Dunántúli Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-30. szám)

1982-01-24 / 23. szám

1982. január 24., vasárnap Dunáimra napló s UASARMAPI MAGAZIIU Negyven éve egy Vég-völgyi kisközségben A Frigelite-től a mirelitig Közép-Európában magyar mérnökök voltak a gyorsfagyasztás úttörői Az első mélyhütésü termékek plakátja 1943-ból Emlékezetes gyerekkori élmé­nyem: 1944 szorongó, háborús karácsonyán a bátyám — bevo­nulása előtti éjszaka — levél­ben számolt be arról, hogy es­te egy kedves diószegi család­nál vacsorázott az ottani cu­kor- és konzervgyár lakótele­pén. Az ünnepi asztalon utolsó fogásként egy hatalmas gyü­mölcsöstál pompázott: _ eredeti friss eperrel, málnával, megy- gyel, sárgadinnyével. Persze ak­kor nem hittem el . . . Pedig igaz volt: ez a diószegi gyár készített először Közép-Európá- ban mélyhűtött, azaz gyorsfo­gyasztott gyümölcsöket. Az első „mirelit” színhelyén Nemrég a Vág völgyében barangolva fölkerestem Galán- ta mellett ezt a ma már csak­nem ötezer lakosú, fejlődő nagyközséget. A gyár igazgató­ja, Oto Magnus gépészmérnök szíves baráti készséggel és szép magyar szóvá kalauzolt múlt­ban és jelenben. A mai sládkovicovói üzem ma már nem termel gyorsfa­gyasztott árut. A hajdani gé­pek elöregedtek, a mélyhűtést 1965-ben megszüntették. És el­öregedtek az emberek is ... Kevesen emlegetik őket, jólle­het úttörőszerepük a magyar élelmiszeripar történetében megérdemel néhány gondolatot — megemlékezésül. Iparég születik A történet, amiről azt hittem, hogy sablonos licencótvétel és gyártmányfejlesztés, volta­képp bizarr, különös. Ügy tű­nik, nemcsak a könyveknek, a mai mirelit-nek is megvan a maga sorsa . . . Ahogyan magá­nak az iparágnak is. Az emberiség mindig is töre­kedett élelmének tartósítására. Az első mesterséges fagyasztó­üzemek a múlt század második felében épülnek fel, majd a nyolcvanas évektől hűtőházak sora követi őket. A hűtőtechnika forradalmasítása A. 1. A. Ot­tensen (USA) nevéhez Jűződik, aki először alkalmazta a sóol­datba merített élelmiszer gyors­fagyasztását, a korábbi, leve­gőben végbemenő lassú fa­gyasztással szemben. Szabadal­mát megerősítették s tovább is fejlesztették a német R. Plank kutatásai. Majd ezt a technikát tökéletesítette a szintén ameri­kai C. Byrdside szabadalma, a fémlemezek közötti fagyasztás (1930). Ettől kezdve beszélhe­tünk gyorsfagyasztási iparág­ról, ami viszont Európában eléggé lassarl terjedt el. Az első magyar hűtőház — tehát mesterséges fagyasztó, nem gyorslagyasztó üzem! — 1906-ban épült fel. Ezzel azon­ban csak c hűtőipar és a jég­gyártás lendült fel: a mélyhűté$ amerikai kísérleteiről akkor még talán csak a szakemberek hal­lottak a Monarchia konzervgyá­raiban. Ekkortájt mór működött a galántai járásban, Magyar- diószeg kisközségben egy kon­zervgyár, közös igazgatóssal oz 1,867-ben létesített cukorgyár­ral. Hatalmas saját gazdaság­gal, sertésteleppel, malommal, szeszgyárakkal. A felvidéki visz- szacsatolás után (1938) Dió­szeg néven egyesítették Ma- gyardiószeget és Németdió- szeget, majd a Szovjetunió el­leni hadba lépéstől a Diószegi Cukorgyár és Konzervgyár is hadiüzem lett. Termékei jelen­tős részével a frontok, a kato­nák ellátását szolgálta, s csak kisebb részben a közellátást. Paradox módon mégis a hadi­helyzet alakulása teremtette meg a tárgyi feltételeket egy új, a civil lakosság körében akkor még ismeretlen konzerv­ipari termék, a mélyhűtésű friss gyümölcsök előállításához (Fri- gelite márkanéven) — Diósze­gen. Hogyan történt? EI-Alamein és Diószeg A harmincas évek második felében a hatalmas gyárkomp­lexum modern gazdaságaival együtt a Mezőgazdasági Ipar RT és a Magyar Állami Hitel­bank tulajdonába került (GEOR­GIA). A felvidéki területek visz- szacsatolását követően helyez­tek a magyardiószegi gyárba egy dr. Török Gábor nevű fia­tal vegyészmérnököt, aki egy hasonlóképp fiatal társával, Hi­dasi Vilmossal — akkor még kezdetleges módszerekkel — megpróbálkozott gyorsfagyasz- tású gyümölcsök előállításával és tartósításával. Az első kísérletek mát 1942- ben sikerre vezettek, de hiá­nyoztak a nagyobb kapacitású gépek. A továbbiakat Pozsony­ban, Neuwirt Géza -ny. mérnök­től, a gyár egykori konzervosz- tály vezetőjétől tudtam meg: — Nagyobb tételekben a gyártás csak 1943-ban kezdő­dött meg, előtte azonban még történt valami. Tény, hogy a né­metek már jóval korábban ki: fejlesztették a maguk gyorsfa- gyasztásos hűtőláncát Észak- Afrikában. Amikor 1942 őszén bekövetkezett az EI-Alomein-i csata és Rommel hadseregét kiűzték onnan, a gépeket még sikerült Marseillesbe evakuál- niok. Ezek a modern, nagy ka­pacitású Tunnel-tipusú gépso­rok kerültek 1943-ban Diószeg­re. . . Emlékszem, 7—8 kocsiból álló vasúti szerelvénnyel hozták el őket.. . De vajon miért éppen Dió­szegre? Nyilvánvaló, hogy a náci hadseregnek szüksége volt mielőbb egy korszerű gyorsfa­gyasztó üzem termelésére. Eh­hez a szellemi kapacitást és a megfelelő helyet itt találták meg. A Wermachl kísérleti telepén Hidasi Vilmos, ma a szolnoki cukorgyár nyugdíjasa úgy emlé­kezett erre az időszakra, hogy az első magyar mélyhűtő-üzemi gyártás kifejlesztéséhez, a szük­séges tőkéről a GEORGIA, bi­zonyos gépekről Weiss Manfréd (mint főrészvényes) gondosko­dott. A részvénytársaság 1943-- ban dr. Török Gábort és őt küldte ki néhány hónapra Né­metországba a technológia ta­nulmányozására. Karlsruheban ugyanis, a Wermacht kísérleti telephelyén, a szakma neves tudósa, R. Plank professzor irányításával katonai célú kí­sérletek folytak különböző újabb hideg-technikai eljárások kimunkálására. Ezek ismereté­ben láttak munkához Diósze­gen. Főleg sárgadinnyét, epret, barackot, cseresznyét gyártot­tak, de készítettek például kö­ményes sertéssültet is. A néme­tek ezekből is — cukorral és konzervfélékkel együtt — több száz vagonnal „szállítottak” el... Ami megmaradt, az exportra ment. Már ahová biztosítani tudták a hűtőláncot. Itthon mindössze két budapesti cse­megebolt tudta fogadni akkor a diószegi ún. Frigelite-termé­keket. Takács Zoltán ny. tisztvi­selő Galántán orról számolt be, hogy Magyarországon akkor (a két pesti bolt vásárlói kivételé­vel) egyedül Diószegen élvez­hette a lakosság a mélyhűtött, friss gyümölcsöket. Általában nagyobb ünnepeknél bárki ren­delhetett ilyet az elosztóban — persze még aznapi elfogyasz­tásra. A csepeli Mirelité A felszabadulás utón egy ide­ig szünetelt, majd újra megin­dult a gyorsfagyasztásos gyár­tás a sládkovicovói konzervgyár­ban. Ma mór néhány helybeli öreg kivételével azonban keve­sen emlékeznek erre. Ugyanis a Benes-kormány kitelepítési ren­deleté nyomán a mélyhűtő üzemrész teljes műszaki gárdá­jának is el kellett hagynia Csehszlovákiát 1945-ben. A volt diószegi' mélyhűtő szakemberek és o tisztviselői kor tagjai Bu­dapesten dr. Török Gábor irá­nyításával előkészítették, majd 1947-ben Csepel-szigeten meg­indították a gyorsfagyasztott termékek gyártását Mirelité márkanéven. (Az elnevezés: Mezőgazdasági /pari RT elite termékei). Dr. Török Gábor el­sősorban a mirelit-termékek előállításáért kapott Kossuth- díjat. A Frigelite- és mirelit-ter­mékek kifejlesztője viszonylag fiatalon, 1966-ban hunyt el. A „diószegi gárda” Világos mindebből, hogy Kö- zép-Európábon magyar mérnö­kök, magyar és szlovák techni­kusok, munkások bábáskodtak elsőként a mai mirelitkészitmé- nyek elődeinek megszületésén, s hogy Magyarország mind az úttörő kezdeményezésben, mind a gyártás volumenében igen előkelő helyet foglal el. Az egykori diószegiek 1980- ban találkoztak leőször a Gel- lért Szállóban, a diószegi gyár mai vezetőivel és egykori, ma már nyugdíjas ottani munkatár­saikkal. Ezt követően a sládko­vicovói gyár látta vendégül a hajdani „diószegi gárda” föl­lelhető tagjait, liptói üdülőjé­ben. A találkozást ezután évente megismétlik. S így van ez jól, amíg van hidunk és lesz, aki átmenjen rajta, egy baráti kéz­szorításra. Wallinger Endre Magyarország történeti kronológiája Könyv­szemle A kezdetek i. e. hárommillió évre nyúlnak vissza, amikor is megjelenik a földön a Homo habilis, majd a Homo erectus, az előember. „Magyarország területén az őskökor (paleoliti- kum) korai szakaszából való vértesszőlősi lelőhely az ember tartós megtelepedésének leg­korábbi ismert emléke." Mint­egy félmillió évvel ezelőttig ta­lálunk emléket tehát Magyar- ország területén az emberről — nem csoda hát, ha az Akadé­miai Kiadó gondozásában meg­jelent Magyarország történeti kronológiája című kötet ezzel kezdődik. Az első kötet 1526-ig tartal­mazza a magyar történelem eseményeit, további három kö­tetben pedig szinte napjainkig, 1970-ig sorolják majd a poli­tikai, művelődésügyi, gazdasá­gi, természeti stb. eseménye­ket. A történeti kronológiát a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézeté­ben készítették Benda Kálmán főszerkesztésében. Míg az első dátum közel há­rommillió évet fog át 12 sor­ban, addig az első kötet utol­só évszáma —■ 1526. — már két oldalon sorolja annak a félév­nek az eseményeit: az első és az utolsó is Tömöri Pál nevé­nek említésével kezdődik. „1526. január 12. Tömöri Pál kalocsai érsek, alsómagyarországi főka­pitány, hadainak lizetetlensége miatt, ismét beadja lemondá­sát. (A király nem fogadja el", illetve: „augusztus 29. A mohá­csi csata. (A 25 ezer főnyi ma­gyar sereg fővezérei Tömöri Pál. . Talán kicsit jelképes is, hogy a mohácsi csatával fejeződik be az első kötet, hiszen szinte alig találni oly esztendőt a hon­foglalás után, amikor ne hábo­rúztak volna a magyarok. Ta­nulságos olvasmány, noha csak a tényeket közli, kommentárok, összefüggések nélkül, nem is szólva a magyarázatokról. De- hát az a kötet vállalt feladata: kronologikus sorrendbe szedve tartalmazza hazánk eseménye- 4 it, jó szolgálatot téve diáknak és gyakorló történésznek egy­aránt, de talán nem haszonta­lanul az egyszerű érdeklődő számára sem. A főszerkesztő Benda Kálmán előszavának végén előre is az olvasó elnézését kéri az esetle­ges hibákért, pontatlanságo­kért, hiányosságokért. Nos, egy- gyel máris szolgálhatunk: hiányzik Janus Pannonius szám­űzetésbe küldésének dátuma, akiről az utolsó bejegyzés ha­lálának dátuma: „1472. márci­us 27. A szlavóniai Medvevár­ban (Zágráb vm.) menekülés közben, tüdőbajban meghal ta­nús Pannonius pécsi püspök, a latin nyelvű humanista magyar világi Ura megteremtője." . K. I. Harc a maestrok kegyeiért Egymillió márka egy Wagner opera Miután a pop-üzlet az NSZK-ban már évek óta bé­nult, mostanra túltelítődött a klasszikus zenei piac is. Csak kevés sztár képes arra, hogy felkeltse a vásárlókedvet. Ezért a lemezcégek „a világ minden intrikájgval” harcol­nak az exkluzív szerződése­kért, ja körülrajongott művé­szek pedig minden előnyt ki­csikarnak. Mór 1980-ban 1,2 millió klasszikus zenei lemezzel és kazettával kevesebbet adtak el, mint 1979-ben, ez 9 szá­zalékos mínuszt jelent. 1981 első félévében még 15 szá­zalékkal (800 ezer hanghor­dozó) csökkent a komolyze- rfei forgalom az előző év azonos időszakához képest. A visszaesés nem a derült égből érkezett — állítja a Spiegel című magazin. A hetvenes években az ipar annyit termelt, amennyit csak bírt. Még 1980-ban is 1367 új komolyzenei nagylemezt dobtak az amúgy is túltelített piacra. Emellett a „Bielefel­der" zenei katalógus egye­dül Beethoven IX. szimfóniá­jából 29 felvételt sorol fel. Az értelmetlen repertoár tobzódáshoz öngyilkos piaci hőre társul. Amikor például a Német Lemeztársaság (DGG) elkótyavetyélte Kara­jan összes Beethoven szimfó­niáját, akkór az EMI Elekt- rola potom áron adta el Mo­zart összes zongorakoncert­jét. A tizenkét lemezes album 100 ezer példánya úgy el­kelt, mint a cukor, de nem jövedelmezett semmit: a ke­reskedelmi ár éppen hogy csak fedezte a költségeket. A komoly zene közönsége, amely Németországban ha­gyományosan jó vásárló, a gyilkos árverseny ideje alatt hálásan kapott a lemezek után, majd visszahúzódott. Amikor a visszaesett vásárló­kedv az új digitális techni­ka, egy teljesen új Hi-Fi technológia, és az általános konjunktúra gyengesége miatt még jobban lefékező­dött, a klasszikus zene piaca teljesen összeomlott. A cégek most annál a ke- »és számú művésznél kere­sik a gyógyulást, akiknek az előadásában még a harmin­cadik Beethoven IX-et is megvenné a közönség: Bern- steinnél, Karajannál, Soltinál. A konszernek úgy alkudoznak és veszekszenek a világhírű csillagokért, ahogyan már régen nem. Október" köze­pén Hamburgban a DGG lemeztársaság elnöke lelke­sen jelentette be, hogy Leo­nard Bernstein, a drága maestro exkluzív, és legalább hat évre szóló szerződést kö­tött velük. „A Deutsche Grammophon nemcsak üzle­tet csinál — viszonozta a lel­kesedést az előkelőség — hanem igazi kultúrát”. Minél mohóbban akarják magukhoz kötni a cégek az agyondédelgetett virtuózokat, annál tehetetlenebből van­nak kiszolgáltatva kényükre- kedvükre. Nem is beszélve a magas szerzői díjakról, mely egészen a netto bevétel 14 százalékáig rúg, és a tekin­télyes előlegekről, melyeket nagymenő sztárok követel­nek. Az EMI-nek magától érte­tődően készenlétben kell tar­tania a Concorde repülője­gyet, ha szuperhegedűsével, Perlmannal akar tárgyalni, vagy felvételt készíteni. A DGG pedig rendszeresen térdre borul az olasz zongo­rista, Arturo Benedetti Mi- chelangeli előtt. A zongorá­nak ez a „legdrágább mimó­zája" még 1979-ben hozzá­járult három Beethoven kon­cert felvételéhez, de eddig csak egyet engedett nyilvá­nosságra hozni. A gyártók abban reménykednek, hogy talán januárban, amikor a hiú zongorista ismét Ham­burgban tartózkodik, kegyes fülejae találnak Michelange- Iinéi, és a horribilis gyártási költséget még amortizálni le­het. .Azt, hogy az elbizonytala­nodott üzletágban mór" rég­óta nem megy minden si­mán, mutatja a Carlos Klei - bért karmesterért folytatott küzdelem. Eddig Kleiber ta­lán a legtehetségesebb, de minden bizonnyal a legkiszá­míthatatlanabb az európai karmesterek között, eddig csak a DGG-vel készített le­mezt: keveset, de zeneileg magps szintűt, üzletileg nye­reségeset. Az EMI három évig előszo- bázott Kleibernél, míg a kö­rülrajongott művész hajlan­dó volt leereszkedni odáig, hogy a jövőben elkészítse az EMI stúdióban Dvorzák „Új világ szimfóniájának" felvéte­lét. A DGG, mely bolondul az exkluzív művészekért, rosz- szat sejtett, és megpróbált védekezni. „A világ minden intrikájával, egészen a leg­intimebb leleplezésekig" — mondta felháborodottan az EMI klasszikus zenei vezető­je, Herfrid Kiér, — próbálták a hamburgiak magukhoz lán­colni Kleibert. Kleiber a maga részéről nem védtelen. Pár hónappal ezelőtt készítette el Drezdá­ban a DGG számára Waq- ner Trisztán és Izoldáját di­gitális felvételen (René Kol- lóval és Margaret Price-szal), de az átjátszáshoz szükséges szalagot az állítólagos hiá­nyosságok miatt még nem en­gedte útjára. Hetek óta pró­bálkoznak a cég küldöttei azzal, hogy meggyőzzék a finnyás karmestert arról, rendben van a felvétel — ez idáig hiába. Az elkényeztetett elit mil­liós játékában Herbert von Karajan a hangadó. Neki vannak a legjobb kapcsola­tai : a legtöbb felvételét a DGG kapja, de szívesen dol­gozik az EMI-nek, és valami „leesik" a Daccának is. De a sokoldalú maestro­val sem tökéletes a boldog­ság. A legutóbbi Toscáját az EMI-nek szánta. De amikor a művész, aki fantasztikus meg­szállottja a tökéletességnek, eovre több és több felvételi ülést igényelt a drága szólis­tákkal és a Berlini Filharmo­nikusokkal, „eljátszotta" a költ'égvetést. Erre a DGG-nél jelent meg a Puccini melo­drámája. De a győzelmi mámor a hamburgi céget sem ragad­hatja el. Még az anyagilag jól álló DGG sem győzi Ka­rajan nagy vállalkozásait. „Itt mindenki fellélegzik — val­lotta be egy manager —, ha Karajan legalább Wagner- operát nem akar készíteni". Ez ótlaqban ugyanis egymil­lió márkába kerül. De a dicsőségért a DGG hajlandó áldozni. így, mi­után Bernstein már teljesen az övék, 1982 őszétől való­színűleg Karajan is kizárólag az övék lesz. Annak az ígé­retnek ellenében, hogy teljes lemezlistáját mégegyszer, a legújabb technikával lejátsz- hatja, a maestro kés? arra, hogy öreg napjaiban hűsé­ges legyen egyetlen védjegy- *■ hez.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents