Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)

1982-03-20 / 78. szám

Salvadori alagút Ahogy közeledik a március végére kitűzött választások idő­pontja, úgy gyorsulnak fel az események Salvadorban. A kö­zép-amerikai országban folyó polgárháború valamennyi fő­szereplője arra törekszik, hogy ha már végső döntésre nem tudja vinni a dolgokat, a hát­ralévő idő alatt, legalább az álláspontokat, az erőviszonyo­kat tisztázzák. Bár az jobbára mindenki előtt világos, hogy >. „választások" csak röpke köz játékot jelenthetnek a végki­fejlet szempontjából. Felrobbant az „Aranyhid” A kezdeményezést — az utóbbi hetek eseményeiből ítél­ve — ismét a felszabadító erők vették át. A Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front és a Forradalmi Demokratikus Front vezetőinek nyilatkozatai megnövekedett önbizalomról ta­núskodnak. Az egy évvel ez­előtt, némileg elhamarkodottan meghirdetett „végső offenzíva” Kudarca után, a gerillák visszu- vonultak hegyvidéki táboraik­ba, miközben kisebb szabotázs­akciókkal, gyors rajtaütésekkel zaklatták az ellenséget, és sor­ra visszaverték a kormánycsapa­tok megtorló támadásait. Most, harci erejük és tapasztalataik megnövekedésével, jelentős népi támogatást tudva maguk mögött, ismét támadásba len­dültek a városokban, így a fő­városban, San Salvadorban is. Stratégiai jelentőségű akció­kat hajtottak végre: az „Arany­hid" felrobbantása a kormány­csapatok utánpótlását biztosító pánamerikai autóutat szelte ketté, az llopango légibázis gépeinek levegőbe röpítése a légi felderítés, a gyors erőát­csoportosítás lehetőségétől fosz­totta meg átmenetileg a jun­tát. A front vezetői tudják: ha az Egyesült Államok egyre nö­vekvő katonai támogatása nem lenne, már régen katonai győ­zelmet arathattak volna az erő­sen szétzilálódott kormánycsa­patok felett. így azonban — ér­telmetlen emberáldozatokkal — a polgárháború tovább húzód­hat. A felszabadító erők nem ka­tonai gyengeségük miatt, ha­nem a patthelyzetet reálisan fel­mérve javasolják a válság po­litikai rendezését. Tárgyalási ajánlataikat azonban a junta sorra-rendre elutasítja. Wa­shington — bár hivatalosan továbbra sem hajlandó elismer­ni a felszabadítási frontot — nem hivatalos megbeszéléseken arra próbálta rávenni a bal­oldalt, hogy vegyen részt a választási komédiában. A sal­vadori hazafiak azonban már számtalanszor leszögezték: ameddig a legalapvetőbb sza­badságjogokat sem biztosítják az országban, ameddig a Front vezetőinek nevei a halálraítél­tek listáján olvashatók, addig értelmetlen dolog valódi vá­lasztásokról beszélni. Bármi áron? A szavazás közeledtével ugyanakkor egyre bizonytala­nabb a polgári-katonai junta vezetője, a kereszténydemok­rata Jósé Napoleon Duarte. A Newsweek című amerikai hír­magazinnak nemrégiben adott interjújában Napoleon Duarte meglehetősen fáradtnak és el­keseredettnek tűnt. Úgy tűnt: alighanem ő maga sem hisz igazán abban, hogy az alkot- mányozó nemzetgyűlési „vá­lasztások” megoldást hozhat­nak. Különösen, hogy egyre erő­södő nyomás nehezedik rá a legreakciósabb pártok részéről. A szélső jobboldal, amely had­seregbeli pozícióin keresztül eddig is döntő befolyással ren­delkezett, a választások után tiszta helyzetet akar teremteni, bármi áron elérni az ország „pacifikálását”. A felszabadító erők katonai ütőképességének megnövekedé­se