Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)
1982-02-25 / 55. szám
1982. február 25., csütörtök Dunántúlt napló 3 Bolyban fák a tapasztalatok — Hogyan vált be nálunk az ötnapos munkahét kísérlete — adja vissza a kérdésemet Böhler György igazgatóhelyettes a bólyi általános iskolában, és mindjárt kész is a válasszal: — Ezt a tanítási módszert mintha az ilyen vidéki, közepes létszámú iskoláknak találták volna ki. — Nem előzmény nélkül indult Bolyban ez az iskolai kísérlet — mondja Puskás Bálint, az iskola igazgatója. — A kombinátban már három éve csak öt napot dolgoznak hetente, ezért korábban előfordult, hogy szombatonként hiányoztak a gyerekek. A család hosszabb utat tervezett be a hét végére... A bólyi általános iskola abban a kísérletben vállalt feladatot, amely szerte az országban, így Baranya megyében is, minden iskolatípusban az ötnapos iskolai munkahét lehetőségeit próbálja végig. Ebben a •rendszerben tanítanak 1981. szeptember 1-től. Tapasztalataikat összegzik, és jelzéseik alapján még igazítani lehet azon az ötnapos munkarenden, amit idén szeptembertől minden hazai iskolában bevezetnek. Bolyban nagyon sok a kedvező tapasztalat: megnőtt mindenki számára a hétvégi szabad idő, és ezt a gyerekek nagyon sokféleképpen használhatják ki. Van ugyan lecke hétfőre, de nem több, mint régen. Ezt ajánlatos pénteken elkészíteni. Szorgalmi feladatot is adnak a nevelők az érdeklődő, ambiciózus gyerekeknek. Megnőtt az ilyen feladatot megoldók szánna, több a könyvtárból kikölcsönzött könyv is. Pedagógiailag tehát nem közömbös, hogy több, önként vállalt feladatot teljesítenek a gyerekek — önállóan. — Az iskolai tevékenységet öt napra tervezzük, és pénteken délután is vannak foglalkozásaink — mondja az iskola igazgatója. —'Csütörtök az út- törős napunk, ezenkívül 24-féle szakkörre is járhatnak délután a gyerekek. A hét első öt napja tehát intenzív munkával telik. Ezt mi kiegyensúlyozott ritmusban próbáljuk tartani, ezért nagyon zavaró, ha bármilyen nem iskolai program megzavar bennünket... És lássuk a hét végét Bolyban sok családnak van kocsija, gyakran utaznak el hétvégekre. De gazdag az a kínálat is, amit a 3000 lakosú • • Ot nap az iskolában Hogyan teljen a kétnapos hétvége? Szó sincs munkáról?... községben a különböző intézmények ajánlanak az 500 általános iskolásnak és a fiataloknak. Az iskola megbeszélte a mozival: szombaton délelőttönként ifjúsági filmeket vetítenek. Hétvégi programként szervezték meg a serdülőket érintő tánciskolát és a 70 fős balettkört. Boly iskolája és a község is tulajdonosa ugyanakkor egy rendkívül korszerű tornacsarnoknak, amit a helyi üzemek összefogásával építettek. Hét végén kilenc sportszakosztály használja a létesítményt. Ilyenkor működik az iskola 20-25 tagú turista szakköre is, melynek tagjai télen is jártak túrázni gyalog vagy kerékpáron. A hétvégi kirándulások programjaiba — az őszön is öt alkalommal öt csoport bólyi kisdiák járt a fővárosban — buszokkal segítenek a helyi üzemek, hiszen minden tanulócsoportnak kapcsolata van valamelyik szocialista brigáddal. Vidéken vagyunk azonban, ahol kerttel, szőlővel, állatokkal foglalkoznak a családok. Ezt a körülményt sem hagyta figyelmen kívül a bólyi iskola.