Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)
1982-07-18 / 195. szám
1982. július 18., vasárnap Dunántúli napló 3 Közelebb Lvov-Kertvároshoz Vasárnapi beszélgetések A zintani kolónia orvosa Sétaút a malomvölgyi kirándulóközpontba Várják a társadalmi munkásokat A fenti képen is látható: egy. re nagyobb a víztükör a malomvölgyi alsó tavon. Ha jövőre feltelik, teljessé válik a Pécstől délre létesített kiróndulóköz. pont, a Ivov-kertvárosiak Mecsekje. A kirándulóközpont már ma is népszerű: hétvégeken jönnek ki ide sokan pihenni, napozni — gépkocsival, kerékpáron, gyalogosan, hét közben pedig iskolások, napközisek ré. szére nyújt szórakozási lehetőséget a tó és környéke. Lvov-Kertváros viszonylagos közelsége sókok számára a gyalogos kirándulást teszi vonzóvá, ez azonban csak az esetenként eléggé forgalmas közúton képzelhető el. Lesz-e rövi- debb . sétaút a tavakhoz? — ezt kérdezte a legutóbbi városi tanácsülésen interpellációjában az egyik tanácstag is. A válasz igenlő volt. Ezzel kapcsolatban Orbán Györgyhöz, a pécsi Városi Tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának a vezetőjéhez fordultunk bővebb tájékoztatásért: — Péterpuszta határában megkezdtük egy kisebb parkoló építését, közel az alsó tó északi végéhez. Innen már zúzalékkal borított sétaút vezet a tó keleti oldala mentén a felső tóhoz és tovább annak a partján. Most a sétaút meghosszabbításáttervezzük Lvov-Kertváros felé. Ez az új szakmunkásképző intézettől Málomot nyugat felől megkerülve vezetne Péterpusztá- hoz, elkerülve a közutat. A sétaút építését részben- társadalmi munkával szeretnénk megoldani, s mivel a malomvölgyi kirándulóközpont elsősorban a Ivov-kertvárosiak pihenését, felüdülését szolgálja, az itt lakók társadalmi munkájára számítunk. Szeptemberben akarjuk indítani a munkát, akkorra* várjuk a lakosság, az iskolások jelentkezését is. Az idei feladat: a kitűzött nyomvonalon elkészíteni az útpadkát. A zúzalék elterítése jövő tavaszra marad. H. I. Nemzeti önbecsapás, bábokkal elmesélve műben megtalálható. Talán nem is baj, hiszen elég kesernyés ez a nagyabonyi önbecsapás amúgy „népszinművesen” is. Hiányérzetünk tehát csak a rendező előzetes nyilatkozatát figyelembe véve lehet. Az előadás maradéktalan élményt szerzett. Havasi János Ahogy a diákról látom, a hirtelenkék színű konténerlakásokat, mögöttük a sivatagot, s ahogy hallgatóm dr. Hegedűs Jánost, egy cseppet sem irigylem azt a háromszáz pécsi- baranyai építőt, akik közel fél esztendeje Líbiában „keverik a maltert”.- Ez hihetetlen melegnek tűnik. Hogy lehet kibírni? — A meleg száraz meleg. A levegő páratartalma minimális. S többnyire mindig enyhe szél fújdogái. Persze, így is megittam naponta 8 üveg palackozott vizet. . . Készülő lakások Zintan településen — Csak vizet? . . . — Líbiában szigorú alkohol- tilalom van. S ez mindenkire érvényes. ' Mondja, hogy a pécsiek tulajdonképpen New Zintant — Új-Zintan — építik. Két részletben dolgoznak, mert déltől 4 óráig a hőség nem engedi. A gépek se bírnák. Csak kesztyűben tudnak dolgozni: a vas, a kő olyan forró, mintha rezsó- hoz nyúlnának. A szomszédokkal - egy olyan 50 kilométeres körzetben török, spanyol, olasz, bolgár és NSZK táborok vannak — jól megértik egymást. Az egyetlen esti szórakozáshoz — tévénézés - videó-kazettákat csereberélnek. — Hihetetlenül nehezen mennek a napok. Hiányzik a család, a feleség. — Mi a leggyakoribb munkája? — Elöljáróban: táppénzre nem kell kiírni ... A legsúlyosabb baleset, egy külbokatö- rés volt, focizás közben. A páciens kérte: hadd dolgozhasson. Ugyanis az a rend, ha valaki hosszabban tartó betegséget szerez, az hazajön. Egy hetet feküdt, aztán beosztották könnyű munkára. Mondja: sokféle foglalatosság akad. Konyhai munka, takarítás, egyebek. Hellyel-közzel azonos fizetésekkel. — Gyakori betegség a szemgyulladás a homok miatt. A gyógyszertáramat feltöltöttem altatókkal, nyugtátokkal és szépen fogynak. Saját kőbányánk van a közelben, ott