nyugtalanságot vált ki Washingtonban, ahol Salva­dort továbbra is a karibi poli­tika próbakövének tekintik. Az ellentmondásos megnyilatkozá­sokból nehéz kideríteni, med­dig hajlandó, meddig képes el­menni a Fehér Ház a népirtó junta támogatásában. Haig külügyminiszter egyes nyilatko­zataiban a közvetlen katonai beavatkozás lehetőségét sem zárta ki, Reagan ugyanakkor legtöbbször tartózkodott ennek jóváhagyásától. Az Amerikai Államok Szervezetében nemré­giben elmondott beszédében az elnök a közép-amerikai bajok orvoslására 350 millió dolláros segélyprogramot jelentett be, — ennek mintegy egyharmadát kapná Salvador. 55 millió dol­lár értékben már útnak indul­tak azok a repülőgépek, ame­lyek a salvadori hadsereg lé­gierejét hivatottak kiegészíteni, az Egyesült Államok-beli kato­nai akadémiákon pedig egyre nagyobb létszámban képezik ki a salvadori tiszteket a gerilla­ellenes hadviselésre. USB aggodalmak Ám az is tény: az észak-ame­rikai közvéleményben csakúgy, mint a Kongresszusban, szapo­rodik azok száma, akik aggo­dalommal szemlélik Washing­ton fokozódó salvadori elköte­lezettségét. Figyelmeztetnek: növekvő fegyver- és hadianyag­szállítások, szakértők, tanács­adók küldése — Vietnamban is így kezdődött... Az aggodal­maskodók nem kaptak meg­nyugtató választ a kormányzat­tól a Salvadorban működő, ön­védelmi fegyver helyett gép­pisztolyt viselő „tanácsadók" nemrégiben kirobbant botrá­nyával kapcsolatban. S még figyelemre méltóbb, hogy a Sal­vadornak szánt új repülőgép- szállítmányban olyan modern bombázók is vannak, amelyek feltehetőleg amerikai pilóták közreműködését teszik szüksé­gessé. „Látják önök, uraim, a fényt az alagút végén”? — tet­te fel egy kansasi képviselő - a vietnami időkből jól ismert, jelképpé vált kérdést Salva­dorral kapcsolatban, a Reagan- kabinetnek. Egyelőre még nem kapott, nem is kaphatott vá­laszt ... Elekes Éva Amerikai fegyverkezés A térkép eredetije a Pentagonhoz közel álló U. S. News and World Reportban jelent meg: azt illusztrálja, az amerikai atom­tengeralattjárók milyen mélységben mérhetnének csapásokat a Szovjetunió területére. A kalandorság politikája Azóta, hogy a Reagan-kor- mány hivatalba lépésével az előzőnél agresszívebb csoportok kerültek az Egyesült Államok politikai-katonai apparátusá­nak csúcsaira, még Nyugaton is egyre gyakrabban fogalma­zódik meg a kérdés: milyen meglepetéseket tartogat még a világ számára ez az adminiszt­ráció, meddig akar elmenni a fegyverkezésben? A kételyeiknek hangot adó, józanabb állam­férfiaknak bizonyára az a sor­rendi furcsaság is feltűnhetett, hogy még mielőtt kialakulhatott volna az új kormányzat átfogó külpolitikai irányvonala, a ka­tonai doktrína gyakorlatilag már kikristályosodott. Az alapvető katonapolitikai cél az amerikai imperializmus meggyengült pozícióinak visz- szaszerzése, a vietnami „trau­ma” kiheverésével az „elvitat­hatatlan" katonai erőfölény ki­vívása. Ehhez természetesen' ha­talmas anyagi-pénzügyi eszkö­zök szükségesek, és elkerülhe­tetlen a katonai elvek olyan módosítása is, amely lehetővé tenné a Szovjetunió, a szoci­alista közösség elleni első, „győztes" csapásméréshez ele­gendő erők és eszközök maxi­mális mozgósítását. Helyénvaló tehát az a meg­állapítás — kiváltképpen a Reagan-kormányzat legutóbb előterjesztett, csillagászati ösz- szegű katonai költségvetési tervezetének fényében —, hogy az amerikai külpolitika erős militarizálásának vagyunk ta­núi. Erről tanúskodik a követ­kező költségvetési évre (vagy­is az októbertől kezdődő idő­szakra) javasolt 263 milliárd dolláros katonai előirányzat, ami az előző évhez képest 20 százalékos emelkedést jelent. Az összeg oroszlánrészét a hadászati csapásmérő erők — az MX típusjelzésű interkonti­Hlacílegenda Az amerikai ABC televí­ziótársaság megbízásából Marvin J. Chomsky rendező szigorú titoktartás mellett, öt­órás televíziós sorozatot ké­szített Münchenben, Albert Speer építésznek, Hitler egy­kori bizalmasának és fegy­verkezési miniszterének a memoárja alapján. Az ABC a sorozat elkészí-' tésére nyolcmillió dollárt adott. A müncheni filmvá­rosban alakította ki az Os- car-díjas Rolf Zehetbauer és Herbert Strabel, a kínosan pontos náci kulisszákat, egyebek közt Hitler dolgozó- szobáját, a birodalmi kancel­lária más részeit, egy kór­házi komplexumot, valamint a Führer bunkerét. Speert, a holland Rutger Hauer játssza, Magdát, Goebbels feleségét Elke Sommer. A sorozatban sze­repet kapott még többek kö­zött Robert Vaughn, Maria Schell, Sir John Gielgud, az amerikai Mort Sahl. Adolf Hitlert Derek Jacobi alakít­ja. A háborús főbűnösök pe­rében húsz évre elítélt, és büntetését az utolsó napig letöltött Albert Speert a for­gatókönyv írója, és a film producere, E. Jack Neuman 1977-től újra meg újra „ke­resztkérdéses kihallgatások" alá vetette. A tervbe vett utol­só beszélgetés elmaradt: há­rom nappal Speer tavaly szeptemberben, Londonban bekövetkezett halála előtt a rossz idő megakadályozta a találkozást. A televíziós sorozatban a náci élet bemutatása ürü­gyén egymásra halmozódik a giccs, a sablon és a drámai cselekmény. A történelmi „té­vedések” ugyanolyan termé­szetesek a Harmadik Biro­dalomról szóló játékfilmek­ben és televíziósorozatokban, mint a hamis egyenruhák. Ami a legveszélyesebbé te­szi a monstre-sorozatot, az, hogy Speer halála után eléri azt, amit hűvösen és állhata­tosan célba vett azóta, amió­ta 1966-ban elbocsátották a Spandau-i börtönből: belo­pakodni a világtörténelem­be, mint „finomlelkű bűnös- bűntelen”. Végérvényesen kialakult Speer saját legendája, me­lyet Joachim C. Fest törté­nész ügyesen megformált, amikor segített Speernek memoárja megírásában: ő csak technokrata, aki gran­diózus épületeket emelt, de nem gondolt a rezsim karak­terére. A forgatókönyvíró, E. Jack Neuman átvette ezt a látásmódot a memoárból, de ugyanakkor a filmben feszült­séget akart vinni Speer éle­tébe. Ehhez a feleséget, Mar- garetet „vette kölcsön", Neuman őt stilizálta élő lel­kiismeretté, annak a meg­testesítőjévé, ami Speerből teljesen hiányzott. Speer a karrierista politi­kus, azonban soha nem volt egy hivatásának élő, naiv építész. A berlini történész, Matthias Schmidt új doku­mentumok alapján rámutat, arra, hogy eddig a Speer- kutatás erősen megszépített képet festett Hitler egyik főemberéről. A közeljövőben könyvalakban megjelenő munkájában leszögezi: Speer nem csupán az építőművé­szetben volt gigantomániás, elvakultan becsvágyó, hanem elsősorban hatalmi -politikát folytatott, gátlástalanul int­rikált. Ami a „gátlástalan, opportunista fezért" karrier­jéhez segítette, Speernek az a képessége volt, hogy min­den pillanatban pontosan érezte, mit akar