- Mi javasoltuk, hogy vonják be a gyerekeket az otthoni munkába. A szülők is, mi is örülünk, hogy a gyerekek több időt töltenek most otthon, ugyanakkor munkára nevelés szempontjából fontosnak találjuk, hogy erejükhöz mérten kivegyék részüket a feladatokból, és ne csellengéssel üssék agyon az időt Erről külön beszéltünk o szülői értekezleteken — így Puskás Bálint igazgató, majd hozzáfűzi a következőket: — Nagyon érdekes, hogy a kísérlethez adott központi utasításban nem is szerepel ez a szó, hogy munka, amikor a gyerekek hétvégi időtöltése kerül szóba. Az országos elképzelések beszélnek múzeumról, közművelődési programról, féltik a serdülőket a galeriktől a meg növekedett hét végi szabad időben de arról,,hogy hasznos, értelmes munkával, mondjuk kertészkedéssel együtt is töltheti ezt a család, a négy fal közül kiszabaduló gyerek, arról szó sincs. — Bolyban nem féltik a gyerekeket a rossz társaságtól? — Az itteni életből következik, hogy itt mindig van, aki figyeljen a gyermekre, fiatalra. A nagymama, a rokonok, az ismerősök. Hogy a szabad hétvége veszélyeket is rejt magában, az valószínűleg inkább igaz a városokra. Itt minden szülő szabad a szombatokon. Nem kérték, nem is tartunk ilyenkor ügyeletet az iskolában. Csak a nemzetiségi diákotthonban folyamatos továbbra is a munka. — Hogyan változik végül is az iskola rendie? — Minimálisan nőtt a heti megterhelés: átlagosan háromszor van 6 és kétszer 5 órájuk a gyerekeknek. Tíz nappal növekszik meg a tanév, de ezek a napok eloszlanak, és szünetek előtt, után csak pár nappal növelik a szorgalmi időt. — Hogy érezhető gyermekeken, pedagógusokon a hosszú hétvége hatása? — Pihentebben jön hétfőn a többség iskolába, nyugodtabb a légkör, és jobban együtt tudunk működni a programok kialakításában a családokkal is. Gállos Orsolya Koncz Zsuzsa és a Dimenzió együttes pécsi koncertjén Koncz Zsuzsát a közönség elismerő tapsa kíséri immár 20 esztendeje. Ez alatt maga mögött hagyta mindazt, amit a könnyű műfajban hazánkban bárki is elérhetett. Nem célom felsorolni a Liszt-díjat ffiegelő- ző és követő dalok áradatát, a tucatnyi nagylemez aranylemezzé válásának útját, a turnék és díjak sokaságát. Mindez önmagáért beszél. Számomra mégsem oldja meg Koncz Zsuzsa sikerének titkát. Hiszen ha meggondolom, sem az énekhangja, sem az előadásmódja nem jár a fellegekben. Nem rendkívüli és nem utolérhetetlen. .Éppen ellenkezőleg. Nagyon is valószínű közelségében marad a dalra fakadó egyszerűségnek, amely átadva magát a gyönyörködésnek, estéről estére ott ül a nézőtéri széksorokban, hogy vágya a reflektor fényében újra és újra testet ölthessen. Jóllehet azért, mert a megszólaló dal a vérében lüktető közös, letisztult forrásból táplálkozik. A nép- és gyermekdal ihletek, témák egységes szókinccsé válnak a magunkról és környezetünkről, múltunkról és jelenünkről, valóságunkról és álmainkról szóló nótákban. Elérhető, karnyújtásnyi távolságra kerülnek hozzánk, ahogy Koncz Zsuzsa is a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett kedd esti koncert reflektorfényében. Az már az első szám felhangzásakor nyilvánvalóvá vált, hogy nem véletlenül, amolyan „bejátszó" zenekarnak került a Dimenzió együttes a műsorba. Sokkal inkább olyan tudatos szerkesztéssel, amely számolt a jazz-rock (szakmai értékeivel, az instrumentális megszólalás vonzó kontrasztjával és a közönség széles érdeklődésével. Dés László, Másik János, Tóth Tamás és a pécsi Szende Gábor csapata alaposan rászolgált a szerkesztői bizalomra, s a koncert első részében kiváló hangulatú hangszeres zenével ajándékozott meg