Dunántúli Napló, 1982. június (39. évfolyam, 148-177. szám)

1982-06-12 / 159. szám

A nosztalgia

Azok voltak ám a szép idők!, méginkább; Azok voltak ám az embert próbáló nehéz idők! Vitatkozni nemigen lehet e felsóhajtásokon, hiszen az idők sajátja hogy szépek és nehezek. De méginkább, hogy múlan- dók.

A múlandó idő a szép és a nehéz, éppen múlandósága által lesz azzá. Hiszen az idő múlását még az óra számlapján is a változás jelenti — most még itt vannak a mutatók, de most már amott — megváltozott a mutatók állása. Az idő a változás, a változás a szép vagy a nehéz; elviselhetetlen lenne a változatlanság.

Boldogságához mégis időtlenséget képzel a halandó: a mennyországban nem ketyegnek az órák, „megáll az idő” a felhőtlenül szerelmesek vágyaiban — noha a boldog pillanatokat, perceket is a vákozó időnek köszönheti.

Mindig valamihez képest vagyunk boldogok: saját létünk korábbi nehéz perceihez képest; mások egyidejű rossz sorsához képest; magunk és mások rosszra fordulható életéhez képest.

Félünk az időtől, a változástól, tulajdonképpen magunkat féltjük benne, életünket. A változást az idő múlása jelzi, az idő múlása pedig állandóan az eszünkben tartja életünk múlását — ezt szeretnénk megállítani. Ha létünkben kiléphetnénk az időből, anélkül, hogy maga az idő, a világ változása körülöttünk megállna, rögvest kevesebb gondunk lenne a jövővel, a változással.

De mert ez nem lehetséges, sóhajokat találunk ki önmagunk vigasztalására; Azok voltak ám a szép idők I, sőt, Azok voltak ám a nehéz idők. S bár mindenkinek vannak ilyen szép és nehéz idői, lehetetlen lenne arra vállaikoz-' ni, hogy pontosan megtaláljuk azt az időpontot. Melyik év, mely hónapjának hányadik napja az? Éjszakára esett-e a pár óra vagy koradélutánra? Próbálkozunk ilyen időpontok meghatározására. igyekszünk megkötni az időt jeles dátumokhoz: a szép időt, a nehéz időt. Piros betűket nyomtatunk a naptárakba, világnak szólót, nemzetét, magunk apró dátumait pedig mi kari'kázzuk be. Leggyakrabban születésünk napját: számunkra igazán az a nap volt a szép, s a nehéz. Ügy gondoljuk. De mert emlékeink arról a napról, ha vannak is, mélyen elásva találhatók idegrendszerünk labirintjaiban. evic- kélün'k a honfoglalás és a felszabadulás, karácsony és május eleje, alkotmányunk és pogányból megkeresztelt tavaszünnep között. Kinek ehhez, kinek amahhoz erősebb a kötődése, de egyik sem egyetemes, kizárólagos.

Mindegyik múlandó a halandó ember számára: a szép és nehéz idő nagyon is

egyénhez kötött: társadalmi létünk tudata őrzi csak a születésünk előtti dátumokat. A jelentől függően hol erősebben, hol gyengébben: saját életünk idejéhez mérten. Előfordulhat, hogy valaki a nomád, sztyeppéi magyar idejét tartsa szépnek és nehéznek — vágyva egyúttal a névtelen távoli ős életét, de az emberek többsége saját életének nehéz és szép idejéről sóhajt — s ezt nem lehet évhez, naphoz, órához kötni — egyugyanazonhoz.

Mégis kell közösnek lennie a sok eltérő szubjektív szép és nehéz időben, mint ahogy minden eltérőségük ellenére van valami közös a vallásokban is. Hisz különböznek egymástól még a keresztény vallások is, hát még ha a többit is összehasonlítjuk. Ez egy istent vall, a másik benépesíti az eget isteneivel, mindegyik másmilyen életet szab hívőinek, olyan is van még, ami nem szabja meg a követőjének életét. Az egyik vallás istene egy feleséget enged a halandónak, a másik tanácsolja a többet, ez ezt az ételt tiltja, az amazt. Az egyik Paradicsomot ígér, a másik reinkarnációt a Nirvánáig — mindegyik más és más részleteiben. Csak egyben közös minden vallás: hogy biztosítja az élet utáni létet: Megígér, megenged uralkodni az idő múlásán: megadja az esélyt kilépni az időből, időtlenné válni — ha már maga az idő megállíthatatlan.

A vallásokban a halhatatlanság — a szubjektív időkben akkor mi a közös, a lényegi? Gondoljunk csak saját szép és nehéz időnkre, azt amit annyiszor állítunk mások elé dicsekvően és szemrehányóan. Többnyire fiatalságunk eseményeire emlékszünk. A fiatalság idejére, amely még nem vesz tudomást a múló időről, a múló létről,, amely várakozással teli, s akarással a változásra. Mindenkinek azok az évek, napok jelentik a szép és nehéz időket, amikor változott és változtatni akart.

Aztán a változásók után megállapodik az ember, gva- korta úgy érzi, változtatásra is egyre kevesebb az ideje, ereje, lehetősége. Kezd félni a változástól, mert az már nem embert formáló vállalkozás. hanem egyre inkább kényelmetlenség, stressz. S ezzel párhuzamosan ad jelentőséget, egyre nagyobbat, egyre kizárólagosabbat saját, hajdan volt, változó időszakának. Igyekszik kisajátítani, ezzel általánossá tenni a maga volt változását: mit tudjátok ti! bezzeg az én időmben! az volt ám az embert próbáló idő! te azt nem tudhatod! ha annyi idős lennél, mint én! ‘elkényeztetett nemzedék! azok voltak a szép idők! azok voltak a nehéz idők! — megannyi kisajátítási szándék, palástolása az elvesztett időnek.

És fiatalságunk, akarásunk, változásunk ideje nagyonis elvont, önmagában megfoghatatlan. Tárgyiasítani kell, mint az örökkévaló időt az órákkal. E tárgyiasult múlt idő a nosztalgia, valamikori változásunk változatlan rekvi- zituma. Megállítjuk azt az időt, saját elmúlt időnket, s azt idézzük fel" bonyolult liturgiákkal. mutogatjuk ifjúságunk szentség es ített tárgyait, imává merevedett idiómákat mormolunk: azok voltak a szép idők, azok voltak a nehéz idők.

S közben kirekesztőnk. A jelenkori változásokról nem akarunk tudomást venni, vagy ha elkerülhetetlen a szembesülés, leszóljuk, becsméreljük, szembeállítjuk a magunk változásainak idejével. Ez kiismerhetetlen, az szép törvények mozgatta, ez manipulált, az igaz és spontán, ez nevetséges, az komoly. S szembeállításunkat is tárgyiasítjuk: hosszú vagy rövid a hajad, mert az enyém akkor rövid, vagy hosszú volt, idétlen rángatózás a te táncod, mért az enyém másmilyen volt, nevetséges a ruhád, mert az enyém nem ilyen volt, felelőtlen vagy, mert nem úgy érzel felelősséget, mint éreztem én, erkölcstelen vagy, mert nem az az erkölcsöd, ami az enyém volt, passzív vagy. mert nem ott akarsz aktív lenni, ahol én voltam.

A nosztalgiapapok kórusa önmagát dicsőíti. S ha egységes e kórus, ha hangja túl- hallatszik a magánélet határain, akkor rátelepszik a más korban változókra, rá a változásra magára is, súlyával deformálja, ellaposítja, mígnem valóban olyan nem lesz, mint amilyennek szeretnék a saját korúkat istenítők: sekélyesnek, erkölcstelennek, sivárnak, passzívnak. S amikor azzá lett, kezdődik a kiárusítás. a limbó hintó, a fehér ing és nyakkendő, a farmer, a karádikatalin, az ellenállás, a csillag, a kereszt, a plakát, az ötvenes évek, a hatvanas évek felemlegetése — értéket hozó változások hétköznapjai a nosztalgiapróféták oltárán a változatlanság jelképeivé válnak.

A jelképek egy elképzelt állapot képei. De az állapot maga a változatlanság. Egy elképzelt állapot vágyása — legyen az a múltban vagy a jövőben — lelassítja, megállítja a változásokat, mégha változtatni is kellene azért az állapotért. Az állapot stati- kussága rávetül a hozzá vezethető változásokra is: változatlanságot eredményez a változás, s megcsúfolja önmagát.

Az igazi változás a mát szünteti meg. Aki a mát őrzi, a jövőt pusztítja, s a tegnapot építi.

Bodó László

Bonyhádi kezdeményezés

Nyomtatványellátó Családi Iroda

öregek a panellakásokban

Szeretettel meghívjuk önt és kedves családját a Bonyhádi városi Tanács házasságkötő termében tartandó esküvőnkre és az azt követő vacsorára.” — A meghívó elegáns, aranyozott betűkkel és grafikával készült, rajta a címzett nevének, címének helye. Sőt, a várható gratuláló táviratra számítva a fia6. HÉTVÉGE

tál pár táviratcíme is. Van persze kevésbé elegáns is, olcsóbb, de szép, négyféle is. De nemcsak ez a bonyhádiak figyelmessége. Kellemes karácsonyi ünnepeket, boldog új évet kívánó üdvözlőlap, gyászjelentés, kicsi és nagy méretben, s még valami, amit hadd idézzünk pontosan:

„Örömmel tudatom a nénikkel és bácsikkal, hogy 198

........é

n megérkeztem. — Súlyom •..

gramm, hosszúságom........cm.

