Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)
1982-05-22 / 138. szám
Kelle Sándor rajza Bencze József Kissánci emlék Boglyák kuporognak a kissánci réten, esőtől megrogytak, mint elfáradt vének. Fölszárnyal örömmel szivemben az erő, vagyok hajnalfénnyel én is koránkelő. Elnyütte apámat a sok sürgős dolog, már olajozatlan csuklója is ropog. Ősz bajsza lekonyul, lassan ballag haza, lecsapott villámtól ég hátán a kasza. Eszéki Frigyes . Mint hegedűhúr Mellettem ülsz kezed kezemre fekteted s én érzem a csodát ahogy vérköreink szabályos ritmusát egyetlen dobbanás akkordja zengi föl az eszmélő tudat magas csúcsaira ahol együtt vagyunk a zene lágy aranysugarába szőtten Szeretem a kezed mikor megsimogat és szikrákat pattint halántékom fölött szeretem az erek szeszélyes útjait a selymes bőr alatt s a bőrt mely megremeg a vággyal rálehelt szerelmes csók tüzén mint a hegedűhúr feszes vonót ha ér. rosi István Tiltott posta ■■■■■■■■■■■■ÉH — Gyere csak ide! — hangja nem volt parancsoló. Apa hangja különben sem szokott parancsoló lenni, kiabálni sem szokott, s ha dühös, haragszik valamire, akkor meg különösen nem, sőt, akkor inkább halk, amúgy fenyegetően halk. De most ilyen sem volt, egész egyszerűen csak -> hívószerű. A két gyerek mégis megmerevedett. — Én? — Nem te, Közi . .. — Én? — Igen, te. Gyere csak ide! — Gábor nem lesz jó? — Nem, te gyere ide! — a kisebbik fiú kilencéves volt, szeplős,« jobb szemére kicsit pö- sze, ő mondta mindig így, szemüveget is ezért kellett viselnie. — Itt vagyok . . . — Ez mi? — Micsoda? — Ez. Ez mi? Mi ez? — Ez? — Ez hát! Hogy kerül ez hozzád? Mi ez? Tudod, mi ez? — Fénykép . . . — Azt látom, nem azt kérdeztem. Milyen fénykép, arra lennék kíváncsi. — Vettem. — Mi az. hogy vetted? Hogy hogy vetted? Tudod, mi ez? Tisztában vagy te azzal . .. — Fénykép .. . fényképek, láthatod ... — De hogy kerül hozzád? Mi az. hogy vetted? Egyáltalán milyen fényképek ezek, s kitől vetted, tudni akarom! — hangja most kezdett halkulni, jelezve, hoqy tényleq nem viccel, pedig olyan vicces most ez az egész, röhejes, meq persze fölöttébb ócska is de a hangja tényleq visszafojtottabb lett, az arca sem r-molvan ordítóan békés, nem foq bevenni akármilyen mesét, komolyat kell most produkálni ... — Nőket ábrázol, .. — Nőket? — Nőket... — Te mit tudsz ezekről? — A nagvobbik fiú tizenhárom éves, növésben, fejlődésben valahol félúton megrekedt testvérénél alig látszott idősebbnek, nemegyszer kérdezték is tőlük, most melyiktek az idősebb, te vagy te, olyan egyformák vagytok, milyen érdekes, s ő ezt rettenetesen qyűlölte, utálta, és főleg a?t, aki ilyet kérdezett, bele tudott volna rúgni, vagy ököllel egy jó nagyot a képébe vóqni, ilvet kérdezni, hát nem látja, vak is, nemcsak hülye, a fogát szívta, nyelvébe harapott, megálljotok, majd meqlátjátok, fogtok ti még csodálkozni ... . — Ezekről? — Ezekről a fényképekről. Te tudtál róluk? Láttad már? — Ezeket? Hadd nézzem! — Nem adom, engedd el. válaszolj! — Te hoztad, Apu? — A Kazi. Űav csinálsz, mintha nem tudnád ... — Honnan tudtam volna? — Látom rajtad ... — Tényleq, én nem , .. — Hazudsz! — Azt se tudom ... — Menietek a szobátokba! — De Apa, én nem . . . — Nem érdekel! Széqyelljé- tek magatokat! Menjetek a szemem elő1! Indulás! Befelé! Még visszatérünk rá! * Egyik sem szégyellte magát. Azért sem. Mindketten elégedettek voltak magukkal, állták a sarat, most mégis dühös mozdulatokkal álltak neki a rendrakásnak. Játékokat az alsó polcra, könyveket a felsőre, ruhákat a szekrénybe, füzeteket az