gyakori a vipera. Skorpió meg any- nyi van, mint idehaza légy. — Ez ijesztő. — Már akinek. Néhány’ hét múlva már rendeletet kellett hoznunk, hogy a táborba semmiféle állatot nem szabad behozni. A skorpiók farkára cérnát kötöttek, versenyeket rendeztek, s majdnem mindenkinek volt már csörgőkígyója be- főttes üvegben. *— Ennivaló? — Sajót szakácsunk van, gyakori a csirkepaprikás. Líbiában sertés talán még az állatkertekben sincs, így a birkahúst megkedveltük. A gyümölcs: banán, narancs, füge, apró ba- tack. Ritka pillanatok; esténként, 10 óra után, a lakás-konténereken kívül bejön a Kossuth rádió, jó antennával a magyar tv adását is venni tudják — hang nélkül. Némi késéssel, ritka időközökben megérkeznek a hazai lapok is. — Az orvosnak nincs nehéz dolga, csak sok munkája. A gyógyszert is én szerzem be, sokszor konzultálok a helybeliekkel. A viperacsípés ellen például ahányat kérdeztem, annyiféle gyógymódot ajánlottak. Én egy indiai kollégára hallgatok, tőle kaptam szérumot is. A közelben van kórházunk is — magyar részleggel, és a tripoli poliklinika magyar részlegének igazgatója most éppen dr. Kóbor József, a megyei főorvosunk.- Mondják: egy évet állva is ki lehet bírni. Nekünk már „zsibbadnak” a lábaink. Esténként mindenki otthon jár, Kertvárosban, a Petőfi utcában, Ko- zármislenyben, vagy éppen Szalántán . . . Nézegetik a családi fényképeket, Írják és várják a leveleket.. . k. f. Tripolitól 190 kilométerre, Zintan nevű település és a sivatag szélén a klíma nem „Mecsek vidéki”. Hegedűs János, a magyar kolónia orvosa szabadságra jött haza. — Hazautazásom előtt szél- árnyékában 74,7 Celsius fokot mértem. Most tombol ott is a nyár. A régi, hivatalos — nevezzük Így — munkakapcsolatból életre szóló barátság lett. A szovjet ezredparancsnok és az egykori magyar járási pártbízottsági első titkár rég kialakult kölcsönös rokonszenvét ma már o harmadik nemzedék ápolja, viszi tovább az egyik legszebb, személyes emberi érzés szintjén. A dolog úgy kezdődött, hogy Grigorij Tyimofejevics Dobrunov Elképedve olvasom lapunk tegnapi számában a sör- és tejszállítás hm ... „buktatóit". (Csak emlékeztetőül: a Sörhelyzet című cikkben arról panaszkodik az élelrjii- szerkereskedelem illetékese, hogy a boltosok ki vannak szolgáltatva a rakodók ké- nye-kedvének. Másik kollégám, a 15-000 rovatban, annak a gyanújának ad hangot, hogy Mólomba ugyancsak a szállítók „bosszúja” következtében nem érkezik meg rendszeresen a babatej.) Elképedésemet nem naivitásom táplálja: annyira nem vagyok már mai kakas, hogy ne tudnám, a szállító nagy úr, s ha valaki kivívja haragját, hát óvja meg tőle a kereskedők istene . . . Nemrégen a televízió derítette ki, hogy Budapesten hasonló módon folyik a sörelosztás, 11 szállítók egyeduralma továbbá azt, hogy a húsüzletek vezetői is csak akkor remélhetnek rendszeres szállítást, jó minőségű árut, ha időről időre#megfelelő „juttatásban" részesítik az áruki- hordókat. Az elképesztő az, hogy a gyártó, a kocsit útjára bocsátó vállalat mindezt tudja, de nemcsak, hogy tudja, el is nézi! Máskülönben hogyan volna lehetséges az, hogy a rakodói jegyzék ellenére „a rekeszek az út során egész más helyre kerülnek"? Távol álljon tőlem a gyanúsítás, de azért mégsem csak a rakodó felelős ezért, s valamit jelent, hogy a gyár húzódozik az elő- számla bevezetésétől ... Furcsa véletlen, hogy a sör és a tej, e két, antago- nisztikus ellentétben lévő ital egy lapra került. De mindkettő áru, amelynek ára, használati értéke van, amelyet meg kell termelni, el kell juttatni a célhoz: a fogyasztóhoz. Sajnos ezek, s más termékek úgy látszik nem csak árucikkek, hanem tőkeképző erők, sőt érzelmi feszültségek kiegyenlítői is lehetnek. Nem kell hozzá más, csak monopolhelyzetben lévő termelő vállalat, egyeduralkodó szállítórészleg, korrupt személyzet. Diktatúra ez a javából, az áruszállítók, a rakodók egyeduralma. Miért hagyják? Ki és mik engedik, hogy így legyen? (Havasi) a mai, pécsi Petőfi laktanyában állomásozó szovjet ezred parancsnoka volt. Tekintve, hogy a lőtér Pécsvórad felett volt, többször megkereste a pártbizottságot hivatalból, s ha kellett, kölcsönösen segítettek egymásnak. A több mint két évtizedes barátság azóta már a családtagokon, utódokon folytatódik, érlelődik tovább. „Grisa bácsi" — mert így nevezik őt — három évet töltött Pécsett. 1962 óta nyugdíjas, most Moszkvában egy kétszintes garázs vezetője. Kisportolt alkatú, kemény, de mindig mo* solygós, barátságos férfi, hatvankét évéből tizet nyugodtan letagadhatna. Pedig az élet, a történelem őt sem kímélte. A második világháborúban, az el- bai harcoknál, mint harckocsizó parancsnok megkapta a Szovjetunió Hőse címet. Fiai híven követik az apai hagyományt: egyikük harckocsizó százados, a másik tanár a Frunze katonai akadémián. Ahogy a múltat elevenítgetjük, legszívesebben pécsi emlékeiről beszél, az itt szerzett barátokról, jó ismerőseiről emlékezik. És azokról a benyomásokról, amelyek későbbi, magyarországi látogatásai során csak erősödtek. — Magyarországon az emberek tetszenek elsősorban — mondta. — Az, ahogy dolgoznak, ahogy élnek. Felszabadultak, vidámak, kedvesek, vendégszeretők. Igazi lélekembe- rek. Olyanok, mint ahogy nálunk a szólás tartja: ami a kályhámon van, az a tied is. — Milyennek látja a régihez képest a mai Pécset? — Rengeteg a szép új épület, a. lakótelep. Amikor itt laktam, még nem éltek ilyen gazdagon, elégedetten az emberek. — Hogy tetszenek a boltok, a kirakatok? — kérdem, de felesége, Vera Mihajlovna úgy érzi, hogy ő az illetékesebb a válaszra, már mondja is: — Nagyon szép a boltok választéka, jóleső az eladók udvariassága. Mit mondjak, öröm a bevásárlás. — Grigorij Tyimofejevics — kezdem a megszólítást, de kedves, tört magyarsággal bíztat, mondjam csak: Grisa bácsi... Hát akkor ezzel kezdve kérdem, ha nem Moszkvában élne, melyik országot, várost választaná lakóhelyéül? — Sokfelé jártam már Európában, Magyarországon is több városban megfordultam. Sok kedves élményt szereztem mindenhol, de egy biztos: számomra Pécset semmi sem múlja felül. Ha Moszkvában magyar szót hallok, mindig örömmel tölt el. K. Gy. Bóbita* Nem tartott tovább egy óránál a Bóbita Bábszínház 1982-re datált nyári bábestje, mégis felvonultatta ennek az ősi játéknak minden szépségét. Textil- és fabábok illúziót keltő mozgatása, kifejező kézjáték, szín- és fényparádé s nagy mesterek gyönyörű muzsikája szerzett élményt a pécsi Csontváry-ud- varban összegyűlt közönségnek. Hálós témát választott Kós, Lajos rendező: Kodály Zoltán és Igor Sztravinszkij egy-egy koncertszvitjét, a Háry Jánost, illetve a Pulcinellát. A téma persze csak azután tűnik hálásnak, hogy valaki már színpadra állította, hogy már láthattuk: mennyi lehetőséget rejt magában a bábművészet. Mert bármilyen népszerű is a na- gyotmondó Háry János históriája, bármennyire kínálja is magát a képzelet játékának Per- golesi nyomán Sztravinszkij muzsikája, a vissza-visszatérő nápolyi dallam, a néma bábut életre kell kelteni, a zenét látható, érthető tartalommal kell megtölteni. Kós Lajosnak és a Bóbita művészeinek mindez sikerült. Szellemes ötletek egész sorát vonultatja föl a rendező, kezdve a Háry zászlós színváltozásától a Pulcinella vaskos humorú „intim” jelenetéiig. Telitalálat a Háry-szvit mézeskalács-huszár paravánja, s legalább- ennyire a Pulcinella játéktere, a baldachinos ágy. (Schéner Mihály és Eiter István díszlettervezői munkáját dicséri.) A bábok szinte mozgatás nélkül is kifejezik „jellemüket", s a világítás nagyon szép hangsúlyokat teremt a játékban. A Bóbita idei bemutatkozása a nyári színházban tehát egyértelműen tetszett: elmélyült műhelymunkát sejtető, egységes produkciót láttunk. Egy vonatkozásban maradt csupán adósunk Kós Lajos: a Háry- mese ígért, „fájdalmasabb, ke- sernyésebb" bemutatásával. Nem volt ebben az előadásban több vealizmus és kevesebb pátosz, mint amennyi az eredeti Barátság, három generációnál
