Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)

1982-05-23 / 139. szám

1982. május 23., vasárnap Dunántúlt napló VASARlUftPI MAGAZIN Mottó: Abban a reményben je­gyeztem le mindezt, hogy az eset egyedi, és soha sehol másutt ilyes­mi nem fordulhat elő. A hosszú tél után végre meg­érkezett a tavasz. Tavasz a ja­vából. Kaptak a halak. Már akinek a horgára ... Egyesek fogtak, mások csak bámulták a vizet és a szomszéd zsákmá­nyát. A szerencse és még inkább annak istenasszonya ezen a csillámló fényű délutánon mél­tányolta udvarlásomat, megér­tette, mit akarok tőle, nem vi­tázott velem, és egyre másra küldte aprócska — nem akár- hova bevetett, nem akármivel fölcsalizott — horgaimra a szebbnél szebb pontyokat. Elő­ször egy öregebbet, aztán egy középkorút és végül egy ép­pen, de megfelelően horog- érettet. Mikor ez utóbbit is be­takarítottam, teljessé vált a némaság a körülöttem horgá­szok táborában. Hát ugye ... csöndesen örültek az én szép sikereimnek. Mivel három pontyot szabad csak fogni egy ültő-, vagy áll- tóhelyünkben, lassacskán cso­magolni kezdtem. Meg kell je­gyeznem, hogy ezt a horgá­szatot óriási előkészületek előz­ték meg a részemről. Nem va­gyok híve az ide-oda való le- kucorodásnak, ezért horgászás előtt mindig alaposan tanul­mányozom a terepet, a környé­ket. Nincs sok időm, nem pa­zarolhatom süket és vak üldö- gélésekre, ha mégoly imáda- tos is a vízparti friss levegő. Levegőzni az erkélyen is tudok otthon. Halat fogni sajnos nem. Szóval megnéztem a helyet. „Nyerő hely” volt. Sokáig va­dásztam ró, amíg végre üre­sen találtam. Miután a három ponty szak­szerű kifogása meglehetősen rövid idő alatt megtörtént, moz­golódás támadt a partszakasz egyik pontján. Egy megtermett sporttárs, aki egyébként már jó ideje össze-vissza csámbor- gott a parton, elkezdett koto­rászni a tarisznyájában. Majd­nem egy álló napja „horgá­szott” már, de még kapása sem volt. Nem is csoda, hi­szen mindvégig őrizetlenül hagyva a botjait oda se figyelt, mivel másokat tartott szem­mel ... Most azonban a tur- kálás köziben rámvizslatott és néhány vészjósló mondatot szi­szegett a szomszédai felé. Nafene, csak nem ellenőr — fordult meg hirtelen a fe­jemben. Akkor gyorsan rásze­relem a titkos kamerát a leg­kisebbik pontyra és visszado­bom. Hiszen, hogy milyen a mederfenék, azt nyilván odaát is tudni akarják ... Hiszen en­gem szemmel tartanak itt, el­lenőriznek, kinek dolgozom, kik a megbízóim, mit akarok, és miért... Mielőtt odaért hoz­zám a szúrós szemű ember, gyorsan megmértem, még egy­szer az utolsó áldozatot. Har­minckét centis volt. Jön ám az illető. Úgy néz rám, mint a kukkoló ember a bokorban rajtakapott szerelme­sekre. Látom, életelemében van. Valaha nyilván emberek­kel foglalkozott... mígnem __ e ljutott a halakig. — Jónapot! Mutassa a papírjait! — rivall rám. — Mutassa előbb maga — mondom neki. Meghökkenve mutatja. A kis kártyán ez áll: XY. „Társadalmi ellenőr”. El­kérhettem volna a személyi igazolványát is, mivel a felmu­tatott kártya csak azzal együtt érvényes. „Aha, papiren". — Tessék, itt vannak. Látom, nem mosott kezet sem. Rajta hagy­ja ujjlenyomatait szép papír­jaimon. — Vegye ki azt az utolsó halat! — mordul rám. Nem tetszik a hangja, de azért kiveszem. Egy ácskapocshoz ha­sonló vasdarab van a kezé­ben, azzal méregeti a halamat „Ha a kezével is megfogja, is- tenuccse visszadobom" Nem fogja meg. Az ácskapocs ke­ményen és tárgyilagosan adja tudtára: pontyom méretes. — Köszönöm, mondja és elmegy. — Máskor is legyen szeren­csém ... mondom neki, és meg­próbálom kisimítani meggyűrt engedélyeimet, lelkem gyűrő­déseit. Miután az illető elment, el­gondolkodtam. Hm. Ellenőrzés. Nem. Ellen-őrzés. Valaki ellen itt most megőriztek valamit. Mondjuk éneWenem megőrizték a méret (30 cm) és méginkább a méret alatti halak becsületét. Mert ugye ezek elvitele már lopásnak számít. Én pedig lo­pás gyanújába keveredtem. Egye fene — gondolom. Véde­ni kell a társadalmi tulajdont. Egyetértek az ellenőrzéssel. Hát akkor mi bánt? Lassan rá­jövök. Az bánt, hogy ekkora hülyének néztek. Hogy valaki feltételezte rólam, hogy ezen a népes és agyonhorgászott- elfen-őrzött helyen fényes nap­pal elteszek egy méret alatti halat. Szóval a hiúság... És még valami. Ha már hivatalos horgászati ember vizsgálta meg a szákomat, akkor legalább gratulálhatott volna a szép eredményhez. Lassan összecsomagoltam. Ügy hagytam el a „helyszínt”, lássa mindenki szép halaimat. Nézték is nézték — konstatál­tam a szemem sarkából. De senki sem gratulált... Ellenőriztek. Olyan ellenőrzés vdlt ez, amiről — számtalan­szor meggyőződtem róla — mindenkinek megvan a véle­ménye. Míg nyilvánvaló dolgo­kért egyeseket zaklatnak, éjsza­ka lopják a halat Míg itt a harminckét centi is gyanús, másutt... De nem folytatom, örülök, hogy egészen a Tra­bantomig kísért egy vigyázó szempár és a tóban fickándo- zó társadalmi tulajdon végül is sértetlen maradt. Bebesi Károly Ezt már érdemes ellopatni „Préseljék kockára a kocsimat” Biztosítási rabló-pandúr játékok Franciaországban Egy jó állapotban levő kék Ferrari gördül az autóbezúzó telep udvarára. Tulajdonosa magabiztos léptekkel siet be az irodába, majd fél óra múlva megelégedetten távozik. Előtte azonban még leszámolt jó tíz­ezer frankot a tulajnak. A töb­bi már nem az ő gondja. A többit elvégzi az a hatalmas prés, amely a szép Ferrarit 60x60 centis kockára lapítja. Emberünk ezután a biztosító társasághoz siet, ahol szabály- szerű bejelentést tesz, hogy el­lopták a kocsiját. Egy hónapot vár, majd ismét felkeresi a biz­tosítót, aki a törvényes felté­teleknek meqfelelóen kifizeti neki a kártérítési összeget, a Ferrari hivatalos, úgynevezett „Árgus” árát: százezer fran- kol... A francia biztositó társasá­gok most összefogva tanul­mányt készítettek, amely sze­rint az 1980-ban ellopott 220 ezer gépkocsi (a francia gép- kocsipark egy százaléka) közűi 40 ezret nem találnak többé meg. Hová lettek? Vagy szépen elutaztak Afrikába és Közel- Keletre hamis papírokkal egy alvilági hálózat segítségével, vagy alkatrészként értékesítet­ték, de az is lehet, hogy va­lahol belesüllyesztették a Rhone vagy a Szajna medrébe. S nem kevés esetben, mint a kék Fer­rarit, kocka alakra sajtolták, s most roncstelepen várja, hogy egy acélkohóba szállítsák. A biztosítási csalás valósá­gos iparággá vált, s az elle­nük való védekezés is. Észre­vették például, hogy az „ello­pott” kocsik nagy része hat- nyolc éves, rozsdásodó, hor­padt karosszériájú, kizsarolt öreg motorú járgány. E tisztes életkorban már nem nagyon érdemes költeni a javításra... Sőt azt is Kimutatták, hogy igen sok a nagy márka az el­lopott autók között. Nem azért, mert a tolvajok különlegesen rajonganak a Porsche, a Mer­cedes, a Lamborghini márká­ért, hanem gyakran