Édesan

yámmal együtt egészségesek vagyunk. Sok puszit

küld ...” Az ifjú ember helyett természetesen még az anyuka ír alá, de ezt az üdvözlőkártyát a Bonyhádi városi Tanács Családi Irodája elküldi a szülészetre, s vételre felajánlja. A figyelmesség eredménye, hogy idén májusig több névadó ünnepséget rendeltek meg náluk, mint tavaly egész esztendőben. Aztán az is a dolgok nyitja még, hogy a sokféle nyomtatvány ízléses és mégsem drága, s a szokványos nyomdai áraknál lényegesen olcsóbb, néha azoknak még a felét sem éri el.

Gyermekkoromban még általános volt a több generáció együttélése. A mai középkorosztály döntő hányada az önálló élet mellett tör lándzsát. Az öregeknek nyújtott segítő kar azonban csak részben pótolja a családot.

Pécsett az elmúlt másfél évtizedben több ezer régi hajlékot toltak el a dózerek, s vele együtt a megszokott életformát. Idős emberek százai kaptak új otthont több szintes panelházakban. Szebb, kényelmesebb, sgészségesebb az új lakás, az érzelmek, az emlékek azonban ezer szállal a múlthoz kötődnek.

M. F. az István téri, udvari szoba-konyhás lakásukból költözött el. Amikor lebontották, már csak hárman éltek, legkisebbik lányával és feleségével.

M. F. jónevű ács volt korábban, négy gyermeket neveltek föl és szakmát adtak a kezükbe. Elfáradt.

Amikor megtudta, hogy Kertvárosban kapnak lakást, egy ideig ellenezte, aztán belenyugodott a megváltoztathatatlan- ba. De minden reggel sötét zakót húzott, sütés sapkát nyomott a fejébe és útra kelt, mint azelőtt. Megszokott útvonalán, hol a Káptalan utcában, hol pedig az István téren találkoztam vele reggel, a szerkesztőségbe jövet. Aztán egyszer elmaradt ... Kertvárosban, a házuk előtt a zebrán ütötte el egy személygépkocsi.

Az ezernéhányszáz forintos özvegyi nyugdíjnak legalább fele elmegy lakbérre, gázra, villanyra. A konyhapénzt olykor-olykor a gyerekek egészítik ki.

M. F. özvegye sehova se jár, időnként kikönyököl az erkélyre. A várost nézi? Vagy a múltba merül. Szeme mozdulatlan... Ki tudja?

*

A sarokban harmonika szól. A kockás terítővei takart asztalok mellett idősek, fiatalok vegyesen. Este hat órára jár, asszonyok érkeznek csoportosan, majd néhány férfi. A szatyrokból pogácsa kerül elő, valahonnan vázát is kerítenek a kerti virágcsokornak. Az asszonyok ugratják az ünneplőt öltött idős urakat: „így sem állnak kötélnek!” A nagymama korú asszonyságok kart karba öltve táncba mennek egymással. Kérdem a pincért, ki ez az idős társaság, miközben leteszi a sört az asztalomra.

— Az istenkúti öregek klubjának tagjai. Rendszeresen idejárnak hozzánk jaffára, pohár sörre, csárdásra, keringőre. Ha itt vannak, a fiatalok se maradnak az asztal mellett...

Jó hírű az itteni öregek klubja. Azt mondják, a közeli művelődési házban tartott rendezvényeiken időről időre több mint százan vesznek részt. Mi köti össze őket? Hogy Daindol, Is- tenkút és Urög házaiba még nem tört be a túlkomfortizált városi életforma? Netán az, hogy évtizedek óta itt élnek a domboldalaknak támaszkodó kertes házakban?

Károly Imréék közel négy évtizede laknak Közép-Daindol- ban.

— Nehezen kezdtünk. Mikor ideköltöztünk — emlékezik a mosolygós asszony —, egy stukatúros konyhából állt az épület. Azóta két szobát ragasztottunk hozzá, megcsináltuk a fürdőszobát. Három gyereket neveltünk föl az urammal, öröm és gond, mint másutt is, váltogatta egymást. De megérte a sok munkás év. A gyerekek már kirepültek, de rendszeresen hazajárnak a hat unokával. Nemrég megosztottuk a ház fölötti kertet, kétszáz-kétszáz négyszögölet kapott mindegyik, magunknak is megtartottunk egy kis területet. Most már több időnk van, mióta az uram is nyugdíjas. A szeneseknél, majd az uránnál dolgozott, Petőcről búcsúztatták.

