Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)

1982-03-13 / 71. szám

Meliorisz Béla

Bogár szakozik

Ülünk az évszak küszöbén

forgatjuk

múltunk éveit

mint a nyelvünkre tapadt

dohányt

Most köd lepi a szavak fennsíkjait de bogár szaltózik parázsló cigarettánk előtt

s a haldokló folyók hangja mint a seb fölszakad

Eszéki Frigyes

Alkonyaikor

A háztetők fölött lassan gurul a Nap s mint óriás narancs csorgatja szikrázó levét a hó ölén búvá fagyott világ imbolygó árnyaira ahol magányosan kutatlak szüntelen s a ferdén hulló fény vörös lángjaiban csókolom ajkadat s karom között veled ölelem a Napot mig lassan elgurul a háztetők fölött.

Andor Attila: Andrea

Gyevi Károly

Alkonyatbán felpattognak a füvek :

Alkonyaikor legörbültek a fák.

Felavatták a nagy tudós mauzóleumát Felavatták.

Osztrák tartományi küldöttség érkezett.

Hadviseltek világtalálkozója megrendeztetett. Megrendeztetett.

Szivünk meg csak imbolyog a szürke szélben.

A falak mentén settenkednek régmúlt igék.

Még felszínre bukkannak, ha nem vigyázunk ébren.

A jó tunyaság biz’ nem lenne tőlünk szép!

Alkonyatbán felpattognak a füvek.

Zöld mezön piros asszonyt hátuljáról ismerni meg? Szájak. Szív-ivű ajakon bájak.

Várjak ráiuk? Óh, mire is várjak?

Sok pimasz emelvényt láttam már életemben.

Sok lábat láttam én mezitlen, jéghidegben.

Lázak?

Pirkadatkor kinyújtóznak a fák! és felavatják

a doktoráló jegenyéket az orgonák.

Kampis Péter

Itt szeret a pisztráng

Kózmér a kőkarláton ült, és a hegyeket nézte. Egy darabig számolta az autókat, de huszonhétnél abbahagyta. Türelmetlen volt. Vállat vont tehát a huszonhetedik elsodródó autó után, és inkább a hegyeket nézte. Szerette a hegyeket. Még gyerekkorában szerette meg őket, a Hárdi-hegyet, a Létrást, a Meradna-patakot. Elmosolyodott. Az óriási lapulevelekre gondolt, melyek nagy nyugalma alatt csörgött a Me- radna-patak, a ráncos kérgű fákra, melyek övezték, a nagy, lapos köre, melyről magasan zuhogott le a víz abba a katlanba, ahol nyüzsögtek a pisztrángok. Hirtelen úgy érezte, hogy nem is a kőkorláton ül, hanem egy farönkön, a Merad- na partján, és titkolt rettegéssel, hogy megint elkapja a ló- pofájú állami halőr, ha horgászik. A patak hangosodó zúgással i'ohont előtte, majd a zúgás elhalt valahol. Huszonnyolc, állapította meg magában Kózmér az autó után nézve, vagy talán harmincöt. Már nem tudom.

Megszomjazott. Meleg ígérkezett, tiszta volt az ég, és a napfény csodálatos bőségben ömlött: lecsurgott a házak oldalán, és a kőkorláton, ahol Kózmér ült. Vágyakozva gondolt egy korsó sörre, majd, amikor a .vágyakozás összeszikkadt torkú valósággá sűrűsödött, átballagott az úton, s úgy harminc méterre a kőkorláttól bement a kocsmába. A kocsmában kevesen voltak. Az asztalok mellett mindössze két ember ült, távol egymástól, mindketten kalapban, előttük sör. Csend volt. Kázmér vett egy sörösblokkot, és a habos hideg sörrel a kezében a kocs- macjtóba állt. Hosszú kortyokban. ivott, elégedett lett, Visz- szctért gondolataihoz.

Meg a sok málna. Apám minden reggel kezembe nyomta a kannát, az volt a dolgom, hogy megszedjem. Egész délelőtt egyedül barangoltam a hegyen, szedtem a málnát, megugrasztottam a gyentelő vaddisznókat. Vigyorogva nézett a félig üres korsóba. Nem tudom, gondolta, melyikünk félt jobban: a vaddisznók vagy én. Én nagyon féltem.

Egy autóbusz röfögött el az úton. Kázmér kiitta a sörét, visszatette a pultra az üres korsót, és kiment. Végignézett az úton.

Márta még nem jött. Kázmér ezt a lapulevelek nyugalmával tudomásul vette. Márta' mindig így szokta. Tudja, hogy megvárom, gondolta. Mindig megvártam. Kicsit bizonytalanul arra gondolt aztán, hogy talán nem sokáig lesz kiszolgáltatva mindenféle közbejött dolognak. Mindenféle dolog. Gyerek, nagymami, mit tudom én. Nagyon nehéz így. Visszament a kőkorláthoz, és felült. Csodálkozva vette észre, hogy elvesztette az emlékeit, nem tudja folytatni a vaddisznós dolgot. A szemközti házakra meredt, aztán a hegyekre, aztán újból kezdte számolni az autókat: hatnál tartott, amikor távol az útkanyarban feltűnt egy kék folt: az új kosztümje, gondolta Kázmér, és bólinott. A házak, a hegyek barátságosan vették körül Kázmért. Amikor a kék folt kicsit közelebb ért, a közeledőben kivehetővé váltak Márta mozdulatai — őzszépségű mozdulatok -, Kázmér lehunyta a szemét, és valami nagyon szépet látott.