azért, mert tulajdonosaik már unják a nagy étvágyú benzinzabálót, és a különleqesen magas biz­tosítási díjak fizetését, és a nemkülönben borsos adót. A szép kocsi tehát egy szép na­pon eltűnik... , Van eset azonban ró, hogy a történet más fordulatot vesz. A kocsit balhés kedvű fiatalok, vagy portyára járó bűnözők tényleg ellopták, aztán amikor már eleget jártak vele, valahol otthagyták. Ezek a kocsik is egy üzletágat jelentenek, pél­dául találékony munkanélküli­eknek, vagy nyugdíjas rend­őröknek, akik egy kis pótlékot szeretnének a havi postautal­vány mellé. Figyelmesen járják az utcákat, megjegyzik a külö­nösen koszos-poros, tehát gaz­dátlannak látszó járműveket, utánanéznek a nyilvántartóban, megtudják, hogy melyik bizto­sítóhoz tartozik, azután ott je­lentkeznek. „Ha 10 százalékot od, meg tudom mondani, hol ez eltűnt kocsi. Maguk is jól járnak, mert nem kell kifizetni a kártérítést, és én is megka­pom a pénzt a munkámért, mert utánajártam.” És gyakran a biztosító fizet. Inkább ötez­ret, mint ötvenezret. Franciaországban — mint­hogy sok a kocsi - az anya­könyvelés egyszerű. A tulajdo­nos a rendőrségen kap egy „szürke kártyát”, azon rajta vonnak a kocsi legfontosabb adatai, amelyek központi szá­mítógéprendszerre vannak be­táplálva. „Szürke kártyát” azonban lehet hbmisítani, s egy vidéki prefektúrán „valódi" másolatot kérni róla, s íme, a hamis kártya most rnór valódi. Eqy valódi kocsit már hozzá lehet igazítani. Új rendszám­mal újra biztosítani és újra ellopatni. A biztosítási csalá­sok formái kifogyhatatlanok. Például régi baleset nyomait újból kifizettetni. Egy találékony garázsos például „próba köz­ben szenvedett karambolért” oly sokszor vett fel biztosítási díjat, hogy 750 ezer frank kárt okozó csalásért kellett elítélni. Védekezésül Franciaország­ban is bevezették a „bónus- molus” rendszert, azaz minél többször karambolozik valaki, annál magasabb a biztosítási díja. A védekezés azonban még nem eléggé hatékony: 1980-ban 10 milliárd frankot fi­zettek ki a biztosítók különbö­ző autókárokért. S hogy még mindig jó üzlet az autóbiztosí­tás, arról újabb és újabb biz­tosítócégek megjelenése tanús­kodik. Hosszú távon ugyanis ők nyernek. R. Sz. I. „Koplalóművészek” Az éhezés az ember egyik legősibb ellensége, melyet a mai napig sem tudott legyőzni. Okozhatják időjárási rendelle­nességek, mint nagy hőség (aszály), hideg (fagy), folyók áradása, járványok, állati és nö­vényi kártevők, betegségek stb. Napjainkban az élelmiszerek termelése és a népesség gyara­podása nem azonos mértékben fejlődik, a tápanyagok mennyi­sége nem elegendő a föld la­kosságának teljes ellátásához. Az ENSZ adatai szerint Afriká­ban és Ázsiában ma is százmil­liós tömegek rosszul tápláltak vagy éheznek. A nélkülözés nemcsak az élel­miszerek vonatkozásában je­lentkezik, hanem az ivóvíz te kintetében is. Az éhezés fogal­mához hozzá tartozik ugyanis a vízhiány okozta szomjúság is. Víz nélkül rövidebb időn belül következik be a szervezet pusz­tulása, mert a vízben ásványi anyagok is vannak, és maga a víz a szervezet legnagyobb mennyiségű alkotóeleme. Víz hiányában a szervezet kiszárad. + Az éhséget, az éhezést már évszázadok óta demonstrációk­ra is felhasználják. Az ételfel­vétel (táplálkozás) megtaga­dása: tiltakozás valami ellen, fenyegetés, mely a tömegekre hatást gyakorol, hiszen aki nem táplálkozik, elpusztul, és halálá­val valamilyen kérdés, helyzet- politika ellen tiltakozik. így vál­tak idővel népszerűvé az éhség­sztrájkok, melyeknek hatása sok­szor félelmetes volt. Ghandi például éhségsztrájkot folyta­tott, hogy az angol megszállás ellen tiltakozzék. Mozgalma tö­megeket lelkesített, és olyan ha­talmassá vált, hogy Anglia kénytelen volt Ghánáit börtö­néből kiengedni. E mozgalom végül is India felszabadításá­hoz vezetett. A corki ír polgármester az angolokkal szemben erőszak- mentes ellenállást hirdetett, és azzal adott nyomatékot mozgal­mának, hogy börtönében éhség- sztrájkot kezdett. A világ köz­véleményének nyomására kien­gedték börtönéből és Írország elnyerte függetlenségét. A corki polgármester éhségsztrájkja 75 napig tartott, de közben Selters- vízet fogyasztott- és ezzel tud­ta ilyen hosszú ideig szervezetét fenntartani. Sokan éheztek feltűnéskeltés­ből is. Tanner fogadósból 1879- ben 40 napig éhezett. Merlatti párizsi festő 50 napig nem táp­lálkozott, és életben maradt. + Amig milliók éheztek az idők folyamán, egyesek az éhezést „művészetté” fejlesztették, hogy ezzel anyagi előnyöket szerez­zenek. Ezek a ,-koplalóművé- szek” a világ sajtójában bő te­ret kaptak, és mindenütt akad­tak hiszékeny emberek, akik szívesen fizettek azért, hogy a .^művészt" éhezés közben lát­hassák. Feljegyezték, hogy egy Succi nevű ,-koplalóművész” többször is vállalta önmaga mutogatását, és ilyenkor 20— 30 napig éhezett. Hazánkban is akadt „koplaló­művész”: a corki polgármester híressé vált éhségsztrájkját utá­nozva, vállalta, hogy megdönti annak 75 napos rekordját. Egy barátjával együtt mutogat­ták a Városligetben, ahol egy üvegfalú bódéban, lelakatolt, lepecsételt ajtón belül mozog­tak, sakkoztak, pihentek, miköz­ben ezrek voltak kíváncsiak a „művészekre”, akik végül is egy nappal tovább böjtöltek, mint a corki polgármester, (így vált annak hősies önfeláldozása nyomán vásári mutatvánnyá az éhezés). A „művészek" a sikeres bu­dapesti fellépés után bejárták Európa más városait is, min­denütt nagy síkéért arattak. , Amikor befejezték turnéjukat, néhány évvel később kiadták Bécsben emlékirataikat, me­lyekben élményeiket írták le. Innen tudtuk meg, hogy Budapesten is, másutt is a le­zárt bódéba csak ásványvizet nyújtottak be nekik, a közön­ség asszisztálása mellett, az­után bezárták és pecséttel lát­ták el az ajtót. A mutatványos­sal, akivel szerződést kötöttek, viszont megállapodtak, hogy a bódéba egy föld alatti bejárót építenek,, és ezen keresztül ad­ták be éjjelenként az ételt, amikor a közönség már nem ellenőrizte a bódét. A kénye­lem, a mozgáshiány, amiben éltek, meg a jó koszt azután megtették a hatásukat: hízni kezdtek, de el kellett kerülni, hogy ebből botrány legyen. így azután abban állapodtak meg, hogy rendszeresen cserélték a rajtuk levő öltönyt nagyobbra, hogy ki ne hízzák, és hogy a nézők úgy lássák, mintha a ruha lötyögne a testükön a le- fogyás miatt. Többször kellett ruhát, inget''cserélni, nem is volt baj, senki sem vett észre semmit. Amikor azután a „be­mutató'’ valahol befejeződött, jártak a gőzfürdőbe izzadni, hogy a felesleges kilókat le­adják, és hogy a következő bemutatóra már soványan ér­kezzenek (legyen lehetőség a hízás elpalástolósára). íme az éhezésnek is meg­voltak a vómszedői, akik abból éltek, ami mások pusztulását okozta: az éhezésből, meg - az emberi butaságból. Rudnay János Szépen