puskák mellett a törzsek rituális tárgyai, tró­feák, skalpok, fejdíszek, sát­rak, varázsporok is helyet kap­tak a tárlókban, fölökön. Roszprim Nándor Kulturális hírmagazin ÖRZSE. Az idei Szegedi Ün­nepi Játékok egyik nagysikerű előadása Kodály: Háry Jánosá­nak színrevitele volt. Ennek női főszerepét, örzsét, kivételes szí­nészi és énekesi teljesítményt nyújtva alakította a Pécsről in­dult Mészöly Katalin, a Magyar Állami Operaház tagja. Képün­kön a művésznő első - pécsi - Carmen alakításának egyik fo­tója. Másodjára már a fővá­rosban énekelte, a külföldi kri­tika szerint is kimagasló siker­rel. KITÖRÉS. Buvári Lívia, a Pé­csi Nemzeti Színház új operett­primadonnája az Óbudai Nyá­ri Színházban nagy sikerrel alakította Woldin-Britten: Ki­törés című „fekete musicaljé­nek" egyik főszerepét. GRAFIKA. Három pécsi mű­vész: Deák Zsuzsa, Pinczehelyi Sándor és dr. Szász János vesz részt a VI. Alkalmazott Grafi­kai Biennálén. A kiállítást au­gusztus 30-án nyitják meg Bé­késcsabán. PORTRÉFILM készül Csorba Győzőről. A Kockás Sándor szerkesztette és Babiczky László rendezte egyórás film forgatá­sát múlt héten fejezték be. TOSCA. Keresztúri Erika, pé­csi operaénekesnő idén három nagy szerepet énekel a Német Demokratikus Köztársaságban a Theater Rudolsadt tagjaként. Első bemutatója októberben lesz, amikor a Csárdáskirólynő Szilviáját alakítja, majd az év végén a Tosca címszerepét, vé­gül Nicolai: A windsori víg nők című operájában Ford-nét ja­nuárban. FESTÖHETEK. Augusztusban az ausztriai Geilsdorfban meg­rendezték a XVII. Stájerországi Festöheteket, s erre meghívták Ficzek Ferenc pécsi művészt is. F. P. A szennai falumúzeum Eltűnt az utolsó talpasház Gigéröl Hova lett a gigei talpas­ház? Ismertem jól. Évtizede jártam el előtte. A zsuppja már feketedett, itt-ott megtép­te az idő. Bizony, akármilyen csúnyán is hangzik, olyan volt már, mint az öreg kutya bun­dája. Aztán a korszerűség je­gyében pvc-fóliával befedték az elaggott zsuppot. Nyári va­sárnap délutánokon két öreg, anyóka és apóka üldö­gélt a ház előtti pádon. Il­lendően, anyóka fekete ken­dőben, apóka fekete kalap­ban. Nézték az autókat. Az autókból meg őket nézték. A múlt és a jelen csodálkozott egymáson. A nyár elején már nem ta­láltam a zsuppos házat. Csak egy földhalom ál'lt a helyén. Eltűnt a ház. — Hova lett a talpashoz? — kérdezem egy- pádon üldögélő öregembertől. — A Rostás Sándoréké, itt az utcában? — Az.- Lebontották. Rossz volt már. Rostásék meg elhaltak. Előbb az asszony, azután az embert a házért megápolták. Dehát a ház is öreg volt. El­adták tán, vagy csak elvit­ték . . . ? Tudja, igen sok ilyen ház volt itt. Minden második, ha nem több. A mienk is olyan volt. Aztán Csökölyben is olyanok voltak a házak. Nem voltak ép­pen rossz házak. Melegek voltak télen. Csakhát akkor még nem volt villany. Mécslámpával vi­lágítottak. Tökmagolajat éget­tek. Mert petrol se volt. Úgy szőttek esténként az asszo­nyok. Akkor még fontak, szőt­tek. Amikor vége lett az első há­borúnak, akkor aztán elkezd­ték lebontani a régi talpas­házakat. Aki tehette, téglából épült újat. Volt, amelyiket bontani sem kellett. Sok ház le is égett. Szóval elfogytak. Ez maradt, a Rostáséké. Hogy hová vitték, nem tudom. Gige sorsát Csökölyön inté­zik. Ott a tanác;, ott az is­kola, ott a tsz. A telefonban alig hallható hang jelentke­zik. Kiabálunk. A tanácstitkárt kapcsolják. A gigei ház? Megvette az Or­szágos Műemiéki Felügyelő­ség. Helyben már nem lehe­tett fenntartani az állagát, el­szállították Szentendrére, az országos falumúzeumba, ott állítják majd fel. 24 000 forin­tért vették meg. A gigei talpasház tehát megmaradt. Új zsuppot kap majd, újra fehérre meszelik a falait. Csodálkozva nézegetik majd a látogatók. Bizonyára sokan kérdezik is majd: hol van az a Gige? De ők már nem látják sem anyókát, sem apókát. A gigei talpasház múzeumi darab lesz. Leltári tárgy. Gigén mór nincs egyet­len zsuppfedeles ház sem . .. K. P.

Next

/
Thumbnails
Contents