Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)
1982-03-06 / 64. szám
Bárdosi Németh János Kezemnek adjon Nem a szálló évekre gondolok, a bevégzetlen sürgető dolog izgat és hajtja erőmet tovább, hogy ne hagyjam a termésem sorát, aki egy ölnyit begyűjtetlen hagy, nem érezhet szivében nyugalmat. Tiszta maradjon mögöttem a rend, melyet a tűrjek éneke bezeng, egem se tépett, tomboló, szilaj, érezzem itt az este titka van, kezemnek adjon parolát meleg szelében a sűrüdö rengeteg. Egy beszélgetés hasadékai Ahogy arcai előre-hátra pörgött a zörgő-zizegő szerkezet képernyőin, ő volt és mégse ő, mikor szétszedve, összerakva ötször is, készült a portréfilm, a Vacsoracsillag, már megvolt a temetés. Tömeg, koszorúk, sár, koratavasz. Pákolitz István hangja a sír mellől, csak a papírt tartó, remegő kezét látom, élőbbről, a búcsúztatás a ravatalozó előtti téren, búcsúzik a felnevelő, útra bocsátó város,' Szombathely, búcsúzik az Író- szövetség, az írók csoportban, túlexponált arcok a fényképeken. Aztán újra a vágószoba, „Terítsd meg kedves az asztalt, feljött a vacsoracsillag" — fejeződne be a film terv szerint a címadó verssel, ehhez illesztjük a televíziós nekrológot, fotók, a temetésről, alatta megy a hirtelen fogalmazott szöveg: „az embert akartuk megörökíteni . . ." „őrizze ez a film . . .” „őrizze emlékezetünk .. .” s a vége; „nyugalmas, tiszta fény az irodalom csillagrendszerében.” Részletek, zökkenve, csúszva összekapcsolódó részletek most, ahogy a magam „filmjét” próbálom egy év után összemontírozni egy megörökített, s számtalan elfoszlott beszélgetésről. Pörög az arca előre-hátra, lényegtelen mozzanatok váltak fontossá a halállal s komoly „megfontolások" törpültek esetlegessé; másként üzen az élő, korrigálható, ismételhető gesztusaival s másként az eltávozott, minden moccanás kimerevedik, végleges immár. Az emlékezet pedig aszerint választ, hogy mi az ami ismételhetetlen, vissza- kereshetetlen könyvben, versben, megfogalmazott életrajzban. így lesz szimbolikussá, így jön újra és újra elő ezen a belső képernyőn egy kétségbeesett mozdulat, ahogy felvételkor belemelegedve, stábról, kame'ráról elfeledkezve kiveri a mellény kivágásába akasztott migrofont, s utána kap, éppenhogy visszatornázva a helyére. Az egész egy másodperc töredéke — végül így kerül adásba a film —, egy magatartás metaforája, a ritka belefeledkezés pillanata; le- söpri maga elől az örök mikrofont, a kontrollt, munkáét, számvevőségi főtanácsét, s illeszti is vissza ugyanazzal a mozdulattal: „én mindig rabja voltam o kötelesség sokféle zsarnokának". 1980 ősze?, tele?, már tudom, én leszek a kérdező a portréfilmben, mikor diaporó- ma-sorozat készül róla. Gyönyörű színes képek, egymásba úsznak a Bárdos környéki rétek és a szombathelyi vasútállomás. Ahogy leirom a mondatot, már közelebbről, a stúdió-béli „éles" beszélgetésből hallom, a hangját, a kezdő szavakat: Rilke is azt mondja, hogy a gyermekkor vadona a legdöntőbb egy költő életére. Hát a táj, ahol születtem, az a vasi föld. Szombathelyen születtem 1902. március 8-án. Munkáscsaládból származom, édesapám vasúti mozdonyfűtő volt. S rögtön vissza a Jelenkorba, a diaporáma nyilvános bemutatójára. Mikor felgyulladnak a villanyok, feláll, és nagyon komolyan, nagyon meghatottan megköszön. Mintha mindenkinek és mintha 8. HÉTVÉGE mindent. Rossz érzés fog el akkor, torokszorító, hamar elmúlik. Pedig a pécsi» írók, a társaság jó részével akkor találkozott utoljára. Telefonok későbbről. Ahogy a felvétel közeledik, egyre sűrűbben, egyre inkább a részletekről. Hogy miről kell mindenképpen beszélni, s mi az, amiről inkább ne. Egyre aggályosabban és egyre lelkesebben. Előfordul, hogy öt perc múlva visszahív. Valami, "valami nagyon fontos kimaradt... Az anginás görcsök hol ritkulnak, napokra kimaradnak, hol sűrűsödnek. „Igen, ez a hülye idő . .." „Hidd el, az enyhébbeket már fel sem veszem . . ." Eközben három elfogadott könyvének megjelenését várja. A „tévében" el is mondja majd: A Mórához elküldtem Fűzlasíp című verseskötetemet, amelyik már a korrektúrán is túl van, festményekkel, Würtz Adóm festményeivel fog megjelenni. Ezek nem ifjúsághoz szóló versek, hanem ahogy Weöres Sanyi, vagy Nagy László vagy József Attila (versei, ilyen népi regölős, Lucázás hangulatú versek lesznek bent. A Magvető most már másfél évtizede adja ki a könyveimet, a Befo- gadás-sal ott szerződésem van és a tavasszal fog megjelenni, a Szépirodalminál Illés Endré, a Krétarajzok kitűnő Írója fogadta el Magyar Múzsa című költőkről szóló kötetemet. Ez kb. hatvan verset tartalmaz. És hát egészen csodálatos, de mindig is voltak ilyen periódusaim, most a betegségem évében Gyökerek címmel szintén egy egész kötetre való verset Írtam. A Magyar Múzsa még készülőben, a Fűzfasípok és a Befogadás „a tavasszal”, halála után nem sokkal megjelent. „És hát egészen csodálatos" a felvétel előtti délelőtt, a főpróba — ő nevezte így, és ragaszkodott hozzá —, megyek a lakására kérdésekkel, köteg papírral. Mindketten másra készülünk. Én megbeszélésre, ő arra, hogy pontról pontra elmondja, amit majd másnap, a kamerák előtt. Fáradtan fogad, éjjel megint a görcsök, nyúzott az arca, most nagyon öreg, riasztó a kontraszt a súlyos, robosztus mellszoborral, évekkel előbb mintázták róla, jobb is — gondolom —, hogy nem ott ülünk a szobor közelében, az íróasztalnál, jobb a kisszo- ba. Madárarc a begombolt ingnyak fölött, háttal a téli napnak, rengeteg teleírt papír, talán kérdezek, keze elmerül, nézd, kérlekszépen én azért leírtam itt egy-két dolgot, amit... — és gördülnek, akkurátusán gördülnek a mondatok, széles, alacsony hullámok a nagy vízről. Fárad-e, azt figyelem inkább, ahogy levegőt vesz, ahogy az egyik letudott oldalt a másik alá csúsztatja. Szombathely. A Tulipán-gyors. Gázlámpák, amit, mint bizonyára tudod, Kosztolányi is olyan szépen . .., hogy nem lett és miért nem lehetett tanár. Majd 22-ben, szeptemberben a közüzemek szolgálatába állottam. 1922-től 1967-ig, az negyvenöt esztendő, mindig közpályán működtem. A Perint- part. Kisvárosi adótisztviselők a Hatlábú csárdában Juhász Gyulát szavalnak, az ő költői sorsa, az, hogy vidéki költő és én is hát mindig vidéken maradtam, tehát ennek az eszményképnek, a verseknek a szépsége fogott meg. Húsz perc telik el, fél óra, a szorgosan teleírt lapok visszaereszkednek az asztalra, zizegnek, ringartak, elszabadult keze szelet kavar. Pörög a „film" most beiül, amtőrfelvétel, vágatlan és homályos, teli fölösleges részletekkel és tele hiánnyal, így marad életlen a pillanat — a „mikrofon” leveréséé? —, mikor a főpróba előadásba fordul és belép a Sabáriába Kosztolányi, rakott karfiolt eszik, „mert ő fél a ráktól*’, Móra szivarra gyújt, Móricz vékony, nőies hangon a Koldus Napóleont olvassa fel. A kezét figyelem, röpköd a szakadásig tömött könyvespolcon, a hangját, ahogy visszafiatalodik a szombathelyi Faludi Ferenc Társaságba. Nézd, pajtás, én harmincéves voltam, amikor a társaság élére kerültem és hát akkor alig egy évtized alatt megszólaltattuk dobogónkon az egész magyar irodalmat. Előkerülnek az írott Kő régi számai - az első dunántúli irodalmi lap volt a két háború közti Magyarországon —, „szerkeszti Bárdosi Németh János”. Te, csak a Derkovits ki ne maradjon holnap, hogy már az első számban írattunk róla az Oltványi-Artinger Imrével. Ki ne maradjon, holnap senki és semmi ki ne maradjon, minden és mindenki férjen bele abba a negyven percbe, két kitárt keze közé, egy gesztus, egy félmondat erejéig legalább, az egész, egész magyar irodalom, a rajongva szeretett, a résztvevőjeként is kicsit mindig kívülről csodált, mert amikor nem magamról volt szó, amikor irodalmat kellett szervezni másokért, akkor bátran felléptem. Alkatilag van bennem kétségtelen az a nem mondom, hogy kisebbségi érzés, hanem talán túlzott szerénység. Akkora tisztelet volt bennem Móricz iránt, Kosztolányi iránt, hogy az ő hívásukat sem mertem teljesíteni. „Idő” van, gyógyszert vesz be, sietős kortyokban issza rá a vizet, megint hetvenkilenc éves lesz egy homloksimításra, de ennyi csak, aztán újra köny- nyű elképzelnem, hogy Szombathely város zálogházának vezetőjével ülök szemben, valamikor a harmincas évek közepén, két verseskötet és két regény írójával, a verseiről kérdezem, de hamar Szabó Lő- rinchez jutunk, aki a Pesti Naplóban recenzeálja az Isten rádiója cimű kötetét. Ez volt tudod akkor az a gazdasági válság és hát lehet, hogy egy kicsit szavalóbb lett az én lírám, felhígult, erre figyelmeztetett Szabó Lőrinc. Máig is hálás vagyok neki. Máris Szabó Lőrinc felkaroló gesztusainál vagyunk, kerek történeteket hallok megint; másokról. Dél van, helyére kerül a vizespohár, 41-ben Szegény ország cimmel megjelennek válogatott versei, aztán „lejövünk” Pécsre. „János bácsi, nem vagy fáradt?" Már a vízcsöppet le- törlő mozdulat jelzi a nemet, s ahogy befut az újabb emlékekből Várkonyi Nándor mondata jut eszembe a Pergő évek-ből: „Közben felvont vitorlákkal és szinte ujjongó örömmel befutott Bárdosi Németh Jancsi . . .". Ágál, magyaráz, újraéli az akkori „ujjongó örömöt", az áthelyezés a pécsi városi számvevőséghez, a Sorsunk, Várkonyi. Én nagyobb szellemi körbe, rangosabb Írók közé jöttem, ahol már nem én voltam a primhe- gedűs, mint Szombathelyen. — micsoda meztelen mondat, gondolom másnap, mikor a stúdióban pontosan így ismétli meg. A polgári foglalkozás, a pénzügyi munka itt „ránő" az irodalomra, hosszú, hosszú időre elfedi azt. Pécs felszabadulásakor az ő főnöke is „megpucol", Esztergár kinevezi a városi számvevőség vezetőjének. No, ez aztán mondjuk azt a vehemensen erős irodalomszervező és irodalmi munkásságomat itt erősen lefokozta. Búza- kölcsönt szervez, pécs'r pénzt adnak ki, a bankjegyeket ketten jegyzik Esztergár polgár- mesterrel, aztán elmúlnak a „nagy" idők. Homályos koradélután, most látni, hogy elfáradt, diadalmas fáradtság ez, nem az öregségé, betegségé, beszéde alig észrevehetően lassul, keze egyre többet időz az asztalon, papírjai ismét valóságosak. 41 és 60 között „valahogy” nem jelent meg kötete. Mellőzöttség? - kérdezem. Nem, azt nem mondanám, nézd, én azért állandóan jelen voltam 47-ben tervben volt egy könyv, de a Mayer nyomda fényes papírját nem fogadta el, azt mondtam, hogy dilettáns kegyelmes urak Írnak ilyen köteteket. Látnom kell, ezért is lassul a tempó, nem az emlék lesz kevesebb, nem a rajongás, - de most magáról kéne beszélnie többet. Nem kerüli, ki, csak épp szelíden arrébb terel most is, holnap is. Pörög a „filmem", már kifogyóban, 1960-ban megjelenik a Carmina Hungarica, 66-ban a válogatott Vacsoracsillag, aztán a nyugdíj, elbizonytalanodás. Kérlekszépen, akkor én azt hittem, hogy rengeteget fogok Írni, de hát valósággal megbénultam. Elkezdtem égetni a verseimet. Akkor lesz a Jelenkor szerkesztőbizottsági tagja: nekem nemcsak publikálási lehetőség, hanem az utolsó tizenhárom évben, tavalyig, a betegségem romlásáig otthon volt. Már az ajtóban állunk, megint a részletek, mikor jövünk érte holnap, mit is kell felvenni ilyenkor, „csak, mint ma, János bácsi, csak'mint otthon", a lépcsőház, innentől egy másik film kezdődik, holnap felvétel, korecgrafált kérdések és válaszok, oldottan, kötetlenül, persze. Kilenctől fél kettőig beszélt, és az én szám száradt ki, akkor még nem tudom hogy másnap megismétli, szinte felülmúlja önmagát, négy órán állja a meleget, a reflektorokat, s épp akkorra lesz hetvenkilenc éves megint, mikorra hűlni kezdenek a lámpák, s visszaül felesége mellé, arcán a tegnapi diadalmas fáradtság; „mindent" elmondott, ez jó mulatság, férfimunka volt. Három hónappal a felvétel után, 1981. március 3-án halt meg. Holnapután lenne nyolcvanéves. Születésnapból évforduló lett a dátum: 1982. március 8. Koratavasz, sár, kigombolt kobátok. Emlékezés széttárt kezekre, egy önkéntelen mozdulatra, hangsúlyokra, lesodort papírokra, megvillanó szemüvegre, vizespohárra. Egy beszélgetés hasadékai, ahonnan összerakja s megőrzi magának az emlékezet a költőt, a tündéri öregembert, ahogy előrehajol: Nézd, pajtás, meg kellett csinálni. . . Parti Nagy Lajos KÖnyujegyzet Sz. Lukács Imre: Szülém mégis utazik A múlt emlékeinek egy részét szeretjük, más részét nem. Az utóbbiak rendszerint erőszakosak, nem várják meg, hogy megidézzük őket, maguk szorítanak helyet magunknak mindennapjainkban. Emlékezetünk, amely a jelenből veti fényeit a tegnapok homályába, lépten-nyomon beléjük botlik, előbb-utóbb megszokja és kénytelen-kelletlen számontart- ja őket. Éíetreszólóan, hosszú távon ... A rosszra rossz emlékezni is,'különösen akkor, ha alapvetően meghatározó volt életünkben. A rossz élet emlékképei nem is tartoznak a manapság oly divatos nosztalgiák körébe, jóllehet társadalmunk jelentős részének nem is olyan nagyon régen eléggé rossz élete volt. Olyan élete, amivel a „csak a szépre emléke- zem”-jeligéjű szemlélet nem tud mit kezdeni. Mindezt Sz. Lukács Imre most megjelent — Szülém mégis utazik című könyve juttatta