Károlyékat szinte mindenki ismeri a környéken. Nem csoda, hiszen Marci néni évek óta az öregek klubjának a vezetője.- Talán azért mozoghattam mindig is szabadabban, mert az anyósom velünk élt és bizony sokat segített. Jómagam bajai lány vagyok. Kétéves koromban halt meg az apám, más választás híján cselédként kezdtem az életemet, mert az egy polgári után munkába kellett állnom.

Károlyné agilissága nélkül valahogy elképzelhetetlen az istenkúti klub. Fejből sorolja a különböző programokat. Rendszeresen buszra ülnek, körbeutazzák az országot. A tagok havonta tíz forint kirándulási hozzájárulást fizetnek, színházba járnak. A művelődési ház gondozott környéke az ő kezük munkájának eredménye. Kézimunkáznak, bőrből készült pénztárcát, bugyrokat készítenek. A szerény bevétel a közös pénztárt gazdagítja.

— Nehogy úgy érezze, hogy az anyagiak jelentik a gondot. Leginkább a megértés, szeretet hiánya. Mindjobban elöregszik a „hegy", a fiatalok elmennek innen, hátra hagyva a szülőket. Régi óhajunk az öregek napközijének létrehozása. Egy helyiségre lenne szükségünk, az étkeztetést már megoldanánk. Azelőtt könyvtár is volt, sajnos megszűnt. Ugyanis elmaradt a vetítés. Jó ienne, ha ismét lenne mozink, mint korábban!

*

A hetedik emeleti, barnára pácolt ajtó nehezen nyílik. Sovány, szemüveges férfi áll előttem. Arcáról leolvasom, nem túlzottan örül a hivatlan látogatónak. Végül is beljebb tessékel a konyhába; az asztalon kenyérmaradék, nyitott húskonzerv, savanyított hagyma, kések, újságok. A sarokban régi típusú

Lehel hűtő, a mosogató tele edénnyel.

K. J. és felesége kora tavasz- szal költöztek Kertvárosba, a Dietz-malomból a hetedik emeletre. Közel tíz éven át laktak egy egészségtelen lyukban, ami lakásnak enyhén szólva is nehezen volt nevezhető. Végsősoron a KÖJÁL-nak köszönhetik, hogy elkerülhettek az emberi életre alkalmatlan hajlékból, amit még raktárnak se tartottak alkalmasnak. K. J.-nek négy gyermeke van, három fia bányászként kezdett, ő meg pék volt a sütőiparinál.

— Mikor idejöttünk, azt mondta a lányom: „Api, le kell dobni a posztónadrágot! A panelba nem mehet úgy be." Nézze csak, mit kaptam tőle húsvétra!

Kicsoszog az előszobába, a szekrény alsó részében kotorász. Kockás szövetnadrággal és egy flanellinggel tér vissza. Nézi, forgatja az ajándékot, mintha nem is ruhanemű, hanem valami törékeny dolog lenne.

— Hogyan tudják ellátni magukat? — kérdem, miközben visszakerült a szekrénybe a ruha.

— A lányom hozza naponta az ebédet a gyárból. Csak melegíteni kell. Különben meg konzervet, szalonnát, disznósajtot eszünk. Van ám a hűtőben sok minden!

Bizonyságul kitárja a Lehel ajtaját és sorra elém pakol az asztalra sűrített paradicsomot, máj- és vagdalthúsos dobozt, pohár zsírt.

K. J.-nek 3060 forint a nyugdíja, januártól emelték meg. A lakás használatbavételi díját, 245 forintot részletekben, havonta adják postára. A lakbér 340-re rúg. A régi, szúette bútort kidobták, a bizományiban vettek rekamiét, meg heverőt. A Dietz-malomból csak egy éjjeliszekrényt hoztak el magukkal. A kísszobában, ahol K. J. ágyhoz kötött felesége fekszik, mindössze két darabból áll a berendezés, a nagyobbikben a heverő és két, kerekeken guruló, kiselejtezett forgószék, amit a lányától kapott. Az egyiken Weltmeister harmonika. K. J. időnként előveszi, nekitámaszkodik a konyhaszekrénynek és játszik.

A Kék Duna keringő betölti a negyven négyzetmétert. Az asztalon barnába játszó esküvői fotó — fiatal pár mosolyog rám ...

Salamon Gyula