Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)
1982-05-29 / 145. szám
Herbert Brandi: Cím nélkül Josef Kern: Zöld pamlag Két kiállítás MŰVÉSZEK STÁJERORSZÁGBÓL Osztrák művészek a Pécsi Galériában Festőheteiről, jól szervezett sorozatáról és forrásértékű katalógusairól híres grazi Neue Galerie és a Joanneum, a tartományi múzeum ezúttal sem titkolta: a kortárs művészet „megszentelt” értékei helyett a helyzetfelmérő „kalandkereső- ket” részesítette előnyben, amikor a Pécsett bemutatandó válogatást összeállította. Mind ezen túl, tanulságos, hogy milyen komolyan vették a nálunk szokásos szóhasználatban jelentés nélkülivé tett „fiatal művész" megjelölést. Tizennyolc, 1950—60. között született alkotó véleményét, stílusát, tárgyait „vállalta fel" a nemzetközi rangú múzeum, anélkül, hogy csak egy apró jelét is adta volna tartózkodásának, akadémikus különvéleményének. Valódi kíváncsiságra valódi nemzedéki válaszlehetőséget teremtettek, amikor egy tartomány művészetének reprezentációját e nemzedékre bízták. A katalógus előszavát író Skreiner profesz- szor is érezhetően az újfajta művészettel-művészetfelfo- gással való barátkozás fázisát éli, élvezettel honosítja meg a kifejezéseket, melyekkel az új- tipusú művészi magatartást és műveket jellemezni, értelmezni lehet. Izgalmas olvasmány, mert benne egy európai rangú — Kezdetben még valóban volt a vonzó, még népi-nemzeti jellemzőket kereső és megfogalmazó ars poétika, kezdetben még egyensúlyban tarthatta a plebejus indulat a konzervatív festői megjelenítést. A valóság átalakulása, a művészi közlés előtt álló követelmények fokozódása, a művészet és valóság kapcsolatának szövevényesebbé válása, a valóság—igazság tartamának, mélységének és aktuális formájának sokszor ön- marcangolásig kegyetlen feltárása azonban „lelépte" á dekorativen esztétizáló, könnyes- bánatosan romantikus és formaátvételektől, megegyezésektől - úgy látszik - nem berzenkedő „tájegységi realizmust". Röviden: az idő elmúlt az itt látható művek felett. A Képcsarnokban most látható festészet, csak a legköznapibb „józan ész” számára szolgáltat önmegnyugtató biztonságot. Mivel éppoly távol vannak a művészettől, mint a valóságtól ezek a művek ezért aki a művészettel kapcsolatos emlékei felől közelít hozzájuk, vagy aki a valóság felől, egyként talál némi megerősítést. Ilyenek is, olyanok is. „Egy kicsit ez is, egy kicsit pz is . . ." Minden realitásjelleg ellenére egy valóságon túli világkép túlságosan is jól begyakorolt részletei fogadnak, látszatok, meggyőződés nélküli dekorativitás, gondosan adagolt melankólia, mo- solytalan búbánat. Olyan komolyan veszi magát, ahogy csak tudja, derűre, iróniára nem futja — öniróniára sem. 8. HÉTVÉGE végeredményben más tudományterületek felé elkötelezett — tudós toleranciája szólal meg, s problémaérzékenységével így teremt a továbbértelme- zésekhez vitaalapot. Mert milyen is ma az a művészet, amit Stájerországban művelnek? Jelent-e valamit, hogy egy speciális életkorhoz rendelt cselekvőkészség mutatja meg magát? Milyen tanulságokat szolgáltat a számunkra a „felszabadított művészet- történet” ezerszálas párhuzamokban birtokba vehető tényanyaga, a „transzavantgard”, avantgárdon átlépő nemzedék gondolkodásmódja, kemény kapavágásai, tiszteletlensége, őszinteségigénye? Miért nem láthatjuk igy egyben a magunk huszonéveseit, akikről személyenként nagyon is tudnivaló, hogy az itt bemutatkozó osztrákokkal azonos módon, legalább ilyen színvonalú munkákkal „írták” le lét-definícióikat? Itt mindenesetre nem találkozunk semmiféle rangsorolási kényszerrel. A bemutatkozás Pedig csak egy kis felülemelkedés kellene, és a komolyan hitt archaizmus „beállna” az idő megállításának lehetetlenségét hirdető rekvizitumok közé, csak egy kis humor kellene, és máris távlatot kaphatna a szolgalelkű realizmus itt már személyes vizuális jelentéseket nem is tartalmazó „lerágott csontja". De erőfeszítésnek nyoma sincs, és nincs nyoma a j,hangzások”, a festői nyelv gazdagítására vonatkozó törekvésnek sem, és nincs technikai igényesség, nincs