Könnyű szél lebbent a mozdulatlanságban: Kázmér tiszta ízű csókot kapott, aztán lekászálódott a korlátról, és elindultak.- Hová megyünk? — kérdezte Márta.

— Nem tudom.

Egy bizonytalan mozdulat

jelezte mindössze, hogy valamerre fölfelé. Hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. Káz.. mér a földet nézte, apró köveket rugdosott, és patakcsobogást hallott.

Furcsa érzések zuhogtak benne, mint mindig, ha Márta mellett volt, furcsa, megfoghatatlan és gyönyörű érzések, magasról, mint a Meradna lapos köyéről a víz. Kázmér újból a patak partján állt, és lenyűgözve bámulta a tajtékos katlant, melynek sötétzöld szélében szörnyű nagy pisztrángok lapultak, örökké éhesen. Alig tydtam olyan napot kifogni, hogy ne k'apott volna el a halőr, gondolta magában mosolyogva. Apáténak mindig egy húszasába meg egy liter borba került a napi halpecsenye. De azért mindennap fogtam vagy húsz darabot. Volt köztük har- mincdekás is.

Az út elágazott. Megvártak egy motorbiciklit, aztán elindultak balra, az üszögi úton. Szőlők és gyümölcsösök voltak körülöttük, apró házak, kutyák s egy-két bámész öregasszony.

— Az erdőben majd leve- szern^ a blúzomat — mondta egyszer csak Márta —, melegem van.

Kázmér bólintott. Szórakozottan bámult egy házat, és csak ösztönösen lépkedett. Megint nem volt jelen.

Lapulevelekbe csavart eleven pisztrángokkal az ingében óvatoskodott az erdőben hazafelé. A csodakék ég ugyanaz az ég volt, az erdőszagú levegő megtöltötte Kázmér egész testét. Vadakat is szeretett volna látni, szarvast, esetleg őzet. Sohasem csapott zajt az erdőben, kerülte a száraz ágakat, óvatosan nehezedett a rőtre szikkadt avarra. A halak megmegmozdultak az ingében, Kázmér odakapott.

A mozdulatra magához tért. Csodálkozva vette észre, hogy jó ideje óvatosan lépked az úton, és hirtelen a melléhez kapott. Vakarózni kezdett, de hiába.- Mi van? — kérdezte Márta, és megállt.

— Semmi — mondta Kázmér —, mozognak a pisztrángok.

Márta furcsán nézett.

Kázmér elmosolyodott.- Csak gyere — mondta.

Lassan kiértek a házak közül.

A város messze" alattuk nyúlt. Füst lebegett fölötte, s minden remegett a hőségben. A hangok nem jutottak ide fel, mégse volt csönd. Kázmér Márta ölébe fúrta a fejét, befészkelte magát és önfeledten lebegett. Elalvás előtti állapot, gondolta még, aztán semmire sem gondolt. Kontúrtalanul gomolyogtak elő képek és mondatok, minden rendszer híján, s Kázmér nem csinált rendet közöttük. Hagyta, hogy ellepjék, mint a viz, de közben Mártát hallgatta.

— . . . látod, ma sem tudtam pontosan jönni.

Kázmér megmozdult. Lehunyta a szemét, és elvigyorodott.

— Sose tudtál — mondta.

Márta mondott valamit — hanglejtéséből Kázmér arra következtetett, hogy megsértődött. Nem figyelt, mert behunyt szeme mögött a sokszor órákig Tartó, hiába várakozásokra gondolt, s arra az egykedvűen viselt torokszorongató gyötrelemre, cwmely ezeket a hiábavaló várakozásokat követte. Sok esetben érdeklődéssel vizsgálgatta magát, vad képzeteit, melyeket nem akart maga elé idézni, gyilkos indulatait, melyek egyébként összeférhetetlenek voltak vele, mert kivédhetetlenül ellepték. Nem használt ellenük sem ital, sem más.

Csönd volt. Kázmér kinyitotta a szemét, s látta, hogy Márta valahová a város felé néz, konok, kissé haragos arccal. Gyöngéd lett.

— Már nem tart sokáig — mondta.

Márta lenézett. Kázmér mintha parányi megvetést (vagy kételkedésfélét?) fedezett volna fel tekintetében. A közös elkeseredésnek tulajdonította, és örült, hogy most beszélgetni fognak erről.

— Mikor jössz el? — kérdezte szelíden, de kérdése egy darabig a fejük fölött lebegett, azután lomhán .eltűnt a környező fák között. Nem csönd, valami egész más maradt utána. Kázmér hideget meg meleget érzett egyszerre. Kényelmetlen volt, mert nem akarta. Nagyon várta a választ.

— Miféle pisztrángok mozogtak? - kérdezte Márta.

— Szeretlek — mondta Kázmér egy kis félmosollyal, és mpgsimogatta Márta haját.

Hosszú csönd lett: mindketten az erdőt hallgatták.

— Ez olyan, mint a Meradna? - kérdezte Mártó.

Lenn álltak a völgyben, a lábuk előtt fél méter széies csermely surrant.

— Á — mondta Kázmér —, a Meradna egész más volt. Nagyobb is, de más is.

Sokat beszélgettek lefelé. Kázmér mesélt a pisztrángokról, a halőr hatalmas kutyájáról, amit később agyonlőttek, mert őzet ütött le. Piszkos szájú Pista bácsiról, a faiskola vezetőjéről, málnáról, vaddisznókról. Mire leértek, Kázmér egész jól érezte magát, elmenekülhetett az erdőjébe, patakpartjához.

Jópofa ez a kis csermely, gondolta, de azért a Meradna egész más volt. Tisztább a vize, mint ennek. Különben nem is élnének meg benne a pisztrángok. Azok csak tiszta vizű patakban élnek meg. Tiszta ví-. zű, gyors sodrású patakban. Szép lakhely. Jó volna pisztrángnak lenni egy ilyen patakban, gondolta hirtelen, és kicsit tényleg irigyelte a pisztrángokat, szeretnék pisztráng lenni.

Hangosan felnevetett.

— Mit nevetsz?

Márta kicsit odébb állt, és fadarabokat rugdosott a vízbe. A fadarabkák villámgyorsan tűntek el egy szikla mögött, amely méterekkel alattuk volt. Kázmér még mindig nevetett.- Mit nevetsz? — kérdezte újból Márta, és hozzátette: — Ne, nem ér kihagyni a másikat.

Kázmérnak jólesett hallani Márta hangját. Eszébe jutott, hogy mostanáig csak ő beszélt.

— Mór nem nevetek — felelte Kázmér, és tovább nevetett. Madarak szöszöltek a fákon. Meleg volt. Szél nem fújt, a falevelek mozdulatlanul ko- nyultak le az ágakról. Márta tovább rugdosta a fadarabkákat. Kázmér meg lehajolt, és szedegetett belőlük.- Gyere — mondta Mártának —, játsszunk.- Mit?

— Vízipólót — mondta Kázmér —, de ez másféle, mint amire te gondolsz. Ez speciális vízipóló. Nem én találtam ki — tette hozzá gyorsan.

összeszedett egy csomó fadarabkákat. Felét odaadta Mártának.- Bedobjuk itt fönn — mondta Kázmér —, aztán meglátjuk, melyikünké ér ide a sziklához hamarabb. Az nyer.

játszani kezdtek. Kázmér elkomolyodott. Nem szóltak, csak szórták fadarabkáikat. Márta nyert. Kázmér hiába igyekezett kiszámilani a sodrást, a másik fadarab mindig gyorsabbnak bizonyult. Az utolsó fadarabra egy lehántolt, fehér színű, félig szikkadt rövidke bokorágdarab- ra rámeredt.-Te fogod ezt nyerni, mondta magának a fadarabnak. Az utolsó, döntő játszmát te nyered, ügyes és fürge kis fadarab vagy. És te fogod megválaszolni a megválaszolatlan kérdéseimet. Mindent föltettem rád, fadarab.

Mártára sandított. Márta rá- mosolygott Kázmérro, aztán egyszerre dobták vízbe a fada- rabkákct. A lehántott, fehér színű, félig szikkadt rövidke bokorág azonnaf kilőtt, és másfél méter előnnyel rohant a szikla felé. Kázmér a nagy hadvezérek diadalát érezte. De csak egy pillanatig. A szikla előtt egy méterre Kázmér fadarabját egy vízből kiálló kő kibillentette az irányból, s egy forgóba terelte, ahonnan nem tudott kijutni. A másik szépen, nyugodtan úszott, kikerülte a követ, és ejtűnt a szikla mögött. Kázmé( a forgót nézte: mélyebb volt, mint máshol, sötétzöld, nyugodt. Tetején ott himbálódzott a fehér bokorág- darab. Szomorú lett.-r Látod — mondta Mártának — itt szeret a pisztráng, ilyenféle helyeken.

— Igen - mondta Márta, és az órájára nézett.

Kázmér lassan emelte fel a tekintetét. Végigsiklott Mártán, az új kosztümön, a blúzon, amit nemrégen vett föl, nyakán, száján, s végül megállapodott. Tiszta vizű, gyors sodrású patak volt Márta szeme, de Kázmér hirtelen borzasztó pontosan tudta, hogy ő sohasem lesz pisztráng abban a patakban.

Dél lett, mire a városba értek.

Mohácsi Regös Ferenc rajza