magyarul Ilyen szegények vagyunk? Bizonyára nemcsak nekem, hanem az olvasóknak is nem­egyszer feltűnt már, hogy egyetlen cikkben, egy néhány perces rádióinterjúban, egy­más közvetlen közelében is hányszor Ismétlődnek bizonyos szavak, főleg azok közül, ame­lyek valamilyen okból divatos­sá váltak. Egy rádióhallgató nemrégi­ben olyan újságcikket juttatott el hozzám — nem is hosszút, mindössze egyhasábosat —, amelyben nyolc előrelépés ol­vasható. Egyszer sem fejlődés, haladás, korszerűsödés, javu­lás, növekedés vagy más hcf- sonló, hanem mindig csak elő­relépés. Máskor meg — ki tud­ja, hányadmagammal? — azért kopom fel fejemet újságolva­sás, rádióhallgatás vagy tévé­zés közben, mert szinte zápo­roz, zuhog rám a sok tulajdon­képpen, látványos, felszámol, indul... Nem külön-külön bukkannak fel — ha így volna, nem is lenne velük semmi ba­jom —, hanem többnyire csa­patostul járnak: egyetlen cikk­ben négy—öt felszámol, egy röpke interjúban öt—hat tulaj­donképpen. Ilyen rosszul állunk, ennyire szegények volnánk? Hogy ér­demben válaszolhassunk, ves­sünk még egy pillantást az említett példákra! (Csak záró­jelben jegyzem meg, nem bár­mifajta szóismétlésre gondolok itt. Köztudomású, hogy egyrészt szakmai szövegekben, másrészt művészi alkotásokban nagyon is nagy szerepe van az ismét­lésnek. Szakszövegekben gzért, mert egy terminus technikust a szakembernek általában nincs módja rokonértelmű megfele­lővel fe'cserélni, irodalmi, köl­tői, szónoki alkotásokban pe­dig azért, mert ott az ismétlés mint szóalakzat, maga is fon­tos művészi kifejezőeszköz. Va­lójában ez is megérne egy kü­lön cikket, de most legyen elég e sommás megállapítás.) Térjünk vissza tehát példá­inkhoz! Az előrelépés-e kben bővelkedő újságcikket nem ja­vítom, hiszen pontosan nem is idéztem, szinonimákat pedig más írásom elején is soroltam az elörelépés-re. A tulajdon­képpen semmivel sem több, nem is jobb, mint a lényegé­ben, voltaképpen, igazában, alapjában véve, s ráadásul az esetek nagy részében funkció nélküli, fölösleges töltelékszó. A látványos eredmények in­kább bámulatosak, ragyogóak, a látványos bukások ellenben csúfosak, elképesztőek, meg­hökkentőéit. Az sem kötelező, sőt nagyon is stílustalan, hogy mindig mindent felszámoljunk. Bátran mondhatjuk ehelyett azt, hogy a lázadást leverték, elfojtották, a katonai támasz­pontokat megsemmisítették, a színvonalbeli különbségeket el­tüntették, a szerződést lelbon­tották. Végül korántsem szük­ségszerű, hogy már szinte az indulók ütemére kopog, ismét­lődik ritmusosan a tömegtájé­koztató eszközök (sajtó, rádió, tévé) nyelvében az indul. Az adás, a tanév, vagy a tanfo­lyam már szinte sohasem kez­dődik, mindig csak indul. De indul a kiállítás is, ahelyett, hogy nyílna, megnyílna; ezen­kívül szóváltás indul (holott: támad, kerekedik), szélvihar indul (noha valójában kitör, keletkezik), a Duna a Fekete­erdőből indul (holott onnan ered) stb. Az ember már-már haragra indul (azazhogy: ger­jed) e sok indul hallatán. • Csakugyan szegények vol­nánk? Mint e kis eszmefutta­tásból is látható, nem szegény­ség ez, hanem nyelvi restség, kifejezésbeli igénytelenség. Ha megtanulunk kellőképpen vá­logatni szavaink kincsesházá­ból, menten kiderül, hogy na­gyon is gazdagok vagyunk. Csak élni kell tudnunk nyel­vünk .gazdagságával. Dr. Grétsy László Ellen-örzes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents