Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)
1982-02-20 / 50. szám
Holt egyszer egy filmszemle A film törlénelmisége és megfiatalodása 8. HÉTVÉGE „A mindennapi teendői mo- notóniájában, szokásrendszere automatizálódott szükségszerűségeiben elmerült szórakozott műélvező megfizeti a művészt, hogy kidolgozzon számára egy korszerű érzékenységet, eredeti valóságviszonyt, egyéni létviziót, amit ö maga nem tud és nem akar kidolgozni életében. A művész müve azonban további problémákat okoz. Automatizálódott életű akárkink nem tud mit kezdeni a művész produktumával: megfizet egy újabb személyt, a kritikust, aki átéli helyette és véleményezi számára a műalkotást" — olvashatjuk c XIV. magyar játékfilmszemle egyik, Király Jenő által írt tanulmányában. szerű, mert ha nem az, akkor nem kritika.) A tavalyi, budapesti szemle óta — az érdekes filmek mellett — két dologgal gazdagodott a magyar játékfilmszemlék története. Az egyik, hogy visz- szatért a korábbi állapot: ne- csak úgy általában méretkez- zék meg a magyar filmgyártás, hanem dijak által is, amiket egy társadalmi zsűri ítél oda. A másik pedig, hogy e társadalmi zsűri az utolsó napon, végleges ítéletének meghozatala előtt, nyilvános ülésen konzultál nézővel, kritikussal és alkotóval egyaránt. Sőt, idén a Magyar Filmgyártó Vállalat is díjakat ajánlott fel, amlit egy filmrendezőkből álló Azzal, hogy a Magyar Film- és Tv-művészek Szövetségének kritikusi tagozata a pécsi játékfilmszemle programjára tűzte a kritika szakszerűségéről szóló yitát, tulajdonképpen kibővíteni igyekezett a filmszemlék hagyományos rendjét. Mert mi célt is szolgálnak a filmszemlék? Elsődlegesen talán azt, hogy a filmszakma képviselői mérjék meg magukat alkotásaik összességében. A szemlék másik tulajdonsága, hogy alkalmasak arra is — igaz, inkább csak tájékoztató, semmint jellemző vonatkozásban —, hogy a filmkészítők megismerhessék a közönség „hozzáállását" filmjeikhez. És az idei filmszemlén jól érzékelhető volt, hogy a közönség ismét bizalommal kezd lenni a magyar filmművészet iránt. Requiem gyártás már jó néhány évtizede nem időeltöltésre készít megható vagy kalandos történeteket. A hatvanas években a magyar film tudott a nézőt érdeklő kérdésekről beszélni, a hetvenes években már nem — a viszony milyenségének lényege itt rejlik. Az idei pécsi játékfilmszemlén a kritika szakszerűségéről provokált vita egyszerűen időszerűtlenné vált. Mégpedig azért, mert a 80-as évek ismét érdekes filmeket hoztak. Jobb híján nem kellett a filmkritikáról beszélni, mert volt film, amiről beszélhettünk. (Különben is: a kritika mindig szakszakmai testület ítélt oda — többek között egy kritikusnak. Mivel érdemelte ki a magyar film ezt a helyét? Sokan vannak, akik a Mephisto valóban világméretű sikerével magyarázzák azt. Gyakorlatilag egyöntetű megítélése idehaza és külföldön, a kritikusok és a közönség által így valóban segíthetője lehetett a többi magyar filmnek is: azok nem a Mephisto árnyékába kerültek, hanem annak sikere irányította rájuk is a figyelmet. De ennél lényegesebb, hogy a szemlén szereplő filmek majd mindegyike a történelem viharaiba lökte hősét: ott miként képes, vagy hogyan válik alkalmatlanná emberi lényegének megőrzésére. S mivel a filmek többségénél ez a történelmi környezet a lélmúlttal azonos, az érdeklődés eleve biztosított. Ám önmagában a film történési idejének megválasztása még nem jelenthet valóban igazi történelemszemléletet: jó részük pusztán konjunkturális, divatokok miatt játszódik a „személyi kultusz” időszakában, vagy van