bennünket. Virtuóz technikával előadott saját szerzeményeik azt a közönségréteget is megnyerték, amely most találkozott először az improvizatív muzsikával. Megnyerték akkor is, ha szólóik után nem csattant fel taps, mint az a dzsessz-koncerteken szokás, hiszen az elismerést a számok végén busásan megkapták. A legnagyobb sikert a hazai pálya előnyeit élvező fiatal pécsi dobos, Szende Gábor aratta, megérdemelten. Szünet után két billentyűssel, két dobossal, fúvósokkal és gitárokkal, összesen tíztagú, vo- calt is ellátó háttérrel szólalt meg a Tolcsvay László vezette nagyzenekar. A profi felállás (nem megszólalás) a szuper- produkció minden szükséges kellékével együtt Koncz Zsuzsa kíséretéül szolgált, aki jellegzetes fehér öltönyében (most piros áttetsző stólával) végig a figyelem középpontjában maradt. Az előadásba a látvány varázsát is ügyesen belekomponálták. Túlzások nélkül, ízléssel. A figyelmet egyértelműen a daloknak szánták. Olyanoknak, mint a Szólj kedvesem, a Változó idő, a Csillagvirág, vagy a Vendégek. És olyanoknak is, mint az Elszállt az első nyolcvan év és az Amerika, amely a hangulatos est legnagyobb sikerét aratta. Bornemissza Géza »» Már megint a pedagógusokat bántják?...” Virágok és vadhajtások S zeretném előrebocsátani, hogy nem a téma ellenében kívánok szólni. Nem általában ellene. Az ajándékozás, mint társadalmi szokás — családon belül vagy kívül —, ha tartalma is van, ha valamilyen meghitt emberi érzés, vonzalom a mozgató rugója, az élet szép pillanatai közé tartozik és mint ilyen, szigorúan magánügy. Illetve egy szűkebb vagy tágabb közösség belügye, ami nem tartozik a nyilvánosság elé. Illetve nem tartozna oda, ha nem lennének vadhajtásai az élet különbözőbb területein. Akár némelyik munkahelyen egymás — licitáló jellegű —, öncélú, de tartalmatlan, s már-mór jelenségnek tűnő megajándékozgatásaira; akár bizonyos munkahelyi vezetőkére gondolok, * akiket beosztottai nagyobb része nem túlzottan kedvel, de jobbik meggyőződésével szemben úgy dönt: jobb a sorból nem kilógni ... E vadhajtásokra sokfelől hozhatnánk példákat. S hogy mégsem ezt teszem, abban elvi okok vezetnek. Magyarán: példáimat az oktatásügyből merítem. Nem könnyű szívvel, de mindenképp vállalva az ódiumait, s a szemrehányást is: „már megint a pedagógusokat bántják...” A pedagógus személye néhány ezernyi magyar állampolgár körében legalább annyira szem előtt van, mint az újságíróé. S ha etikai téren volna mit sepregetnünk a magunk háza táján is, ez nem lehet indok arra, hogy hallgassunk olyan kérdésekről, amikről minden jóérzésű ember tudja, hogy beszélnünk kell. A gyerekeink érdekében, a pedagógustársadalom jobbik, nagyobb része érdekében. De nem is ez az alapvető. Egy iskolán belül a pedagógus megajándékozása egy bizonyos ponton túl mór nem egészen magánügy. Ha itt szélsőséges esetek is előfordulnak, s ha ez beszédtéma a szü- lők-gyerekek körében, ez már közügy. Ennyi a különbség a társadalom egyéb területeivel; a munkahelyekei, csoportokkal stb. szemben. Mint minden ferde jelenségnek, ennek is szemléleti háttere van. Hiszen a „vásár" ezúttal is kettőn áll. Dehát „az a" szemlélet valahol, valamikor mégiscsak kialakult!?... Nem akarok visszamenni történeti példákhoz, amikor pl. bizonyos vidékeken szilvaérés idején a pedagógus zsákkal körbejárta a gyerekes portákat, és az „egy rúgás, két rázás” megalázó stallumával gyarapította soványka jövedelmét — mint ezt Sára Sándor megrázó Néptanítók filmjében hallhatni. Ma azért mégiscsak másról van szó, mások a „tét"-ek és mások a társadalmi okai a vadhajtásjelenségeknek. Soha nem felejtem kislányom döbbent arcát, amikor kisiskolás korában egyszer azzal jött haza, hogy a tanár néni azt üzeni, nehogy valaki -virágot merjen hozni pedagógusnapra, mert hazazavarja vele. Más kérdés, hogy nem is állt szándékunkban ilyesmi. Legalábbis, jól ismervén, neki nem... Ez jutott eszembe, amikor az elmúlt év őszén az egyik pécsi általános iskolából egy szülői munkaközösségi tag fénymásolt körlevelet hozott be szerkesztőségünkbe. Ebben az állt, hogy a kedves szülők ne dobjanak ki 30 forintokat csokorra, hanem adjanak be inkább havonta 20 forintokat a szülői munkaközösség kasszájába, amiből „illendő’ ajándékot és egy-egy virágcsokrot vásárolhatnának nőnapra, névnapra, pedagógusnapra, anyák napjára, évzáróra stb. — a tanító néninek. Vagyis: „ne verjék magukat fölösleges kiadásokba”. A szülők egyhangúlag és felháborodva visszautasították a „kezdeményezést”. De hallom a minap, hogy egy pécsi szakközépiskola és gimnázium érettségiző osztályában némely szülők megkérdezték — mert megkérdezték! — a tanárok egyikét- másikát: mit szeretne év végi ajándékul? Két tanár közül az egyik kristálypoharakat (á. kb. 200 Ft), a másik csillárt szeret-, ne. Az „Sz. M.” tanácstalan, hiszen ha ezt „végigzongoráz- zák" az osztály tanáraival, ahhoz kb. tízezer Ft kellene ... Az Sz. M. elnöke elvileg nem ért egyet az egésszel, dehát kétségtelen tény, hogy gyerekeik mégiscsak ezeknél a tanároknál fognak érettségizni ... Elgondolni is szörnyű, hogy idáig fajulhatnak a dolgok! Titokban azért reménykedem, hogy itt az osztály — Sz. M. tagjaiban végül is győzött egy egészségesebb gondolkodás, és nem csináltak őrültséget. Noha az eset nem egyedi. Illetékes oktatáspolitikai vezetőktől is hallotfam már példákat az óvónéni, tanár néni stb. „fel kérdezéséről" afelől: minő tartós fogyasztási cikkre volna leginkább szüksége pedagógusnap, évzáró stb. tájékán. S arról is, hogy a (igenlő) konkrét válasz megadott... Szélsőséges esetek? Lehet. Nem tudom. Ilyen „statisztika” nincs. A szemlélet viszont, amely mögöttük áll, a legkevésbé sem egyedi. Nagyon is mindennapi és tetten érhető elsősorban a társadalom, a szülők részéről. Mi lehet a rugója? Nyilván valahol, valakiknél a „nekem telik rá" torz, hamis tudata, ami nem nélkülözi a „várok érte valamit" nagyon is számító alapállását. Épp ezért meggyőződésem, hogy a nevelők jobbik fele illő tapintattal, ha szükséges, keményebb hangon, de mindenképpen emberi tartással visszautasítja az ilyen közeledést. De mivel az esetek, ritka kivétellel, titokban maradnak, nem mindenki. Ez is ténykérdés. A magam részéről mélyen elítélek minden olyan ajándékozgatást, aminek nincs érzelmi tartalma és túlmegy az apró (pénzértékében is apró) emlék, virágcsokor vagy más figyelmesség határain. Annál is inkább, mivel ennek a ma is legszebbnek és leghálátlanabbnak ismert pályának az emberpróbáló és idegeket őrlő munkájáért a hála érzését, annak valóságos tartalmát aligha lehet bármilyen nagy értékű ajándékkal jelezni. Ellenben a néhány szál virágnak, mint jelképnek az értékrendjét, a becsületét — ezt vissza kellene szerezni. Amit a gyerek is átérezhet, ha átnyújtja a maga kis csokrát a nevelőjének, akit tisztel, szeret és becsül. Wallinger Endre
