Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)

1982-02-12 / 42. szám

1982. február 12., péntek Dunántúli napló 3 HÁZASSÁG Csak addig bírjuk már ki! Család és lakás „ .. . És mindenki haragszik a másikra, mindenkit idegesít min­denki, s az a legborzasztóbb, hogy közben mindenki tudja, hogy haragjának semmi oka, alapja, és éppen ezért a min­dennapos összezördüléseket mindig valami apró, jelentékte­len dolog váltja ki .. Ez a kórkép akár mottója is lehetne annak a képzeletbeli gyűjteménynek, ami a lakással nem rendelkező, szülőkkel együtt, egy lakásban élő fia­tal házaspárokról szólna. Koráb­ban írtunk már a házasság ál­talános problémáiról s ezek okairól; ezúttal két család konkrét példáján igyekszünk bemutatni, hogy mindkét eset­ben mit jelentett az önálló la­kás. Szándékosan két olyan családra esett a választás, akik szülőkkel éltek együtt, nem pe­dig albérletben. A két családnak sok a kö­zös vonása: mindkét helyen egy gyermek van, s ők még a saját lakás megléte előtt megszület­tek. Mindannyian fiatalok, ám a sok hasonlóság ellenére két különböző utat jártak be, s az utak ellentétes irányt vettek. Még csak annyit bevezetőül, hogy miután senki sem be­szél szívesen magánéletéről a nagy nyilvánosság előtt, a csa­ládok nevét csak kezdőbetűvel jelöljük. N-ék néhány évig a szülőkkel laktak, családi házban. Tulaj­donképpen minden nagyon jó volt, de ahogy telt az idő, vala­hogy mindenki ingerlékenyebb lett egy kissé — amin nincs is mit csodálkozni. Hiszen ők örülhettek, hogy ott lakhatnak, ám előbb-utóbb mindenképp konfliktusok, viták származnak az életmód, életfelfogás különb, ségéből. Rengeteg segítséget kaptak otthonról, de mégis mindenki számára megkönnyeb­bülés volt, amikor saját laká­sukba költözhettek. Valószínűleg még éppen idejében, mielőtt a szülőkkel megromlott volna a viszony. Az új lakást nem úgy kapták, hanem a család se­gítségével vásárolták; tulajdon­képpen nem is jó kifejezés a lakás, hiszen továbbra is csa­ládi házban élnek — csak most a sajátjukban. — Most megszűntek a min­denkinek kellemetlen súrlódá­sok, senki sem érzi magát fe- szélyezetten. A legborzasztóbb az volt, bármennyire jó vi­szonyban is voltunk, hogy örök­ké valami lelkiismeret-furdalás- félét éreztünk. Biztos sokan vannak vagy voltak még Így ez­zel. Arról szó sincs, hogy „el­követtünk" volna bármi hely­telen dolgot, csak mégis, ál­landóan valami megfoghatat­lan bűntudatféle volt ' az em­berben, hogy te jó isten, ma vajon mit csináltunk, amibe be­le lehet kötni, pontosabban ami nemtetszést vált majd ki. Ebben a lelkiállapotban élni, ha a látszat bármilyen kedélyes is, nem lehet sokáig. Sok ember­nek ilyesmi teszi tönkre a há­zasságát, persze nyilván ennél sokkal nehezebb körülmények között. Meg aztán azt sem le­het elkerülni, hogy azért ebbe­abba — persze kizárólag jó­szándékból — beleszóljanak. Végül is mindenki önállóan sze­retne élni, s a lakásban a leg­nagyobb előnynek azt látjuk, hogy ezek a feszültségek, az ál­landó „bűntudatérzés” meg­szűnt S így természetesen az­óta is kiváló jó kapcsolatban vagyunk a szülőkkel, vagyis in­kább sokkal jobban, mint az­előtt. Itt elhangzott az a mondat, hogy vannak, akiknek ez teszi tönkre a házasságát. A másik példa éppen ilyen, és az tör­tént, ami mostanában elég gya­kori: későn jött mór a lakás ahhoz, hogy a dolgok rendeződ­jenek. öt év után érkezett el a pillanat D-éknél, amire annyira vártak, s amiről már régóta úgy beszéltek, hogy „csak addig