íróasztalba. Nem mondta nekik senki, de tudták, ismerték Apa szokását, ha egyszer rájön valami ... Hosszú ideig nem szólaltak meg. aztán az idősebb fiú keresztülhajított a szobán egy vonalzót. — A tiéd! A francnak tartod aj én cuccaim között! — Akkor se dobáld, légy szíves! Rosszabb vagy mint Apa. — Hülye vagy! — Hülye vagy te! Egy idegbajos, csapkodó hülye! — Hogy a fészkes fenében tudtad elölhagyni azokat a képeket! Teljesen elment az eszed, teljesen! — Én nem hagytam elöl. — Hogy kerültek akkor Apához? — A matekkönyvben tartottam, mindig is ott volt. Honnan tudjam? — Ilyen állatságot! Hét darab kép! Tudod, mi az? Hét darab! — Biztos túrkált a táskámban ... Nem tudom, hogy került hozzá. Kereshetett valamit. Sosincs ceruzája, se tolla, mindia tőlünk kér, nem? — öregem, elveszett hét darab kép! Száznegyven forint, tisztában vagy vele? t Most mit csináljak? És különben is csak hetven. A pénz másik felét le kell adnom. — Felét? — Gábor arca eqy pillanatra megmerevedett, értetlenül nézett az öccsére. — Felét hát! Mindig így csináltuk, nem? Tízért kaptam, te húszért adtad tovább. És nem kaDtam meq a részemet a legutóbbiból sem ... — Már megkaptad. — Nem kaptam még semmit. — Majd megkapod.. — Nem tudok hozni különben úiakat. . . — Mondtam már, hogy megkapod. — Eqy árva petákom sincs, hoqv legalább eqvet tudjak... — Itt van, nesze .. . — Kösz .............ez csak hús zas . . . — Nincs több! — Mi az, hogy nincs több? — Ennyi van, nem tudok többet adni. — Ne hülvéskedi, fafej, ebből kettőt tudok csak, s hol van akkor az én nyereségem? — Akkor hozz egyelőre any- nyit! Különben von neked is tartalékod, kölcsönözzél addig! — S a többi oénz? — Maid meqkoDod, össze kell szednem egy kicsit magam, rosszul jött ez az egész ma este. Új tervet kell kidolgozni. Aoa rám is qyanakszik, meg aztán keresni fog. Biztos, hoay azt hiszi, tele vagyunk ilyenekkel. — S mi lesz, ha megmondja Anyának? — ... és nem akarok, világos?, nem akarok még egyszer ilyen disznósággal foglalkozni! Elegem van ebből az egészből! Fel vagyok háborodva, és én szégyellem magamat miattatok is. Az egyik nincs tizennégy éves, a másik alig több mint a fele... Mi lesz belőletek? Minek készültök? Selyemfiúnak? Az lesz a vége! Azok is itt kezdték. Kicsi korban, s a lejtőn nincs megállás. Anyátok sirt, amikor megtudta, sírt, nem akarta elhinni, hogy ez igaz lehet, nem hitte el, azt mondta, lehetetlen, ez nem lehet igaz... - A két fiú egy pillanatra abbahagyta a kanala- zást, lopva anyjuk felé sandítottak. Az asszony lesütött ' szemmel vacsorázott s azon gondolkodott, hogy férje már megint túllő a célon, ő nem is sírt, és egyáltalán, őt nem is érintette olyan tragikusan a dolog, azt mondta, hogy nyugodtan kell ezt a fiúkkal megbeszélni, nem szabad idegeskedni, kiabálni, azzal csak ártani lehet, és különben is kérte, várjon, aludjon rá egyet, nehogy a vacsora alatt kezdje el, nem a vacsoraidő a gyereknevelés ideje, ilyenkor inkább könnyed, hangulatos témákról kéne beszélgetni, meg aztán minek ennyit papolni, szónokolni, és még érintetlen a kanala, hozzá se nyúlt a leveshez, biztos egészen kihűlt már... — ... és arra nem is gondoltok, tényleg, az az eszetekbe sem jutott, mi lett volna, ha a tanító néni találja meg nálatok, vagy a tanárnő? Mi lett volna? Mit gondolt volna? Eszetekbe jutott-e az egyáltalán? S mit gondolhattak volna, nem csak rólatok, rólunk, a szüléitekről is, hogy mi megengedjük. hoqy nálunk ezt lehet, hoqy mi milyen szülők vagyunk, milyen nevelést adunk nektek... — Apa... — ... még nem fejeztem be, Kazi, várj a sorodra! Mondtam, hogy ne zörögj a kanaladdal! És elmondja a többi tanárnak is, ne morzsálj a földre! ...az egész tantestület rólatok fog beszélni, meg rólunk ... — Apu ... — Te is hallgass! Veled külön is fogok beszélni! Te vagy a nagyobb, okosabb, mit akarsz? — Kazi akar mondani valamit ... — Mit akarsz mondani? — Apa, mi az a selyemfiú? * Tíz is elmúlott már, az utca néptelen, komor csönddel simult a házfalakhoz. A szobában sötét volt, büntetésből nem hagyhatták égve a lámpát. Az ablak is csak eqy résnyire mardhatott nyitva. Gábor felkönyökölt a párnájára, a másik ágy felé fülelt, majd szinte alig hallhatóan lehelte: — Kazi! Alszol? — Mit akarsz? — Van egy ötletem! — örülök ... — Figyelsz? — Mondjad! — Megtaláltam! — Micsodát? — A meaoldást... a képekre ... Érdekel? Kazi is feltámaszkodott: — Persze, hogy érdekel ... — Nem szabad behozni őket. A lakásba . . . Kint kell eldugni valahol ... — Eldugni? — S akkor Apa hiába keresi nálunk. Világos? Te odarakod, s mikor én megyek, felszedem. — Jó vagy, de hova? — Például az alagsorba. A csövek mögé. A fűtőcsövek mögé. A kanyar után az első bilincshez. .. * A szerelőcsarnokban szinte leállt a munka. A „Dohányzásra kijelölt hely” és a nagy vasajtó közti széles átjáró helyen tolongtak a férfiak, kavarogtak, a szélsők furakodtak befelé, a közép felé, senki sem akart kimaradni, lemaradni semmiről. Fényképek jártak kézről kézre, röhögés, szövegek: — Nem is vastag a combja, miért volna vastag? — Nem ennek, ennek, ezt nézd! Ne mondd, hogy ez nem kövér . . . — Én is kérem, ezt még nem láttam . . . — Ne kapkodj, ott a másik... — Ez újságból lett fotózva? — Nem hiszem, miért lenne? — Én ismerem ezt a csajt.. . — Persze, te mindenkit ismersz . . . — ...ez a szőke a legjobb! — ...honnan szerezted őket? — a kérdés címzettje egy pillanatra zavarba jött, a legtöbb szem most őt figyelte. Azt azért mégsem mondhatta, hogy hát a fiai, szóval, hogy tőlük kobozta el, de aztán kivágta magát: — Nem az enyém, kaptam. Kölcsön. — Nem adsz el? — Hogyan? Ne marháskodj, mondom,, hogy nem az enyém . . . * — Mit keresel, Apa? — Kazi váratlanul lépett a szobába. Apja féltérden az ő Íróasztala előtt, s konyákig bújva turkál a fiókjában. — Én? — Keresel valamit? — Nem, csak . .. — Rendetlenséget csináltál, most nézd meg! Mit keresel? — Semmit, semmit, az ellenőrződet keresem. Hol van? Nem találom . .. — Az ellenőrzőmet? Azt nem ott tartom. Azt sosem tartottam ott, mindig a táskában hordom. —• Igen, igen, add oda, meg akarom nézni ... — Nincs benne semmi. Tegnap láttad. A szülőit írtad alá . . . — Aláírtam? — Aláírtad ... — Nem baj, kérem azért, meg akarom nézni... * — Na, mit mondtam, ugye, hogy jó hely? Abszolút biztos, a kutya sem gondolná . . . Simán elérted? — Nagyon kellett ágaskodnom ... — De elérted ... — El. — S tényleg annyit hoztál? — Tényleg. Tizet. — Az jó. Végre. Újak? — Van köztük új is, de nagyrészt ugyanazok. — Nem baj, még azok is mennek. — Mikor fizetsz? — Majd, ha beszedtem mindent . . . — Mikor lesz az? — Várj türelemmel, nem verlek át. Kell a pénz. Újabb befektetéseket tervezek. Csak hozzál minél többet! — Amennyit tudok. — Sokat! — S Apa? — Mi van Apával? — Csak kérdeztem ... — Nincs vele semmi. Úgyse fog -találni nálunk egyet sem. — Jobb helyet kéne keresni... — Ez nagyon jó. — Utálom, hogy olyan koszos, meg hogy olyan magasan van . . . — Pont jó. Ott vannak? Oda tetted? — Oda, mondtam mór. — Sietek, elkések, mindjárt becsengetnek. Szóval ott van ... Helló! — Ott van, helló ... HÉTVÉGE 9,