összefüggésben valamilyen módon 1956-tal. Jobb esetben (Requiem) csak dramaturgiai kulisszát jelentenek ezek az évek egy lényegében kortalan témához (a nagy szerelemhez), máskor azonban már egy giccstörténetet (Anna) hivatott igazolni a „történelemszemlélet”. Hajánál előráncigálva. A történelmi félmúlt' filmbéli ábrázolásánál azonban az csak a kisebbik baj, hogy az nemigen törekszik a teljességre — noha jogos a kifogás, hogy az ötvenes évek „fürdővizével’ azért nem lenne sza-’ bad kiönteni azt, ami mégiscsak született azokban az években. Az is csak a filmművészetnek van kárára, hogy több filmben címkével ellátott, feketére lestett sablonok jelzik ezeket az éveket a tényleges korrajz helyett. Sokkalta elgon- dolkodtatóbb, hogy „kancsali- tanak" ezek a filmek. Kancsalí- tásukat jóindulattal ugyan lehet mentegetni azzal, hogy a torzulások még létező maradványai ellen szólnak, vagy éppen újabb torzulástól féltenek bennünket — mint ahogy ez a zsűri nyilvános ülésén el is hangzott. Ám lényegében méglUNGSKAM F iscsak arról van szó, hogy a mai kor ellentmondásaiból keletkező hangulatokat tükröztet- nek vissza a történelemből — ami óhatatlan torzulást okoz a mai érzésekben és a történelemben is. Mert mégsem lehet csak az a közös nevezője két korszaknak, hogy gondjaink voltak harminc évvel ezelőtt is, meg most is. Mert az ugyan még igaz, hogy nem egy mai gondunk gyökerezik a fémúlt- ban, de csak ezen az alapon az is „bebizonyítható", hogy Árpád apánkat okolhatjuk, mert ide, s nem Skandináviába vezette a magyarok törzseit. Talán ezért is fogadta minőségileg más lelkesedés, figyelem azokat a filmeket, amik a ma magyarázatára tettek kísérletet, bár ezek némelyikében is erős vonulatot jelentett a múltra való hivatkozás (A koncert, Megáll az idő). Mindenesetre ezekből a filmekből nem „köszönt vissza”" egy leegyszerűsített történelemszemlélet unott képe. E filmek rendezőinek életkorából is következik, hogy ők a hatvanas évekből indulnak ki. Csak remélhetjük, hogy e filmek hatására nem •ismétlődik meg az „ötvenes évekről" szóló filmek hibája: nem szolgálnak mintául olyan alkotásokhoz, ahol „már csak" szürkére vannak festve a hatvanas évek kulisszái, sablonjai. Sokkal nehezebb a máról szólni, ha nem használjuk fel hozzá a történelmi hivatkozások sztereotípiáit. Szerencsénkre ilyenre is voltak jó példák, paradox módon még történelmi témájú film esetében is (Bankett). A Szívzűr talán éppen azzal érte el elementális hatását, hogy nem Ádámnál és Évánál kezdte a mai fiatalok beilleszkedési gondjainak ábrázolását. A Kopaszkutya rendezőjének sem volt szüksége a mankóvá degragált történelmieskedésre, hogy a mai fiatalok egy rétegéről szóljon. Meglehet köny- nyebb vitatni ezen rendezők igazát, de csak azért lehet, mert nem hivatkoznak „hát-bizony-azok-az-ötvenes-évek"- féle bölcseletekre. A magyar film és a magyar közönség javuló kapcsolatához — meggyőződésem — ezek a filmek legalább annyira hozzájárultak, mint a Mephisto. A moziba járó közönség nagy hányadát ugyanis a fiatalok teszik ki. Érdekli, persze, hogy érdekli a fiatalokat a történelem, de csak addig, amíg valóban történelmet kapnak a moziban és nem az előttük járó generáció magyarázkodását és bűnbak- keresését. De érdekli a fiatalt elsősorban saját élete, s mozijegyével „megfizeti a művészt, hogy kidolgozzon számára egy korszerű érzékenységet, eredeti valóságviszonyt..stb. Meggyőződésem, ha lesz kit megfizetnie mint művészt, akkor nem kell majd megfizetnie egy nézőtársát, a „kritikust, aki átéli helyette és véleményezi számára a műalkotást". Akkor már csak legfeljebb összeveti saját élményét egy nézőtársa véleményével, aki történetesen filmkritikákat (film- i jegyzeteket) ír. Szívzűr E megnövekedett érdeklődés, a magyar film és a magyar közönség javuló (ám még mindig törékeny) viszonya következtében szorulhatott a háttérbe a szemle — szándéka szerint — fő szakmai eseménye, az, hogy filmalkotó és közönség meg- hányja-vesse, jól szolgálja-e mindkettőjük érdekeit a közébük „ékelődött" kritika. Nem előzmény nélkül került ugyanis a kritika előtérbe: a magyar film (a korábbihoz képest) rosszabb évtizedében az alkotó is, a közönség is a filmkritikára mutogatott. Az alkotók azért, mert szerintük a kritika hatására . romlott a filmek fogadtatása a közönségnél, a kritika „támadta” a magyar filmet, a közönség is a kritikusokra hárította érdektelenségének okát. Leegyszerűsített e képlet, ami még így is annak palástolására, szolgált, hogy megszűnt a magyar film és a magyar közönség a hatvanas években oly jónak tartott viszonya. A közönség jószerével csak két formában nyilváníthatja ki érdeklődését: vesz-e jegyet a magyar filmhez vagy sem. S ha egyeseket képes is „lebeszélni" a kritika a jegyvásárlásról, a közönséget általában nem. A közönség jegyet vált, ha őt érdeklő kérdésekkel találkozik a moziban, s ha nem, akkor már csak időtöltés kedvéért megy oda, márpedig a magyar filmSzáz éve született Surányi Miklós 1882. február 16-án a Sásd melletti Felsőmindszenten született, de alig volt hatesztendős, amikor szülei Pécsre költöztek, ahol korábban gazdatiszt édesapja kishivatalnoki munkát vállalt. A század végi Pécs ódon belvárosa, hegyre kapaszkodó utcáinak intim hangulata adta számára a város élményét, mely egész életére megmaradt, s hangulatteli miliőként jelent meg később regényei, a Kantate és a Csodavárók lapjain. De nemcsak a dóm, s az általa jelképezett hagyományok jelentették neki e várost, hanem a Zsoinay-gyár is, a dolgos, józan polgárosodás, s itt ébredt fel benne a tisztelet a fizikai munka és a hasznos emberek iránt. Első élményei hasonlóak tehát az ugyancsak itt diákoskodó Babits Mihály élményeihez, sőt alkotói szárnypróbálgatásuk is egyidős. Nyolcadikos gimnazista, amikor Surányi — a későbbi prózaíró — versével nyer önképzóköri díjat, s ugyanakkor a hetedikes Babitsnak egy prózai művét jutalmazzák. Néhány jogakadémiai szemeszter után szakít nyugalmasan induló életével, s Pestre megy újságírónak, majd Perényi Zsigmond márama- rosi főispán titkára lesz. Ebben a távoli városban, Pet- rovay György főlevéltáros környezetében fontos tapasztalatokat szerez: megismeri a hanyatló dzsentri, az elszegényedő, hivatalokban lehorgonyzó hajdani birtokos nemesség kiüresedő, tékozló életmódját. Surányi is részt vesz a mulatozásokban, különös anekdoták és sorsok tárulnak fel előtte. „Férfi évei elejét úgy hajtotta fel - írta róla Illés Endre —, mint egy pezsgőspoharat: ugyanezzel a szenvedéilyel tért meg az íráshoz.” Ez a fordulat szokatlanul későn, harmincöt éves korában történt. Ekkor hallotta a nevezetes anekdotát a bécsi testőrtisztről, aki ifjúi meggondolatlanságból két leánynyal jegyezte el magát, s akit bátyja mentett ki szorult helyzetéből, jeleségül véve az egyik menyasszonyt. Surányi mintegy a maga mulatságára megírta a történet elejét, a bohém-öccs levelét, ezt azonban barátai kinyomtatták A Hét című lapban mint egy folytatásos regény első fejezetét, így kényszerítve őt a folytatásra. Mindez 1917-ben történt, s a roskadozó Monarchia háborútól megcsö- mörlött közönsége nagy tetszéssel fogadta A trianoni páva című regényt. Pedig Su- rányinál a derűsen induló történet tragédiába torkollik. A mikszáthi anekdotizmust a naturalista technikával egyesítő mű csíráiban hordozza a későbbi könyvek erényeit és súlyos fogyatkozásait. Hatalmas kultúrtörténeti ismeret- anyag, plasztikus leírások — de a szemlélődő író nem képes öntörvényei szerint mozgó epikus elbeszéléssé formálni történetét. Kiművelt, elegáns nyelv — de a túlcsi- gázott, reprezentatív stílus útvesztőiben elveszik az élet hitelessége. Ráadásul az író nem veszi észre, hogy a magánélet válsága csupán része, következménye a polgári életforma, sőt nálunk egy félfeudális társadalom általános krízisének — s így a férfi és nő „örök harcával" próbálja értelmezni az emberi létet. Sajátos mitológiát teremt így, mely gátolja az alapvető kérdések tisztázását, s leplezi egy kiürült életmód banalitását. A háború befejezése és a forradalmak bukása után Surányi érdeklődésének centrumába a művészsors ábrázolása került. Ez természetes, hiszen a kudarcok másoknál is felvetették az írástudók felelősségét. Ezt a kérdést boncolta Babits a Halálfiai, Szabó Dezső Az elsodort falu és Balázs Béla Lehetetlen emberek című regényében. Kétségtelennek látszik, hogy a húszas évek elején keletkezett „művésztörténetek" jelentik Surányi Miklós életművének legmaradandóbb, ma is tanulsággal szolgáló s művészileg is legmegoldottabb részét. Floriche című elbeszélése a pénz hatalmára épülő világgal, Kantate cí- ínű regénye a kispolgári értékekkel szembesíti a művészt. A kitűnően megírt, finoman ironikus A mester című könyv egy fokról fokra elkallódó zseniális szobrász sorsán keresztül vall a polgári világról, ahol könyörtelenül kifosztják az embert, de a kifosztás tényét a szabadság ideológiájával leplezik. A művészet és a valóság konfliktusát azonban dialektikuson szemléli. Az ugyancsak Baranyában, Sásdon játszódó, önéletrajzi elemekkel átszőtt regényében, A gyújto- gaíóban arról ír, hogy egy öncélú, erkölcsi felelősségét és elkötelezettségét nem vállaló művészet szükségképpen megrontja a környezetét. Ezekben a művekben Surányi egyrészt válaszra kényszerítőén veti fel a kor lényeges kérdéseit, másrészt az elbeszélő nézőpont tudatos változtatásával és a belső monológ hatásos alkalmazásával a modern, politonikus regény megoldásaival próbálkozik. Nem mondhatjuk el ugyanezt azokról az általa és a kortársi kritika által is főműveinek tekintett alkotásokról (A nápolyi asszony, Csodavárók), amelyekben illúzióinak és dekoratív szándékainak rabja. Ezek ugyanis megakadályozzák, hogy az epikus bőséggel megrajzolt figurák és helyzetek szerves kompozícióvá fejlődjenek. A modern életrajzi regény jelentős kísérlete viszont Egyedül vagyunk című műve, mely Széchenyi István életét ábrázolva szakít a hamis idealizálással és szokatlan, sokszor túlzó, de emberi portrét rajzol a legnagyobb magyarról. Ez a könyve, melyet a kon-' zervatív kritika hevesen támadott, s volt, aki „nemzetgya- lázással” vádolta, a történelmi hős kialakulásának folyamatát rajzolja meg.. Ez figyelemre méltó, noha az író nem ragadja meg a kor és a benne élő ember viszonyainak teljességét. Élete végén a Budapesti Hírlap szerkesztője lett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy elvállalja a pécsi Janus Pannonius Társaság elnöki tisztségét. így újra megerősödtek városunkhoz fűződő kapcsolatai, s a nagy tekintélyű író sokban hozzájárult a pécsi irodalmi és kulturális centrum fejlesztéséhez. Dr. Nagy Imre Szabó Zoltán; A zsarnok Aranycsapat Bodó László