eszembe. Ebben, a kevéssé ismert, jótollú író által írott furcsa kisregényben a nosztalgikus múltnak éppen az ellentéte jelenik meg. Ez a fajta múltidézés napjainkban egyre elérhetetlenebbé válik » művészet számára, mert úgy látszik, nemcsak a szintézisről, a puszta tények regisztrálásról is lekéstünk. Lekéstünk volna? Való igaz, hogy az elmúlt ötven-hat- van év eseményei közül egy seregnyi még ma is homályban van. Tények egész sorának ismeretére volna szükség egybe látni a derengő körvonalú folyamatokat. Hol vannak ezek a tények? Valahol ott a valós történelemben. Valahol ott az elhordhatatlan törmelék alatt. Valahol ott a személyes életünkben, sorsunkban, szüléink tudatában, számozásunkban. Amikor az ember egy ilyen könyvet, mint a Szülém mégis utazik, elolvas, elgondolkodik, milyen fogyatékosak is a levéltárak, az elsárgult iratok tömbjei, az ismert vagy ismeretlen források sokasága az ősforráshoz emberi emlékezethez képest. Itt van például egy roppant tény, amit valamilyen formában szinte mindenki ismer — a szegénység. Egy olyan társadalmi tény, amit néhány évtizeddel ezelőtt milliók éltek meg, mindennapjaik során, A szegénységről ma már egyáltalán nem hiányosak sem a tudományos, sem a köznapi ismereteink. De vajon ki tudhat többet, vagy legalább annyit a szegénységről, mint, aki maga is az volt? Mint aki átélte, megszenvedte és talán még ma is meghatározva érzi magát általa. Aki hajdan szegény volt, vagy a szegények közül származott, nagyobb megbecsüléssel, okosabban tudott bánni a konszolidáltabb élettel is. Sz. Lukács Imre könyvének főhőse a szegénység, amelyet elsősorban édesanyja testesít meg. És az édesapja, a nevelőapja, a testvérei, a nagyszülője, azaz a „szülikéje”, na meg az iskolatársai ... és mindazok, akikkel ennek a kisregénynek a lapjain találkozhatunk. A szegénység beleette magát az emberekbe, tárgyakba, az emberrel együtt koplaló, beteges háziállatokba. A szegénység tömegek életét uraló, zsarnoki tény volt a fényes nappalok és a sötét éjszakák végeláthatatlan sorában. És akiket kiválasztott magának, azokat aztán úgy kitöltötte, hogy egyebük sem volt, lehetett a szegénységen kívül. Sz. Lukács Imre a szegénységet, mint állapotot jeleníti meg. Nem az okok és a következmények láncolatát vizsgálja, hanem azt, ami ebben az állapotban szinte tömbszerűen anyagszerűen és már-már el- pusztíthatatlanul van jelen. . . A; ősi gyökerű,' elementáris emberi keserűséget, kiszolgáltatottságot, megaláztatást. Azt amit ma már hajlamosak vagyunk el sem hinni. Azt, amil — mivel hálistennek a történelem süllyesztőjébe került — oly kor még mint nem is oly régen volt valóságot, hajlamo sak vagyunk megtagadni is. E; a tő- és egyszerű bővített mondatokban írott kisregény arrc /enged következtetni, hogy szerzője nem tartozik az iiyen értelemben „feledékeny" embe rek közé. Nem tud, nem akai és ami fő: nem hagy felejteni Az embert küldetése nemcsal a céljához köti — sugallja a; író. Az ember küldetéséhez a. elődök és a tényleges előzmé nyék vállalása is hozzá tartozik Nagy tanulnivaló ezvalameny nyiünknek, akik célszerűer élünk, és valamiképpen szeret nénk boldogok lenni. És végre egyszer békét kötni már a sajá múltunkkal is. Bebesi Károly Schéner Mihály rajza
