Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)
1982-07-03 / 180. szám
Pákolitz István PURDE Csanády János Alkonyat előtt Ebben a nyílt délutánban eltáncolt csikófickándozás trapp-trappol vissza lágyan - a lágy fiivön rég elfeledtem azt az önfeledt jókedvet, mely táncoltatta lábam. Megtört emlékeimet összeszedtem, dirib-darab korsókat illesztettem, mert jól van igy, ahogy van; görög mythologiát búvárlok, s vándorénekben elmerülten az idegen hazákba járok. En vagyok itt minden bokorba, ha van bokor még és akad fa, árnyam akad az ágon - ebben a nyílt délutánban táncol bennem meztelen lábam, de már csak árva egymagában. Nyílt csikótrapp-trapp a régi mezők hajnal-fű-harmatából, nem kérdem én, hogy hova vesztél; penge alatt serceg szakállam, amely a végtelen homályban túlnövi majd utolsó estém. Antalffy István Bennem a tengerzúgás Szomorú vagyok mindhalálig. Elszoktam már a tapsolástól. De mérni tudom utam hosszát. Ki közelében? Kitől távol? Bennem a tengerzúgás. Bennem valami magam ellen lázad. Kit feszitettek a keresztre? ... Van-e bennem elég alázat? Purdé tanár urát még csak meg .sem érintette a politika szele. Eredetileg Somlói Jánosnak hívták; ragadványnevet cigányos beütése okán kapta. Én ugyan szellemesebbet s költőibbet szántam neki, (Kisramszesz) de a nagypofá- jú Kalmár Sanyi kikiáltotta a Purdé nevezetet, s ezen változtatni már nem volt módomban. A purdé-külső angyalt rejtett. Nem is alsó rendbélit, de I legalább kerubot. Jónéhány tanárunkat tiszteltük, becsültük, itt-ott megfe- • jelve az elvárható és köteles szintet. Purdét nemcsak sze- i rettük: rajongtunk érte. Úgy közeledett hozzánk, hogy nem akart „bevágódni”. Ügy tudta tartani azt a bizonyos - távolságot, hogy nem is test-, de szívközeibe került tanítványaival, holott mindössze öthat évvel fölözött bennünket. Pap létére nem volt papos; „ nehezen tudtuk fölfogni, miért bújt reverendába. Pedagógiát és lélektant tanított; e tárgyak egyike sem nélkülözheti a Filozófiát, még ha mezétlábas is; Purdénál, mivel ö maga is szerette, hangsúlyosabb volt a bölcselem. Persze teljesen for- malisztikus volt a filozofálga- tásunk: a jogosan gyanúba keveredett szofistákéra emlékeztetett. Purdé kedvelte a pe- ripatetikus módszert; az óraközi szünetekben mindig velünk bóklászott a napverte udvaron, tekintve, hogy nem volt ár- í nyas lyceumi kertünk. Imponált, hogy nem magázott, hanem urazott bennünket. Aligha vettük volna ezt jónéven, ha megneszeljük megszólításában a gúnynak bármily pici árnyalatát. Engem ugyan az elvetélt gimnáziumi francia-órákon is r szólítottak már úrnak, de az a szólítás túlontúl monsieur-sen hangzott; nem volt nagy valami elérni ezt a grádicsot; Csóka Béla tanár úr jópárszor emlegette, hogy Párizsban a miniszterelnök is, meg az utcaseprő is úr. Zárójelben hozzátette: már ami a titulust illeti . .. Hellyel-közzel Pali tanár úr is alkalmazta d „kolléga úr" címzést, ez azonban inkább szokványos-felületesre sikeredett, vagy vállveregefösre. Ha valamiért megdühödött, az „urat" idézőjelben hangsúlyozta, főként akkor, amikor ócsároltuk az angolokat a partra- ■ szállás késleltetése miatt. Purdé tanár úr előlegezett bizalomként alkalmazta az „úr" átrecet. Jól megéreztük ezt, miközben sápadt arcából pajkos-pajtásosan lobogott ébenfeketé szeme. Nem annyira egészségünk védelmében, inkább szórakozásunkra vettük nyakunkba délutánonként a várost, jobbadán három pontját, a Fő- és a Kossuth utcát, valamint a főpapi kert azon részlegét, me- ' lyet a sacerdos magmis átengedett a polgári lakosság testi-lelki épülésére. Valahogy mindig kiszimatoltuk, melyik fórumon igyekeznek sétára a zárdisták, külön a képzősök, külön az óvónők. Elő-előfor- dult, hogy hamis nyomokon indultam Leila látására, tekintve, hogy az iskolaév alatt csak ezek a néma találkozások jelenthették kapcsolatunk' folyamatosságát. Volt eset, mikor futásnak eredtem, hogy beérjem őket, mielőtt visszaérnek a Zárdába. Egyik ilyen tájékozódó 'kószálásom hajszolódó percei^ ben szembe jött Purdé. Sietősre fogtam lépteimet, mert a lánysereg már a vasútállomás felé járt, s ha nem lépek ki, fuccs a láthatásnak. Purdé megállított, amire most egyáltalán nem számítottam; de hát pont neki mondjam, hogy jelen félórában nem túlságosan érdekel a magasabb filozófia, mivelhogy éppenséggel evilági disciplinával vagyok elfoglalva. És beszélgetni sincs kedvem holmi transcen- dens ügyletekről. Mert mi mást sejthettem volna, ha Purdé mégárédál a nyílt utca során? Ki is rukkolt azonnyomban: — üdvözlöm, uram, ha van egy kis ideje, próbálja nekem tömören definiálni, milyen az élet? Meglepett a váratlan föladattal. Tetejébe még tömö- rítsek is. Jó, hogy nem hexameterben óhajtja a választ. Zavaromat látva kisegített: — Uram, az élet olyan, mint a gyereking: rövid és szaros. Nevetett egy jót, s ment is tovább. Furcsállottam, hogy ' ilyen bizalmaskodó, nem éppen szalonképes és aforiszikus megoldást választott. Egyébként ezt a definíciót a Bálványosi Imitől hallottam már kisgim- nazista koromban. Csakhogy az ilyen kitétel egészen másként hangzik egy tanár szájából. Mégis adott valamelyes útbaigazítást Purdé: meggyőzött arról, hogy a csattanó kedvéért, vagy a szituáció jobb megjelölése, az érzékle- tesség, az ön- és mások jellemzése okán nemcsak lehet, de — félretéve a „fentebb stílt” — szükséges is inkriminált szavaink, kifejezéseink ki- mpndása, leírása. Elmefuttatásomat megtoldottam azzal a gondolattal, hogy pl. a „rakács szerencsétlenség" szókapcsolatban is ugyan, azt asszociálom, mint ha nyersebben mondom ki. Ez a helyzet az orvosi terminuszokkal is. Hadd említsek egy szolidabb változatot. Az „ingben-gatyában”-t így tették annak idején szalonképessé: „ingben-glóriában”. A „glóriá”-nak azonban vajmi kevés köze van a gatyához. A variáns alighnem Reviczky verséből került a nyelvhasználatba. (Imakönyvem). Mégpedig a beamterek terjesztésében, kik annak idején filiszternek készülve, memoriterként bevágták az egész verset. A szóban forgó két sor így hangzik: „Kisjézus ingben-glóriában / Van a könyv első oldalán”. A szentképen helyénvaló a glória, ám a gatyával semmiképp sem helyettesíthető. A parasztember természetes egyszerűséggel nevezi nevén a dolgokat, legföljebb, ha nad- rágos emberrel beszél, hozzábiggyeszti a „követem monda- ni”-t. Már kamasz éveimben fölfigyeltem, micsoda hallatlan nyelvi-költői erő, művészi hitelesség és képi ábrázolás van egy-egy találó szólásban, kifejezésben. Az is földerengett bennem, hogy a paraszti és az úri nyelv különbözősége valamiféle társadalmi tagozódás jegyében mehetett végbe: az úrnak másként illett beszélnie, mint a jobbágynak. Persze a népi telitalálatok nyakra-főre Mohácsi Regős Ferenc rajza Gellér B. István fotógrafikája alkalmazása éppen olyan beszűkülést eredményez, mint a szakmai, politikai zsargon, á katona- vagy diáknyelv. Mégis az az igazi, ha költői lelemé- nyű körülírás helyettesíti az originál-rusztikus kitételt. Mivel a körülírás művészibb - így sokkal nehezebb is. Nem provokálni akartuk Purdét, mikor, megkérdeztük, mit javasol, mit írjunk a képesítői tablóra, azon kívül, hogy találkozunk ekkor meg ekkor. Tekintve ugyanis a nagy fegyver- dúlásra, megoszlottak a vélemények a harcra-tüzelő, nagyszájú háború-pártiak, s a békét óhajtók között. Parázs vitánk is akadt éppen elég; nemegyszer egy-két pofon is elcsattant - jobb érvelés híján. Arra azonban nem emlékszem, hogy akár a legvadabb stratéga — hősi halott kívánt volna lenni. Purdé, lecsendesítendő a kardcsörtetőket, igen halkan, ahogy mindig is beszélt, eny- nyit mondott: — Gondolják meg, uraim, az élet sokkalta erősebb a halálnál. Megföllebbezhetetlenné vált a purdéi szó, olyan döntéssé, mint a Szentszék ítélkezése: „Roma locuta, causa finita!” Herczog Miska kézitusa-je- lenetet pignált a tablóra, afféle elsővilágháborús reminis- cenciaként; én meg — Purdé fenti sugallata alapján - egy kétsorosban fogalmaztam meg a többség álláspontját: Vad puskatűzön és halálon át./ Hirdesd az élet szent diadalát! Igazgatónk „kissé pacifistának” minősítette a föliratot, de engedélyezte. Purdé tanár úr kézfogása még ma is melengeti a tenyeremet. Malátakávé Meglehetősen igénytelenül élte az életét. Nem érdekelte se könyv, se színház, se mozi, se zene, se sport. Barátnői nem voltak, férfiakkal csak hébe- hóba foglalkozott. Az egyetlen amit igazán kedvelt — bármilyen nevetségesen is hangzik —, a malátakávé volt. Egyszer a malátakávés dobozban talált egy sorsjegyet, mely tudatta vele, hogy kéthetes tengerparti üdülést nyert. A társasutazásra természetesen — bár nem túl nagy kedvvel — elment. A gyülekezési helyen az utazási iroda illetékesei közölték, hogy ő az iroda egymilliomo- dik utasa, és ezért visszaérkezése után egy autóval fogják megajándékozni. Amikor az autó átvételére érkezett, ismét kisebb küldöttség várta őt és az öltönyös urak örömmel újságolták, hogy autója pontosan a félmilliomodik eladott példány. Virággal halmozták el, és a kezébe nyomtak egy lakáskiutalást. Példátlan szerencsesorozatának hamar híre ment. Először reklámfilmek főszerepével bízták meg, így megismerték az emberek. Később a rendezők látták, hogy szereplése biztos siker, ezért lassan már játékfilmekben is feltűnt. Rövidesen ismert filmszínésznő lett. Sikerei csúcspontján, éppen akkor, amikor a felemelkedését segítő cégek kezdték kicsit magukénak érezni a sikereit, egyórás interjút adott a televízióban. A kérdésre, hogy minek köszönheti hogy idáig eljutott, azt válaszolta, hogy'a malátakávénak. A filmgyárat felháborította ez az igazságtalanság, a többi céget úgyszintén. Ettől a naptól kezdve némileg megcsappant az érdeklődés iránta. Filmszerepre nem kérték fel, munka nélkül maradt hát, így nem tudta fenntartani a gyönyörű lakását, kocsiját. Rövidesen el kellett adnia mindkettőt. Érezte, hogy vége a népszerűségének, a szerencsének, és ezzel a nagyvilági életnek. Azontúl már nem érdekelte se könyv, se színház, se mozi, se zene, se sport. Barátnői látogatásai megritkultak, a férfiak sem keresték kegyeit. Azontúl az egyetlen, amit a történtek ellenére is igazán kedvelt, a malátakávé volt. Mígnem az egyik nap a pasztillakészítő gépsor felett, az emeleti szerelőcsarnokból egy zacskó kihelyezett patkányméreg hullt a készülő malátakávéba. Ebből a sorozatból jutott neki is a közértben, s bár a rádió azon a napon többször is bemondta a vélhetően mérgezett tartalmú kávéval töltött dobozok sorszámát, ő nem hallgatott rádiót, így nyugodtan készítette el. s itta meg a reggel vásárolt malátakávét. Vesztére... A rendőrség két nap múlva talált rá a szomszédok bejelentése alapján. A konyhaasztal mellett hevert, jobb kezében egy malátakóvés dobozt, a balban pedig egy sorsjegyet szorongatott. Trencsényi Zoltán HÉTVÉGE 9. y