botrányt keltő közönségesség és nincs kivételes elegancia sem. A szűkszavú semmitmondás pél-- dái sem lennének olyan taszí- tóak, ha nem torkollnának ismétléseik miatt unalomba. Tacélja nem „szuperművek" kiállítása, hanem a kreatív ember — .most történetesen festő és szobrász — startközeli állapotát nak, agyának, célképzeteinek, együtt-haladásának megmutatása volt. Átfogó, és így jellemző stílusmeghatározásokkal nem élhetünk. Egyénenként érdekes, személyes érzékenységű, lényegláttató „szabad viták" az idővel, a történelemmel, a tájjal, bárdolatlan nyelvhasználat — ez a kísértő-kísérletező művek tartalma. Nem kizárva azt a lehetőséget sem, hogy a műalkotás még „szép” is lehet. Refrénként visszatérő, tudatosan is hangsúlyozott felismerés: a festői, fotós vagy szobrászi cselekvések szimbolikus olvasata a látványon, tárgyon túli területek felé kell hogy vezessen. Újfajta értelmet kap tehát a gesztus, stilizáló és deformáló-agresszív mozdulatként is. E szempontból jellemzőnek érezzük Friedrich ERTL „A megelőző bérlők múzeuma" című munkáját, melyben az szító a szűk szívvel és szemmel megtapogatott sztyeppe, a té- mátla’nság és a tüntetőén vállalt konzervativizmus. Szinte fel- lélegzik a kiállításlátogató, amikor Kéri László Rézangyalát, vagy Közhely párhuzamát látja, mert ezek a művek legalább érdekesek. Kép- és gondolatpárhuzamokat jelenítenek meg, igyekvőén átérezve a realista princípiumok fokozott pontosságigényét. Megértéssel ízlelgetheti Fontos Sándor és Kurucz D. István munkáit, hiszen ők voltak többek között e stílus kialakítói, s mint ilyenek, feltétlen figyelmet érdemelnek. Műveik a maguk kialakította modornak megfeemberi (bérlői) vonatkozások falfestésben, átfestésben, di- szítménykiválasztásban megmutatkozó nyomait rögzíti. Újra felvetik a művészet kommunikációs véredényként való működtetésének gondolatát, demonstratíve igénylik a vizuális megjelenítés melletti kommentárokat, s nem fékezik magukat, ha a tradicionális formakultuszokat kell a jelentésvizsgálat tárgyává tenni. Finom iróniától a groteszk fintorig, (vállalva olykor a fitymáló visz- szamosolygást) húzódik az erőlködéstől, tüntető nagyotaka- rástól mentes sáv, melyen például Brigitta FRITZ vetette meg a lábát. Hiteles női választ ad az „esztétikai” számára kisajátított történeti „nőábrázolás" anakronizmusaira. Sokszínű, izgalmas kiállítás a gráziaké. Őszinte önvizsgálatra késztet, s mert nincs kizárva egy esetleges pécsi viszontkiál- lítás lehetősége sem, az önvizsgálat felelőssége fokozott. Aknai Tamás lelnek, és úgy tűnik, e feladat betöltését az alkotók elégségesnek találják. Pataki Ferenc agyontapasztott, meggyötört farostlemezei, banális életképe (Halász) Zombory László realitásigényének következtében (csak éppen hogy művészies legyen . . .) felületkezelt bozótfestménye (Itt még nem jártak favágók), Hézső Ferenc mezei- munka ábrázolásai mind kiúttalanságról beszélnek. A festői, tehát valóságkutatói lényeglá- tás-láttatás fiaskóiról. „Ahol már nincs mit mondani, ott hallgatni kell" — hangzik egy nagy filozófus igen jelentős művének utolsó mondata. A. I. ATiszatáj-csoport a Képcsarnokban Irócsoport a Dél-Dunántúlon A helyi írócsoportot, hivatalos nevén a Magyar írók Szövetsége Dél-dunántúli Csoportját mint az ország egyik legaktívabb ilyen körét tartják számon. Á tizenöt írószövetségi tagból tizenegyen élnek Pécsett, a város regionális irodalmi központ szerepe régóta kétségtelen, A csoport valamennyiüket számon tartja, tekintet nélkül a földrajzi távolságokra, s valamennyiükkel eleven, alkotó a kontaktus. A fiatal költőket tömöríti a József Attila Kör, s további mintegy 20—30 nem írószövetségi és nem művészeti- alaptag irodalmár, író, kritikus él és dolgozik Pécsett, a Dél-Dunántúlon, s publikál a három itt megjelenő folyóiratban: a pécsi Jelenkorban, a kaposvári Somogybán és a szekszárdi Dunatájban. A Magyar írók Szövetségének egyébként újra megfogalmazott célja, valamennyi vidéki folyóirat szellemi értékeinek bekapcsolása az ország szellemi vérkeringésébe. Számos vidéken megjelenő hazai folyóirat, így a Jelenkor esetében is létezik már ez a kontaktus az ország egészével - magyarán a Jelenkort, a másik két dél-dunántúli folyóirattal együtt számon tartják az országban. A vidéken megjelenő magyar folyóirat ugyanis már iá ideje nem a vidéket, a provinciát jelenti csupán — sokkal inkább a más, netán frissebb szemmel való látást, eligazodást ügyeinkben. Irodalmi és egyéb közügyekben egyaránt. A dél-dunántúli írócsoport elmúlt öt évéről egyébként a csoport titkára, Berták László számolt be a nemrég lezajlott tisztújító közgyűlésen, összegezéséből számos adatot tudhatunk meg_gz itt zajló irodalmi életről. Azt például, hogy a szóban forgó írócsoportban nincs szabadúszó — az írók szerkesztőségekben, könyvtárakban dolgoznak, tanítanak vagy nyugdíjasok. Munkahelyük mindenütt biztosítja a heti egy alkotónapot. Bár írásaikkal találkozhatunk valamennyi országos fórumon, publikációs lehetőségek tekintetében mégsem lehet összehasonltíani az itt és a fővárosban élő írók helyzetét. Az utóbbiak sokkal inkább meg tudnak ugyanis élni főfoglalkozásukból — mármint abból, hogy magyar írók. E körülmények javítására sok helyi megoldás született. Többen kaptak pár hónapos, féléves ösztöndíjakat, a fiataloknak iáró Móricz Zsigmond ösztöndíját, s akinek módja s ideje van az elvonult, elmélyült munkára, igénybe veheti a pár éve működő Sikondai Irodalmi Alkotóház szolgáltatásait. A megjelenési lehetőségeket az utóbbi öt évben is segítette, hogy a helyi tanácsok, a KISZ, könyveket — antológiákat és önálló műveket jelentetett meg a három megyében. Köztük olyan országosan jegyzett antológiát, amilyen a négy pécsi költő Fél korsó hiány című kötete volt. Ezek a kiadványok takarékossági okokból sajnos a minimumra csökkentek, és addig sem pótolták azt a szerepet, amit a régió nem létező — de az írószövetség által is javallt — helyi könyvkiadója betölthetne. Olyan funkciót, amilyent a Jelenkor joggal tölt be be már hosz- szú ideje a magyar irodalmi folyóiratok között. Az ötévi tevékenység sum- mázatában az is ott áll, milyen jelentősen gyarapodott a dél-dunántúli irodalom Budapesten, az országos kiadóknál publikált köteteinek száma: 55, azaz évenként mintegy 10 kötet, a szövetségen kívüli alkotók köteteivel ez a szám elkerüli a hatvanöt. Hogy milyen irodalom született e publikációkkal, azt helyi és országos kitüntetések, nívódíjak fémjelzik. Sokágúak az írócsoport külső kapcsolatai - kezdve a dél-dunántúli megyék vezetőivel folytatott tárgyalásokkal, eszmecserékkel, s folytatva a termelőüzemekben tett látogatásokkal. Kiadványok jövője, a terüjeten élő írók támogatása volt az elsőként említett alkalmak témája, az ismerkedés, tájékozódás az utóbbiaké. A szorosan vett szervező- munkából nem hagyhatjuk ki az írócsoport által szervezett emlékezetes szerzői esteket. A rádió jóvoltából ezekből nem egyet az egész ország közönsége megismerhetett. Szinte lehetetlen felsorolni a több száz irodalmi estet, íróolvasó találkozót Pécsett, -szerte az országban és külföldön, elsősorban Jugoszlávia magyarlakta vidékein. Fél évszázada múlt tavaly, hogy a Janus Pannonius Irodalmi Társaság megalakult Pécsett, s az eltelt évtizedek folyamán a város és tágabb környezete, a Dél-Dunántúl megszakítás nélkül részese a magyar irodalomnak. Hogy ez a kontinuitás a jövőbe mutat. az is jelzi, hogy ma már a 18—20 éves szerzők kopogtatnak be verseikkel a Jelenkorba. A jelzett területen élő írók — fogalmazta meg Berták László - nem pusztán pécsinek, kaposvárinak vagy szekszárdinak yallják magukat, hanem mindenek előtt magyar írónak, hiszen munkatársai a hazai folyóiratoknak, gazdái három dél-dunántúli folyóiratnak s a helyi könyvkiadásnak. Igaz. hogy fővárostól, kiadóktól, országos szerkesztőségektől távol írónak lenni ma változatlanul nehezebb Magyarországon. Lassan javulnak az írói lét feltételei, noha az alkotók műveikkel bizonyítják, hogy országosan is jelentős íróvá válhat vidéken, akinek ehhez megvan a tehetsége. Gállos Orsolya Kurucz D. István: Tanya TÁJEGYSÉGI REALIZMUS