bírjuk ki”. Nos, a forma szerint ki is bírták, elköltöztek saját la­kásukba, de ez már csak egyet, len dologra volt jó: a család miatt addig magukba fojtott indulatok elszabadultak. Most mór nem kellett tekintettel len­ni senkire, nem kellett vigyáz­ni, hogy meg ne hallják a ve­szekedést (merthogy a szülőkkel való együttlakás idején még ve­szekedni sem lehet rendesen), és feleségből, férjből egyaránt kitört minden addigi visszafoj­tott keserűség. Nemrég váltak el. — A mi házasságunk az alatt az öt év alatt ment tönkre, amíg otthon laktunk. És nem tehet róla senki, ha nagyon utána­gondolunk És mégis mindenki hibás is egyszerre. Ez egy őrü- letes ördögi kör. Az öt évből az utolsó két évben mór élt a kisfiúnk is, így vele együtt hatan laktunk egy kétszobás lakás­ban. Egyszerűen már a dolgok­nak sem volt helyük, nemhogy az embereknek. A szó legszo­rosabb értelmében állandóan egymásba botlottunk, összeüt­köztünk. Anyagilag volt előnye, hiszen nem kellett albérletet fizetni, de ami arra ment vol­na, azt félre kellett tennünk, hogy ha végre-valahára lesz egy lakás, ne álljunk ott egy fillér nélkül. Következésképpen soha egy fillérünk nem volt, nem is tudom, mi lett volna, ha nem otthon lakunk. Hiszen még a fogkrémet sem mi vettük. És természetesen ezért a segítségért nagyon hálás az ember, de mire eredmény lett, addig­ra már készen voltunk Teljesen tönkrement az egész, én nem akarok itt részletezni semmit, de azt hiszem, mindenki el tudja ezt képzelni, sokan voltak még hasonló helyzetben. És ha lett volna közben néha-néha pén­zünk valamire, sem nagyon mertük megvenni, mert okkor jött a tulajdonképpen jogos szemrehányás, hogy amíg mi tartunk el benneteket, addig ne költsétek ilyesmire a pénzete­ket. Én ezt megértem, de azért rettenetes dolog ez. Nyugodtan mondhatom, hogy akkor ez a lakás igazi örömet már egyál­talán nem jelentett, mind a ketten tudtuk, amikor idejöttünk, hogy válni jövünk, hogy már csak rövid idő kérdése ez az egész. És nagyon sokan vannak ez­zel így, ki erősebb és kibírja, ki pedig — önhibáján kívül — nem. Megoldást nem lehet ad­ni, sajnos, egyelőre csak kór­képeket, és néhány jó példát is, mert csodák csodája, még az is van. Akad még, aki idő­ben szabadul a kényszerítő kö­rülmények közül, hogy azután végre pózok és felvett magatar­tásformák nélkül önmaga le­hessen. Dücső Csilla Nem szükséges külön hang­súlyozni, hogy az építőipar mi­lyen fontos szerepet játszik a népgazdaság, ezen belül me­gyénk gazdasági fejlődésében. Jelentős a szerepe a lakosság életszínvonalának a javításá­ban, az építkezések mellett épületvagyonunk megóvásában, fölújításában. Mint semmilyen ágazat, úgy az építőipar sem képzelhető el a fiatal műsza­kiak, szakmunkások, betanított és segédmunkások tevékenysé­ge nélkül. Rajtuk is múlik, nem is kis mértékben, az elért ered­mény. Éppen ezért nem közöm­bös a szakmunkásképzés, tehát az utánpótlás képzésének szín­vonala. E téma fontosságát elismerve tárgyalta a közelmúltban a KISZ Baranya megyei Bizottsá­ga az építőiparban dolgozó fiatalok helyzetét: pályakezdé­sét, munkahelyi beilleszkedését, az építőipari jellegű képzéssel foglalkozó szakmunkásképző in­tézetek szakmai, mozgalmi munkáját, s végül az építőipar­ban foglalkoztatott fiatalok kö­rében a KISZ tevékenységét. A felmérések és a tények azt bizonyítják, hogy a helyzet nem éppen a lehető legjobb. Először is már azért, mert min­denféle fölmérés azt mutatja, hogy a szakmunkásképzőbe je­lentkezők mindig a gyengéb­Fiatalok az építőiparban Hiányszakmák, pályakezdés, beilleszkedés bek, legjobb esetben a közepe­sek közül kerülnek ki. Ez az in­dulás már eleve meghatározó lehet, s ehhez hozzájárul még ez is, hogy nagyon sok esetben nem is maguk a tanulók, ha­nem a szülők választják szá­mukra az adott szakmát. S ebből mindjárt az is követke­zik, hogy — akár a szülő, akár a gyerek választ —, bizonyos szakmák háttérbe szorulnak, mindig a divatszakmákra je­lentkeznek a legtöbben, s így fontos építőipari szakterülete­ken hiány támad az utánpót­lásban. Néhány ilyen hiány­szakma, amit pedig nem tu­dunk nélkülözni: kőműves, ács, asztalos, villanyszerelő. Éppen ezért rendkívül fontos dolog lenne, ha az építőiparban meg­levő KISZ-alapszervezetek már az általános iskolákban pálya- orientáló munkát végeznének, de úgy, hogy egyes szakmákat meg is szerettessenek a gyere­kekkel. Ami a képzést illeti: az épí­tőiparban dolgozó fiatalok te­kintélyes része szakmunkás, de igen magas a betanított mun­kások és segédmunkások szá­Nyílt levél egy tanítófeleséghez Az aran/diploma Tisztelt Asszonyom! „Ne találja lurcsának, hogy Férjem helyett én írok, de olyan megalázó helyzetet teremtettek az itteni iskolai ifjú óriások, akik míg dolgozott, sokszor for­dultak hozzá tanácsért... Férjem 40 évig tanított, 30 évig itt, Nagy harsány ban 10 éves vázsnoki megszakítással. Itt igen megnőtt a hátrányos helyzetű növendékek száma. Kisegítő tagozat kellett. Erre kérték vissza a férjemet. Any- nyira bővült a tagozat, hogy 12 éves indulás után 6 tanerőt hagyva, mint tagozatvezető ment nyugdíjba . . . júliusban kérte a járási osz­tály a 40 éves működési papír­jait. Ezt ide be is adta, de a felelőtlen felelősök ráültek, nem értek rá beküldeni a kiegészítő sorok kíséretében. December elején tudtuk meg, hogy eb­ben az évben már elévült, vár­jon jövőre. Nem hiúsági kér­dés, nem az elmaradt tisztelet- dij hiányzik. Csupán az öregek mellőzése elszomorító . . . Leve­lemről férjem nem tud, külön­ben beleegyezését sem adta volna! Két éve beteges, súlyos tüdődaganatos műtétje volt a Korányi klinikán . , . Hogyan sikkadhat el egy aranydiploma?" Leveléből csak részleteket idéztem Asszonyom, de talán így is nyilvánvaló, hogy többről van itt szó, semmint csak arról, hogy egy nyugdíjas idejében megkapja-e aranydiplomáját, vagy sem. De elsődlegesen mégiscsak arról van szó, főképpen, hogy nem egyedüli eset az ön fér­jéé, csak a siklósi járásból tu­domásunkra jutott hasonló, va­laki más szintén nem kaphatta meg megérdemelt aranydiplo­máját. Ha jó információkat kaptam, akkor az aranydiploma a „szak- szervezet területe". Azt ugyan furcsállottam, hogy az arany­diplomáért „folyamodni" kell, azaz kérni kell azt. Megérte­ném, hogy ez így van, ha a ké­pesítő diplomát kiadó intéz­ményhez kellene benyújtani a kérvényt, ahol előkotorva a régi okmányokot, értékelve a becsa­toltakat, megvallatva volt nö­vendékük életútját, döntené­nek arról, hogy az egykor dip­lomára jogosult méltón kamo- toztatta-e az iskolában szerzett tudását, megérdemli-e, hogy aranydiplomával jutalmazzák tanítói tevékenységét. Gondo­lom, ez lehetett az eredete a kérvényezésnek: ne kapjon automatikusan aranydiplomát az esetleg életútja során arra alkalmatlanná vált személy. De- hát férje volt iskolája nem lé­ma is. Mindezek tanulási prob­lémákat is maguk után von­nak. Igen tanulságos és eléggé meghökkentő eredménnyel járt az a földmérés, amit például a BÉV-nél végeztek: az itt pálya­kezdő fiatalok 74,1 százaléka nem kíván továbbtanulni. A segédmunkások esetében a legnagyobb gondot e tekintet­ben az okozza, hogy sokan kö­zülük még a nyolc általánost sem végezték el. S végül azok száma sem hanyagolható el, akik úgy lettek betanított vagy segédmunkások, hogy a szak­munkásképzésből morzsolódtak le. Bármi legyen is valakinek a szakmája, amikor először mun­kába áll, igen fontos és sok­szor hosszú időre meghatározó lehet, hogyan fogadják első munkahelyén, könnyű-e vagy sem a munkahelyi beilleszke­dés. A szakmunkástanulók ese­tében ez ismét csak kettős do­log: ők már tanulóéveik alatt tezik, „jogutódja” Kaposvárott van. Férjét viszont jól ismerik, jól kell hogy ismerjék ott, ahol több évtized alatt több gene­rációt tanított az írás, az olva­sás, a számtan és az élet leg­fontosabb tudnivalóira és ösz- szefüggéseire. Ennek az élet­nek magának kell az ajánlónak lennie az aranydiplomához. Ezt az életet sok minden próbálta, s nemcsak az ön férje eseté­ben, sok minden alakította, s nemcsak a személyes érdek — mint ahogy azt az ön férjé­vel szemben némelykor érez­tették. A „nemzet napszámosának" életútját különösképpen nem az egyéni érdek irányította. Sokkalta inkább a társadalmi érdek (és azok gyakori változa­tai az ön férjének életében), amelyben az önbecsülés, a személyes lét méltó fenntartása lehetett az egyedüli szubjektív lehetőség. Az ön férje — mint ahogy nagyon sok néptanító — esetében ez az önbecsülés és a lét fenntartásának módja ta­lán sokkalta nagyobb hatású volt, mint az iskolai tananyag megértetése a nebulókkal. Ez olyan emberi magatartás, amely képviseletet érdemel és követel. Ezért az aranydiplomá­ban megtestesülő elismerés tár­sadalmi kell hogy legyen. A társadalom elismerését viszont nem lehet kérelmezni, kérvé­nyezni, arra csak érdemesülni lehet. Ám a társadalom meg­becsülése nem válik automati­kusan társadalmi megbecsült­séggé, kell valami, ami által a tartalom formát is kap. A társadalom megbecsülése férje esetében az, hogy sokan tisztelettel gondolnak tanító­jukra - ez a tartalmi lényeg. A tartalmi megbecsültségnek formai jegye például az arany­diploma. De mivel a tartalmi, a társadalmi elismerés nem képes önmagától az aranydip­loma alakját ölteni, képvisele­tet követel magának. A gyakorlatban az érdekkép­viseletet a szakszervezet hiva­tott ellátni, az ön férje eseté­ben a Pedagógusok Szakszer­vezete. Férje esetében azon­ban a szakszervezet érdekkép­viseleti működésében zavar tá­madt: minden bizonnyal egy bizonyos személy mulasztása miatt. Sok minden előfordulhat egy személlyel, ami akadályoz­tathatja munkájában, így ér­dekképviseleti munkájában is. Ám, az egyén esetében még magyarázható mulasztás soha­sem lehet egy szervezet mu­lasztása — azon egyszerű oknál fogva, hogy egy egyén soha nem lehet azonos azzal a szer­úgynevezett „kétarcú" életet élnek. Az iskolában tanulók más napokon már munkahe­lyen dolgoznak. Itt is, ott is mást várnak el tőlük. Nekik tu­lajdonképpen ez az első mun­kahelyük, és sokan hatat is fordítanak ennek a helynek, amint befejezik az iskolát. A pályakezdők fogadásával, a velük való törődéssel sincs min­den rendben: ez általában egyetlen alkalomra korlátozó­dik, ekkor sem kötetlen beszél­getés keretében, sokkal inkább valami előadásfélére hasonlít. Ar_ ról már nem is beszélve, hogy e tájékoztatók után nem kapják meg a munkahelyre, a munka- vállalásra vonatkozó legfonto­sabb írásos dokumentumokat. A pályakezdők beilleszkedése a legzökkenőmentesebb abban a szűk munkatársi körben, ahol napi tevékenységüket végzik — csakhogy ennek a zökkenő- mentességnek az egész válla­latra kellene vonatkoznia. vezettel, amelynek képviselője, választottja, megbízottja, akti­vistája. így hát bizonyára megtalál­ható és elmarasztalható az a személy, aki miatt férje nem kapta meg idejében az arany­diplomáját — bizonyára meg is találják, és el is marasztalják az arra illetékesek. Már csak azért is, mert egy személy mu­lasztása magára az érdekkép­viseleti szervre, a Pedagógu­sok Szakszervezetére vet ár­nyékot - hiszen egy személy mulasztása, mint az érdekkép­viseleti szerv mulasztása jele­nik meg. Ám, a mulasztó el­marasztalásával nem pótolha­tó az idejében meg nem adott aranydiploma. Sokat, sokféle vonatkozásban beszélünk manapság a demok­ráciáról, sokszor elfeledve, hogy nem a beszédtől, hanem a gya­korlásból lesz azzá ténylege­sen. A demokrácia gyakorlatá­ból most — az ön férjének ese­te kapcsán — leckét kapott az a közösség, amely férje eseté­ben nem tudta érvényesíteni önnön érdekét sem. Ezt a lec­két csak ez a közösség oldhat­ja meg, amely - az esetből úgy tetszik —, ma még nem érde­kelt jövőbeni érdekeinek képvi­seletire: az a látszat (remél­hetően csak látszat) keletke­zett, hogy a nagyharsányi pe­dagógusok nem becsülik ön­magukat most az ön férjében. Mulasztásuk valójában „csak annyi", hogy a közös érdekek képviseletével megbízott sze­mélyre a közös érdeket is rá­ruházták, „csak" érdekközössé­gükről, „csak" a demokratikus jogukról mondtak le ezzel. Re­méljük, nem lemondtak valójá­ban, csak elfeledkeztek erről férjének volt kollégái. „Felül­ről", utólag elrendezhetők a dolgok, s úgy is el kell rendez­ni. Ám, megoldani valójában csak ott lehet az ellentmon­dást, ahol keletkezett. És bizonyos vagyok abban, hogy minden önmagát pedagó­gusnak tartó tanárnak és taní­tónak — Nagyharsónyban és másutt — ugyanúgy fáj, mint férjének a tavaly meg nem ka­pott aranydiploma. Hiszen ab­ban ők leendő aranydiplomó- jukat nem kapták meg — azo­nos sorsukat nem illette elisme­rés. Noha más, nagyon más lesz az az aranydiploma, amit re­mélhetően férje jó erőben és egészségben átvehet az idén, talán gazdagodik is egy közös­ség felismerésével. üdvözlettel: Bodó László A pályaválasztásban, pálya­kezdésben, beilleszkedésben,' a többi más illetékes között, igen döntő szerepe lehetne a KISZ- szervezetnek, csakhát ez is bi­zonyos alapfeltételektől függ; elsősorban attól, hogy a KISZ szervezettségének jobbnak kel­lene lennie. Ugyanis míg az építőipari szakmákat oktató in­tézményeknél átlag 60 száza­lékos, adddig magában az épí­tőiparban már csak 17 száza­lékos. Ez is egyébként követ­kezménye a korábbi évek ket­tősségének. az ingázásnak, s a pályakezdők nem mindig meg­felelő segítésének. Az elmondottakból is követ­kezik, hogy a jelenlegi egyik legfontosabb feladat — éppen népgazdasági érdekből — az építőipari létszámgazdálkodás gondjainak csökkentése, a tan­intézeti és az üzemi KlSZ-szer- vezetek kapcsolatának javítása, s a pályakezdők beilleszkedé­sének segítése. Mindebből a KISZ-bizottságoknak is ki kell venniük a feladatukat, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a gazdaság e fontos ága a jö­vőben egyre nagyobb nehézsé­gekkel néz-e szembe, vagy pe­dig létszámban és színvonal­ban egyaránt megfe'elő szak­embergárdával jobb eredmé­nyeket tud elérni. D. Cs.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents