Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)
1982-05-29 / 145. szám
Játszótér gyermeknapra ■>. „Jó volna eltűnődni, hogy hová ment az, ami nincs, de lelkünk úgy kívánja, gyermekkorunk sok hosszú délutánja, mely vissza nem tér s nem mond többet áment.” — sóhajt fel valamennyi felnőtt nosztalgiájával Kosztolányi Dezső fordításában, Rainer Maria Rilke Gyermekkor című versében. Sóhajtunk fel mi is, tudva a vissza nem fordíthatót. És próbálunk meg minden lehetőséget megadni a mindenkor ma gyermekeinek, ami nekünk hiányzott, többször belefeledkezve a kicsidnek szánt játékok bűvöletébe, mert az ember soha nem mond le a játékairól, legfeljebb vele együtt változtatja azokat. A gyermekélet, a gyermeki világ, volt-gyermekkorunk is nyilván sokkal színesebb, gazdagabb, mint ahogy a felnőttek elképzelik. De hát mindezekről igazán csupán ők, a gyerekek tudnának beszélni. A tudósok körében sokáig elfogadott elképzelés volt, hogy a játék gyakorlás. Ügy vélték: az egyednek hosszú ideig tartó védett fiatalkorra van szüksége ahhoz, hogy a játék révén elegendő gyakorlatra tegyen szert. Freud szerint a játék az elhárított vágyak áttételes teljesülésének egyik legalkalmasabb területe. Az émber keresi az örömteli élményeket, s kerüli azt, ami fájdalmat okoz. Egy biztos, a gyermek nem téveszti össze a valósággal a játékot, de felhasználja arra, hogy egy olyan világot alakítson ki magának, melyben az eseményeket úgy rendezheti, ahogy neki leginkább tetszik. Éppen ezért nem fél a mesék félelmetes sárkányaitól, a vasorrú bábától, a marcona vb tézektől. Bizonyítják ezt azon tapasztalatok, amelyeket az óvónők tapasztalhattak Mohácson, a Felszabadulási lakótelepen, ahol Balázs Balázs és a neki segítő KISZ- esek és szocialista brigádok hatalmas fatönkökből alakították ki a kedvelt meseala. kokat. A játszóterek avatásáról általában nem számolunk be nagybetűs cikkekben, nincsenek ünnepélyes szglagvágá- sok, mégis ha valahol létesül, akkor azt nem lehet titokban tartani. Az első hinta felállításától a környék legifjabb lakóinak állandó figyelme kíséri a „hadműveletet”. A gyerekek legszívesebben már az alig megmunkált mesealakot is játékukba vonnák, s ha elkészül az alkotás, önfeledten veszik birtokukba. Játszótér kell. Enélkül a gyerekek közösségi életét nehéz elképzelni. A városokban, ahol a kőfalak közé zsúfolt lakásokban — bármilyen szépek és otthonosak is azok — szinte sóhajt az ember egy tenyérnyi zöld, egy szippan- tásnyi friss levegő után, a gyerekek pedig sokszorosan igénylik a mozgást. A játszótér persze sem olcsó. Ám ha ezen szép, „mesés" park, széles körű társadalmi összefogással elkészült — akárcsak a többi játszóteret —, óvni, védeni kell. Vigyázni a hintára, a nagy csatákat váró cölöpvárra, a mesében félelmes sárkánygyíkra, a vasbuzogányt forgató vitézre, a Donald-kacsánál csúfabb, ám valóságosabb farucára. Arra, hogy a szép megmaradjon szépnek, és a iáték öröme a holnap felnőttjének emléknek. Kapu László Schindl József felvételei
