Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)
1982-07-31 / 208. szám
R. Füzesi Zsuzsanna: Párna Valkó László: Csoportkép A negatívumok is tükrözhetnek tanulságokat 1978-ban a Területi Szervezet akkori vezetése végre újjáélesztette a korábban területivé tágított, majd így lassacskán életképtelenné válva elsorvadt Baranya megyei tárlatot. A kiállítást a szervezők bölcs előrelátással, négyévenkénti ütemezéssel tervezték. Persze, lehet azon vitatkozni, hogy ez a négy év sok vagy .kevés, nem kéne mégis a megye képző- és iparművészetének felmérő számvetésére, mondjuk, kétévenként sort keríteni? (A megyei tárlat meg- újítói még nem tudhatták, hogy 1982-ben rendezik meg az ugyancsak viszontagságos sorsú, sokáig szünetelő országos tárlatot is.) Az utólagos szónoki kérdésre azt hiszem, egyértelműen nemmel kell válaszolnunk. Az érdeklődés (vagy érdektelenség), vagyis a kiállítók igencsak megcsappant száma ezt igazolja. Senkit sem lehet ugyan arra kényszeríteni, hogy részt vegyen kollektív tárlatokon. Minden alkotó maga dönt a részvételről. Ö tudja, mikor kell (illik) nyilvánosan is számot adnia munkásságáról, mikor van közönségképes, közérdekű, magvas mondanivalója. Nem mindig vannak kéznél új képek, szobrok, textilek, legalább is olyanok, amilyenek egy négyéves alkotói szakaszt kellőképpen reprezentálnának. S akkor még nem is esett szó a zsűrizésről! Az egyéni kiállítás, amely ugyan jóval több szellemi energiát és matériális hozzájárulást föltételez, egyúital kézzelfoghatóbb egyéni sikereket nyújthat. Igaza van azonban az erről másként vélekedőknek is. Az egészséges művészi kgzélet egyik velejárója ugyanis, hogy az alkotók időnként kilépjenek zárt műtermi világukból és közösen adjanak számot művészi tevékenységükről, útkeresésekről és eredményekről egyaránt. Élesen fogalmazva: joggal elvárható, hogy a kapok után az adok következzék. Hiszen a helyi vezetés megfelelő munkakörülményeket, műtermet és lakást; Pécsi Galéria színvonalú kiállítóhelyiséget biztosít az itt élő művészeknek, könnyítve alapvető .egzisztenciális gondokon, lehetőséget teremtve több és jobb alkotómunkára. Baranya megyei tárlat Gondolatok a Pécsi Galériában Egy megyei tárlat oz egymáshoz való viszonyítás lehetőségét teremti meg, ahol a megértés mások teljesítményével történő szembesítés formájában jön létre. (Itt gondolom, mindenkiben fölidéződik a hajdan volt KI-MIT-TUD-os zsűri- elnökök mindenkori szabadko- zása, hogy tudniillik nem lehet a daléneklést, mondjuk, oz egyensúlyozó teljesítményével összemérni. De a kvalitást ki kell és majd mindig ki is lehet mutatni; a produkcióban rejlő szellemi-fizikai energiák összessége végül is majdhogynem objektiven mérhetővé válik.) A kollektív művészeti kiállítások jelentősége is az ösz- szességében bizonyító erőben rejlik. De vajon mennyire ad reális képet huszonöt művész munkássága az egészről, a Pécs- Baranyában élő, jóval több, mint fél száz alkotóról? Mert az első pillanatban szembeötlenek és gondolkodásra késztetnek ezek a számok és a mögöttes dolgok kiderítésére, a távolmaradók számbavételére, távolmaradásuk okának kiderítésére ösztönöznek. Hiányzik, nagyon hiányzik Simon Béla karakteres, vöröskék izzású piktúrája, hiányzik Bizse János sajátos dekorativ világa. Sajnos, ők többé már nem lehetnek részesei a baranyai tárlatoknak, életművük lezárult, pótolhatatlan űrt hagyva maguk mögött. Elment AI- torjai István és Kampis Margit is. Az 1978-as kiállítás katalógusát alapul véve 1982-ben öt új névvel találkozhatunk, míg 22-en (!) távolmaradtak. Saját elhatározásból, vagy kényszerűségből. Vannak olyan helyzetek, amikor terhet jelent a kiállításon való részvétel. Közbejöhet betegség, lehet valakinek ez időben egyéni kiállítása; megtorpanások és holtpontok is lehetnek a művész életében, amikor a helyzet tisztázása fontosabb a kitárulkozásnál. A zsűrizés is tizedelt az anyagban. Ez úgy érzem, magától értetődő. Azzal a megjegyzéssel, hogy ilyenkor ki-ki elsősorban maga-magában keresse a hibát, ne a zsűri könyörtelenségét kárhoztassa. Mindent egybevetve, méltányMóker Zsuzsanna: Teáskészlet talonul kevesen állítottak, állíthattak ki a Pécsi Galériában. Fölvetődhet a kérdés. Érdemes volt megrendezni 1982-ben a Baranya megyei tárlatot? Ha igen, mennyiben tükrözi ez a képző- és iparművészet jelenlegi helyzetét? A válasz egyértelmű: érdemes volt és valós helyzetképet kaphatunk. A tanulságokat ugyanis a negatívumok épp úgy tükrözhetik, mint a kiállításon látott pozitív értékek. Műkereskedelemre kacsintgató középszerűség, zsákutcába került próbálkozás legfeljebb számszerűségében színesítette volrta az anyagot és feltétlenül rontott volna a színvonalon, az összképen. Három kerámikus — Füzesi Zsuzsa, Knoll Éva és Móker Zsuzsa —; két grafikus — Pin- czehelyí Sándor és Valkó László —, valamint egy festő, Erdős János kapott díjat a Baranya megyei táriaton. Ejz a megoszlás egyúttal az erők nagyfokú átcsoportosulását is példázza. A fiatal iparművészek - keramikusok, üvegtervezők, belső- építészek - már nem csupán biztató ígéretek, hanem figyelemre méltó alkotások szerzői. Móker porcelánkészlete feltétlen sokszorosítást érdemelne! Füzesi kerámiafála az épülő Üttörő Házban akusztikai célokat is szolgál majd az esztétikáin kívül. Knoli virágtartói, edényei sokféle funkció ellátása mellett igen vonzó külsővel rendelkeznek. Valkó megérdemelten kapta a tárlat fődíját. Munkássága töretlen, felfelé ívelő, miként Pinczehelyi szisz- tematikus grafikai tevékenysége is egy gondolat körbejárásának következetes példája. Erdős dekorativitás felé mutató táblái egyéni hangúak, letisztultak és nemes csengésűek. Végezetül Kolbe Mihály, Lantos Ferenc, Fürtös Ilona, Jegenyés János és Bérces Gábor munkáit is elismerőleg kell kiemelnünk. Romváry Ferenc A Dunatájról Napvilágot látott a Dunatáj^ ez évi második száma. Esszéfolyóiratunk, hagyományaihoz híven e szám élén is verseket találunk, mégpedig a kiváló fiatal pécsi költőtől, Csordás Gábortól. Ezt követően Fried István, Goethe és Babits római elégiája című esszéjét olvashatjuk. Laczkó András, A gyermekkör tart a legtovább címmel Kiss Dénes költői arcképét rajzolta míg. Kárpáti Kamii Egy költő perújrafelvétele című tanulmánya Győri László munkásságát elemzi. Társadalmi és etikai kérdések az avarkori Délkelet-Pannóniában címmel érdekfeszítő tanulmányt 8. HÉTVÉGE olvashatunk Rosner Gyula tollából, amely - bár kimondatlanul - László Gyula profesz- szor kettős honfoglalás elméletéhez szolgáltat újabb adalékokat. Rónai Béla, cikkével egy kevéssé ismert nyelvészeti ággal, a népetimológia kutatásával ismerteti meg az érdeklődőket. Szabó József és Szabó Józselné Nyelvjárási szöveg Nagykónyi község lakodalmi szokásairól címmel egy idős asszonnyal, 1969-ben folytatott beszélgetéssel gazdagítja néprajzi és tájnyelvi ismereteinket. Glósz Józselné az orvoslás történetéből hozott fel ritka kincseket. A XVIII. századi gyógyításról — Rédeky Mihály receptkcnyve alapján című tanulmányában. Mollay Károly, egy örömteli eseményről tudósít, megjelent ugyanis a Tolna megye földrajzi nevei című mű, amelyet Magyarország földrajzi nevei összegyűjtése irányában tett újabb jelentős lépésként kell értékelnünk. Fontos, ez, azért, mert a huszonnegyedik órában kezdődött meg a gyűjtőmunka. Talán még nem késő! Gunda Béla - újabb néprajzi tárgyú írással gazdagítva a folyóirat mostani számának bőséges anyagát — a jugoszláviai magyar néprajzi kutatásokkal összefüggésben megjelent három könyvről közöl bírálatot és értékelést. Bábel Ernő, a folyóirat szerkesztőbizottságának új tagja Takáts Gyulának új: Helyettünk szóljál című verseskötetéről ír. Sajnálatos, hogy a nyomda ördöge a szerkesztők munkáját sem kímélve, Karinthy Frigyes tollára kívánkozó bakival rukkolt elő: ,,T gemew u sik póluson Bartók zen-je'. Bakonyi István, Csongor Rózsa legújabb prózája című írásában elemzi a kevéssé ismert írónő Árnyék címmel legutóbb megjelent regényét. Szilágyi Mihály vállalkozott Vólaszuti György, a XVI. században élt és működött unitárius lelkész Pécsi Disputa című dokumentum értékű művének most megjelent kiadása ismertetésére. Lengyel Péter, Mellékszereplők című regényéről N. Horváth Béla írt kritikát. Kőhegyi Mihály egy hosszú ideig sommásan megítélt kérdésről írott árnyaltabb, elemző mű: Tilkovszky Lóránt „Ungarn und die deutsche Volksgruppenpolitik 1938—1945'’ című könyvéről mond bírálatot. A folyóiratot Farkas Pál szobrairól és érméiről készült reprodukciók díszítik. Bay Endre „Városkörnyéki” közművelődés Lapozgatás egy tanulmány- kötetben Üj fogalom keletkezett a hatvanas évek végén: a városkörnyéki községé. Tíz évvel később, 1979. január 1- vel, hivatalosan is Pécs városkörnyékének nyilvánítottak harminc községet, szentesítve ezze| a sok évtizedes gazdasági, művelődési, kereskedelmi kapcsolatot. „Ment-e előbbre a világ" ezzel az aktussal a közművelődésben? Erre a kérdésre keres választ az a tanulmánykötet, amelyet a Baranya megyei és a Pécs városi Tanács, a Dunántúli Tudományos Intézet és a Megyei Művelődési Központ munkatársai állítottak össze több éves munkával. Vitaanyagról van szó, ez azonban nem azt jelenki, hogy a közölt adatok helyességével vitatkozni kellene, vagy lehetne. Vitatkozni a hogyan tovább? kérdésében érdemes, a tanulmány is ehhez kíván alapot, segítséget nyújtani. Egy cikk természetesen nem helyettesítheti a tudományos dolgozatot, melynek teljes címe: Pécs és városkörnyéke közművelődési rendszerét befolyásoló tényezők. Rövid ismertetésre szorítkozhatunk csupán, s ha a recenzens véleménye néha összekeveredik a szerzők megállapításaival, tekintessék ezt a vitára bocsátás következményének. A pécsi városkörnyéki községek közül Kozármisleny a legnagyobb, Husztót a legkisebb (2500, illetve 130 lakossal). Ilyen szélsőségek között mozog a lakosság lélek- száma. A települések zöme a kis- és aprófalvak közé tartozik. 1961. és '69. között a városkörnyék lakónépessége nőtt, az elmúlt évtizedben viszont 4 százalékkal csökkent. Ebből is látszik, hogy a városkörnyékhez tartozás önmagában még nem biztosítja a népesség helyben maradását. A vizsgált községek lakosságának kor szerinti megoszlása is kedvezőtlenebb, mint a megyei átlag: a 60 éven felüliek aránya 17,6 százalék. A szellemi foglalkozásúak aránya úgyszintén nem éri el a megyei átlagot, s jóllehet, e községek viszonylag közel fekszenek a megyeszékhelyhez, több olyan falu van. ahol egyáltalán nem lakik értelmiségi. Igen elgondolkodtató az az adat, amely szerint a városkörnyék népességének 42 (!) százaléka nem végezte el — vagy nem időben — az általános iskola nyolc osztályát, és mintegy 250 azoknak a száma, akik egyetlen iskolai osztályt sem végeztek el (analfabéták). A tanulmány szerzői általános infrastrukturális elemzést végeztek, s ennek kapcsán megállapították, hogy a tanácsi székhelyek általános ellátottsági színvonala növekedett, de kilenc társközségben egyértelműen hanyatló tendenciát lehet fölfedezni. Számításaik szerint a székhelyközségek ellátottsága átlagosan háromszor jobb, mint a társközségeké. A városkörnyék tíz településében nincs óvoda, nyolc községben csak alsótagozatos iskola működik, míg további nyolc falu egyáltalán nem rendelkezik iskolával. Vasúton csupán két község, Cserkút és Pellérd érhető el tízhúsz perc alatt, autóbuszon mindössze három. A települések 25 százaléka tömegközlekedési eszközzel nem közelíthető meg negyven percen belül! A járatok száma ke- vás, vannak olyan „városkörnyéki" községek, ahonnan hétvégén égvóltalán nem lehet eljutni Pécsre autóbusz- szal. Gyenge a könyvtári ellátottság, kevés a színvonalas mozi, s a lakosságnak csupán töredéke — 3 százaléka — sportol rendszeresen. A vizsgálatban részt vevő jogászok megállapításai szerint „a városkörnyéki rendszer elsősorban ott járt sikerrel, ahol már a bevezetés pillanatában igyekeztek túllépni a jogi szabályozás nyújtotta, meglehetősen gyér lehetőségek körén". A helyi tanácsi testületek igen ritkán foglalkoznak közművelődési kérdésekkel, s ha mégis, akkor külön-külön számoltatják be a közoktatási és közművelődési szakembereket. A területen működő gazdasági szervezetek érdeklődése kimerül az esetenkénti anyagi támogatásban, s rendszerint csak akkor vesznek tudomást a népművelő létezéséről, ha állami vagy vállalati ünnepen műsort kell adni. Nem állnak e téren a helyzet magaslatán a helyi társadalmi szervek vezetői sem, akikne a közművelődési tevékenysége gyakran kimerül a formalitásokban. Ami az anyagiakat illeti, talán az egész fejezet sum- mázata lehetne a következő néhány sor: „A községek közművelődési intézményhálózata több szempontból is szegényesnek és uniformizált- nafc tekinthető. Jelentős problémákkal küszködnek az épületek állagának megóvása, fenntartása terén, nem beszélve az új beruházásokról, amelyekre egyre kevesebb példa van." Az eddigiekben vázolt kép — valljuk meg — nem túlságosan szívderítő. Ha valakinek az volna az érzése, hogy csak a negatívumokat vettük ki a tanulmányokból, tegyen egy Jíörutazást a pécsi városkörnyéken — lehetőleg tömegközlekedési eszközzel. A „hiánylista" meglehetősen hosszú, ez azonban távolról sem azt jelenti, hogy az érintett községekben dolgozó tanácsi, gazdasági, köz- művelődési szakembereknek, pedagógusoknak a leghalványabb esélyük sincs a nehéz helyzetből való kilábalásra. Csupán azt jelenti, hogy önmagában a városkönyéki státus elnyerése még nem jelent orvoslást régi gondokra. Kiaknázható tartalékként kínálkozik a közművelődési intézmények integrációja — miért kell egy faluban külön iskolai és közkönyvtár? — a helyi gazdálkodó szervek összefogása, az igények körültekintőbb felmérése, s nem utolsósorban a lelkiismeretesebb tanácsi vezetői, népművelői munka. Sokat hangoztatott, mégsem gyakorlattá vált jelszó a helyi kezdeményezések fölkarolása, az ön- tevékenység, az „önkormányzat" szorgalmazása, amely ha jól működik, hajtóerő lehet egészen reménytelennek látszó helyzetekben is. Végezetül még egy tényező, amely egyébként külön témának kívánkozik: a közlekedés. Egyszerűen tarthatatlannak érezzük azt, hogy egy-egy tömegközlekedési vállalat bármily indokolt belső érdeke határozza meg emberek tízezreinek sorsát. Akinek nincs autója, maradjon otthon .. . Huszadik századi röghözkötés ez, s távolról sem csupán közművelődési kérdés . . . Havasi János