hallani tőle a másik, és azután azt mond­ta. (gy a nürnbergi perben a bűneit beismerő és megbánó figurát alakított. Talán ez mentette meg az akasztó­fától ... Mindebből nyilvánvaló: Neuman végül is olyan mű­vet készített, amely bizonyá­ra elnyerte volna a rafinált effektusok nagymesterének, Speernek a tetszését. Ám az egyáltalán nem biztos, hogy a náci Németország történe­tét ismerő, a fasiszta rém­tetteket átélt közönség is haj­landó lesz díjazni e történe­lemhamisító produkciót. Gyertyános Zoltán nentális ballisztikus rakéták, a B—1-es távolsági bombázók, a Trident-atomtengeralattjárók, a szárnyasrakéták emésztik fel. A Reagan-kormány haderőfej­lesztési programjának jellemző­je, hogy bár a rakéta-nukleáris hadászati támadó erők „fel­futtatását” részesíti előnyben, zöld fényt ad valamennyi had­erőnem nagyarányú átfegyver- zéséhez is. Indok — mint min­dig — az állítólagos szovjet ka­tonai fenyegetés. Noha ilyen fenyegetés sohasem volt, s ma sincs, az amerikai katonai- hadiipari körök mindig találtak ürügyet a fegyverkezés új for­dulójának beindításához. így volt ez például az 50-es évek­ben, amikor azt állították, hogy az atomfegyver legfőbb célbajuttató eszköze, a nagy hatósugarú bombázók építésé­ben az USA — úgymond —( elmaradt a Szovjetuniótól. A 60-as években az interkonti­nentális ballisztikus rakéták területén való „vészes lemara­dásra" hivatkozva, nemcsak e fegyverek, hanem az Európá­ban elhelyezendő közép-ható­távolságú rakéták gyorsított rendszerbe állítását is elérték a Kongresszusban. Ugyancsak az Egyesült Államok volt a kezdeményező fél a 70-es évek elején a több robbanófejes ra­kéták, a neutronbomba és a szárnyas rakéták kifejlesztésé­ben. Cáfolhatatlan tény tehát — és ezt számos nyugati béke­kutató intézet adatai is meg­erősítik —, hogy a Szovjetunió nem megelőzte, hanem csupán követte az amerikai fegyver­zetfejlesztéseket. Az amerikai kormányzatot ma sem a „szovjet fölény" sarkall­ja a fokozott fegyverkezésre, hiszen a két atomhatalom kö­zött viszonylagos egyensúlyi ál­lapot áll fenn, hanem éppen a hadászati egyenlőség meg­bontásának szándéka, az egy­oldalú katonai fölény megszer­zésének vágya. A politikai-ka­tonai szempontok mellett per­sze a profitérdekek sem mel­lékesek. Az új és még újah' fegyverrendszerek szolgálatba állítása sok milliárdos hasznot hoz a hadiipari monopóliumok konyhájára — és Reagan el­nök épp nekik akar kedvezni. Hová vezet ez a kiszámítha­tatlan következményeket ma­gában rejtő irányvonal? Ké­pes-e az USA rákényszeríteni akaratát a világra, különös­képpen a vele egyenrangú és leqalább ugyanolyan pusztítási képességgel rendelkező nukleá­ris hatalomra, a Szovjetunió­ra?! E számítás teljességgel megalapozatlan. A „korlátozott" (vagy inkább korlátlan) atom­háború gondolatával való ját­szadozás nem egyéb, mint fe­lelőtlen kalandorkodás az em­beriség sorsával, a népek éle­tével. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy esetleges atomhábo­rúnak nem lehetne győztese, hiszen mindkét szembenálló vi­lágrendszer vezető hatalma rendelkezik a kölcsönös meg­semmisítés eszközeivel. Serfőző László alezredes HÉTVÉGE 7. A gerillaosztagok egyik egysége Morazán megyében Speer a húszévi börtönbüntetés letöltése után feleségével Margaret asszonnyal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents