Dunántúli Napló, 1982. április (39. évfolyam, 90-117. szám)
1982-04-10 / 98. szám
költészet napja Csorba Győző Mit is? Eddigi verseim esszenciáját? a szavakat? mondatokat? a változó élmények magjait? a toll fogását? a sorok ritmikáját? a vers fényudvarát? A töredékek százai helyett hogy legalább egyetlenegy egyetlenegy egész legyen? Vagy egy görcsoldó mélylélegzetet? Soltra Elemér: a Radnóti-mappából Illllllll! 1 Prágai ve nd ég mű vész estje | |||1|||I| i Részletek Antonin Dvorak F- dúr quartettjéből. A táncosok: Tamás Gyöngyi, Éliás Zsuzsanna, Sólymos Pál, Kuli Ferenc. 8. HÉTVÉGÉ Három egyfelvonásos a Pécsi Balett előadásában A Pécsi Balett Vendégalkotók c. sorozatában immár a hetedik alkalommal szerepelt meghívott koreográfus az együttes műsorában. Március 2ó-án, a bemutató estjén Pavel Smok három egyfelvonásos balettjét láthattuk. Amint már az előzetes híradásból értesülhettünk, P. Smok a prágai Kamarabalett művészeti vezetője, aki együttesével, de mint koreográfus is, több európai színháznál vendégszerepeit már eddig. P. Smok koreográfiáit szellemesség, ötletesség, a logikus, ökonomikus szerkesztés jellemzi. Táncaiban csak annyi mozgás van, amennyit az érthetőség igényel, nincsenek üresjáratok, „túlbeszélések”. Az érzelmi szituációk mozgásban való megjelenítésének igazi ismerője, tudója. Természetesen, ahhoz, hogy egy mű bemutatásakor mindez érvényre jusson, jó táncosok is kellenek, akiknek technikai tudása méltó társa az alkotónak. Mindezek ellenére az est indító száma nem volt szerencsésnek mondható. A Dvorak F-dúr (amerikai) vonósnégyesére készült koreográfia lépésvariációi, ritmikája, mozgás- rendszere ugyan pregnánsan adja vissza a zenei mű hangulatát, a bemutató mégis hiányérzetet keltett. Ennek okát csak abban az egyszerű, de minden előadóművészetre érvényes követelményben sejtjük, miszerint ez a mű még nem volt előadásra érett állapotban. Négy kitűnő ritmikával, zenei érzékkel rendelkező táncos — Tamás Gyöngyi, Sólymos Pál, Éliás Zsuzsa és Kuli Ferenc -, ezúttal széteső, esetleges, bizonytalan, nem egységes produkcióval lépett elénk. Csak a gyakorlott néző szeme vehette észre a műben rejlő szépséget, amely minden bizonnyal idővel láthatóvá fog válni. L Janacek Kreutzer-szonáta címet viselő első vonósnégyesére készült balettprodukciót lényegesen kidolgozottabb, sőt: biztos, precíz kivitelezésben állították színpadra. Ez már a látvány mellett érzelmi kapcsolatot is tudott teremteni a nézőkkel. A koreográfia nem az irodalmi Kreutzer-szonátát dolgozta fel, csupán a szerelmi háromszög az. ami kapocs a kettő között. A darabot három kitűnő táncművész, Zarnóczai Gizella, Hajzer Gábor és Lovas Pál előadásában láthattuk. Minden mozdulatuk hihető volt. érzelemábrázoló képességgel bírt, a belső kapcsolatokat változatos mozdulatok jelezték. Mindez hozzóiárult a mű pergő ritmusához. Zarnóczai Gizella szólótánca tökéletes kifejezője volt a két férfi között szerelmével tragikusan vergődő asszonynak. Nagyszerű választás a két férfi szereplő, akik nemcsak a táncukon keresztül, hanem alkatuknál fogva is jelezték, érzékeltették a különbözőséget, amely alapvető funkcióhoz jut a drámában. Janacek, aki elsősorban az opera műfaja felé vonzódott, hű zenei tolmácso- lója volt a különböző emberi érzelmeknek. Ezt fedezte fel a vonósnégyesben P. Smok, és ezt jelenítette meg táncba vetített gondolatokkal a Pécsi Balett három nagyszerű szólistája. A tragikus hangulat feloldását a remekbe sikerült harmadik tánc, a három Suppé-nyitány zenéjére készített, Beugrás címet viselő koreográfia teremtette meg. A balettművészetnek azt a képességét, hogy az élet humoros oldalát is megjeleníteni képes, a Pécsi Balett már többször igazolta, s Pavel Smok tánckomédiájának előadása talán az eddigieknél is nagyobb erővel győzött meg bennünket róla. A story a mindennapi balettéletből merítette témáját, amikoris a megsérült szólótán- cos helyett új szereplőt kell beállítani. Eközben derül ki, hogy a szobalány és az utcáról betévedt kezdő elsőtáncos is — a saját elképzelése szerint — ,,balettképes”. E szituációból alkotott remek paródiát Smok, amit kacagtató játékkal, a mu- lattatás örömével valósítanak meg a táncosok: Sólymos Pál, Zarnóczai Gizella, Lovas Pál, Tamás Gyöngyi, Kuli Ferenc és a függönyt pótló, ajándékkosarat hordó Hajzer Gábor. A nagyszerű érzékkel kiválasztott szereplők mindegyike dicséretet érdemel azért a lelkesedésért, játékosságért, amit e műben produkáltak, amivel élővé tették a koreográfiát, és amit harsogó kacagással kísért végig a közönség. Valós, igazi humort láthattunk, az élet humorát. Smok az ellentétességet használta fel annak érdekében, hogy a komédia groteszk hangvétele mindvégig jelen legyen. így a kezdő táncos Kuli Ferenc a Hattyúk tava primadonnájának, Zarnóczai Gizellának vált partnerévé: a balettmester — Sólymos Pál — kecsessége már a nőiességig torzult s vált nevetségessé; a sérülése ellenére is elsődlegességét bizonyítani akaró szólótáncos — Lovas Pál —, és a primadonna-álmokat szövögető szobalány — Tamás Gyöngyi — mellett. Tamás Gyöngyi humor iránti fogékonyságát, karakterizáló képességét, mint már eddig is a hasonló műfajokban, itt is remekül bizonyította. Meg kell jegyezni, hogy ez a ba- lettgroteszk nem aratott volna ekkora, igazi sikert, ha komoly, alapos tánctudás nincs mögötte. Örömmel fedeztük fel ismét Kuli Ferencet, akit tánctudása, színészi képességei révén szívesen látnánk gyakrabban is szó- lisztikus feladatokban. Szép teljesítmény volt ez az est a balettegyüttes tagjaitól, akik a februári bemutató, az előadások és a budapesti In- terbalett 82-re való készülés közepette mutatták be sikeresen a koreográfus Pavel Smok három művét. Fonay Zsuzsa Kuli Ferenc és Éliás Zsuzsanna kettőse Fotók: Läufer László Rendez-vous Alexandriában Város. Használjuk nagy V-vel a szót és írjuk egymás alá sokszor, méginkább mondjuk öt percig megállás nélkül, gyorsan, míg „értelmét" veszti s a számtalan rosvá-ból belül kel| előkeresni újra, mely kotorászásban nem segít panoráma, pedáns ismeret. Kapunk egy, elnyűtt, nyelvdarólta másik „várost”, nedveset, homályosat. A művelet: mint vízbegyűrt, ösz- szenyomkodott újságpapír kiterítése — ha kár az ablakpucolásért, merthogy „nehezen akar elmúlni ez az esős évszak”. Simítsuk hát ki a padlón belső városunkat. Házak, egy utca száradó apró- hirdetésből a vezércikktől két saroknyira. Felkunkorodott igék a Mínuszosok útján, s a szikvízgyárból ezer iuftbal- lon száll föl, billeg a hom- mage-ok kertje fölött, végig az „örömök folyosóján”. „Itt Alexandriában” — mert így nevezzük a várost. Hallgassuk beszédét, beszélgetéseit az elrongyolódásig, az érthe- tetlenségig, képzeljük: egyszerre szó| egy állomás me- gafonján minden valaha volt helyszínünk minden dialógusa, s ami „átjön”, elér fülünkig: megmarad nyelvünk, elvéhetetlen belső városunk. Amit Pálinkás György különös és különleges érzékenységből mégiscsak lakni fölépített, azt villáiniátogató turistaként aligha lehet végig vagy akár körbejárni. Szokatlan és talán nehéz könyv, de komoly látogatóját végigvezeti birodalmában: látod a házaim a te házaid is, a lábnyomomba lépsz, s beleillik cipőd, utcasoraimban a foghíj látszik a te ablakodból is, bárhova nézz — ha lépsz, ha nézel. Fontos, hogy utcasorokat mutat, sosem különálló épületet, utcasort, ahol a foghíj, a beépítetlen üres telek éppúgy része a látványnak, mint előtte és utána a ház a versek, ciklusok kihagyásai, üres „terei” az olvasóra, a „látogatóra” várnak: építsd fel, építsd tovább. Részesévé, résztvevőjévé avat így könyvének Pálinkás, erőszakolás. didaxis nélkül alakít ki valamiféle társszerzői viszonyt. Mintha any- nyit mondana: beszéljünk! Ne eszmét cseréljünk (cseréltünk már eleget), hanem szavakat, levegőmeleget, odafigyelő hallgatást. Cseréljünk beszéloetést. Van egy sora, egyszerű, dísztelen verssor, jó versből való (Sarkadi), de messze nem a legjobból, legjellemzőbből. Korai mondat, még a „sajátosan pálinkási verstípus" kialakulása előtt íródhatott: „Elfértünk volna egy más mellett". Napok óta forog benem, ha olvasom a könyvet, ezt hallom ki lassan minden versből, egyre inkább e köré rendeződik mind. az, amit el próbálok mondani erről a fontos, és kezünk, mindennapi létezésünk „ügyébe" kívánkozó kötetről. Elfértünk volna, el kéne férnünk, meg kéne férnünk a történelemben, a „Dunagőz- hajózási R. T. tűzfala tövében”, Alexandriában, az ilyen-olyan asztalok mellett, ha nem lejtenének mindig valaki felé, a telefonok két végén, viszonyainkban — egymás mellett. Óhaj, kívánság. fájdalmas nosztalgia és keserű beismerés „elférési” képtelenségünkről, suta vagy ravasz, megható és röhögte- tő szándékainkról az eltérésre. Vizsgálata egy föl nem adható, mégis nap mint nap feladott igénynek, legyen a neve (nem. kel| tán mondani mennyivel többet jelent itt közkeletű értelménél): „beszélgetés”. Azok a „szokványos" költői tartalmak — gyerekkor, szerelem, történelem, személyes- és kultúrél mények, stb. — melyekből „rendes” lírikus közvetlenül dolgozik, Pálinkásnál egyfajta páros beszéd nyelvi és logikai közegében jelennek meg gyakran párhuzamos beszédként, ösz- szekuszálva, összegyűrve az emlékezet által. Kitudhatat- lan tehát, hogy mikor, ki szól, az összemontírozott szövegek az élményt, a fontos helyzet, pillanat egészét teremtik újjá: „kiemelem az emlékezet előtti beszéd / lenyomatát / s átültetem / jelenidőbe". A költői nyelv, a költői grammatika ezért lesz épp ilyen, nem divatot, „köz- érthetetlenséget” követ vagy utánoz: szükségképp töredékes beszélgetéseink (értsd: világunk, valóságunk) logikája -log íkátla nsága szerint alakul, szerveződik hiányos mondatokból, félbemaradt gesztusokból. Nincs befejezett, csak abbahagyott viszony, kapcsolat (beszélgetés!) s ez a befeje- zetlenség „kihívás" is az olvasó felé, pontosabban meghívás, mert szelíd, olykor röstelkedő, már-már kérés: „hagyjunk lehetőséget a kívülállóknak / kinek-kinek képzeletére bízva”. Valóban nyitottságra s nem kevés beleérző képességre van szükség, hogy az olvasó ne csak értetlen hallgatója, de részese legyen a „sugdosó parti"-nak. Dolgát nem könnyíti meg fülbemászó versritmus, frappírozott, legömbölyített versmondat: Pálinkás nem muzsikái. Sem tárgya, sem tárgyához való tragikus-ironikus viszonya nem kívánja ezt. Eszközeivel, emlékeivel takarékosan bánik (már ez a tény is liosz- szú kifutási, ciklusokban, méginkább kötetben való gondolkodást sejtet), s hogy ez vállalt szűkösség, nem pedig „fogyaték", azt kirobbanó erejű, halálpontosan elhelyezett képei bizonyítják. Közülük csak egy, a sűrű anyagból talán kiemelhető: „akárha százezer őz / Egymást törve alázúhanna a város főterére'. Nem andalít el és nem hiteget, szelíd agresszióink elvétett gesztusaink „őzei" alázuhanva nemcsak egymást törik. Rámehet a „város”, ahol elférnénk* ahol el kellene férnünk. Végül befejezés és főleg végigmondott minősítés helyett álljon itt kötetzáró versének részlete: „kérem (minden magyarázkodás nélkül / felordítunk kérem! / (mint első álmunkból) ez az / ember (így: ez az ember) a szemünk / láttára —”. Parti Nagy Lajos Orsovai Emil Az öltözőben Végre. Csak állsz egy pillanatra. Hogy nem néznek már: szinte jó. Füledben zúg az este tapsa. Csak állsz. Ébren aludni volna jó. Zümmög a színház, siker záporoz, Szemed rátéved a nyitott szerepre. Átnézel rajta és továbbtolod. Egykedvű holmik, tégely és üvegcse. A folyosón futás még, csapkodások. A mű megfoghatatlan illata. Milyen meleg hevít. De fázol. Egészen elborít a pillanat. Aztán tükröd kilép a félhomályból. S a smink alatt fölismered magad.
