Dunántúli Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-30. szám)
1982-01-23 / 22. szám
HATVANI DÁNIEL: Szólván halottakról Aki halott, kiirthatatlan — már nem lesz halottabb soha, végállomásra cihelődve idvezül izzadt mosolya; légi lépcsők legtetejéről, mint rakéta suhan oda, hol jajszó nélkül vet szikrát a latnak lendülő koponya. Barátkozzunk az oszonyattal? Múlt és jövő kifosztva már Aki halott, a csőretöltött hazugságnak is ellenáll. Riszáló önérdeknek s baljós rögeszmének nem gazsulál. Görcse ha van, már úgysem oldja sem előírás, sem szabály. Létünk túlpartját visszhangozza káromkodás vagy zord ima, ha Krisztus híján fölfeszülünk a sírkertek kapuira. Aki halott, gálánsán gazdag, s rangért sem kell alkudnia, packázhat hittel, hatalommal, nem reszket térde, sem ina. Pokol a mennyet lehallgatja, s fordítva is... Hát igy vagyunk süketnémák, igy dresszirozzuk jó polgárokká önmagunk. Fölpillantva az ismeretlen mélyből, nincs egyetlen szavunk.., Aki halott, már tudja jól mind, amit mi még nem tudhatunk Mégis, az élők sóhajától zeng-zúg e törékeny vadon. Gondolat tigris-ketrecében járkálhatok-e szabadon? Bőröm minden' vásáron ott van, vesztésre igy van alkalom, s nyereség ha netán megillet, csak jégvirág az ablakon. Andor Attila; Szobor SIMÁI MIHÁLY: Fehérfehér hóvirág-vers a papíron mintha tél lenne mintha- hó érte nyúlok de nem bírom kitépni a fehér alól mintha tél lenne mintha hó vers-hóvirág röpös szirom szirom-vers annyira fehér, hogy hó-vak lesz tőle a horizont annyira fehér már zene s annyira zene hogy a fül süket már rezgéseire — te hallod csak te egyedül « Az eső még esett, de ha Tímár el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz. Abban a percben csitult oz eső, az ég is világosodni kezdett. Behúzódott az eresz alá. Hárman álltak a közelében, ernyő alatt — egy idős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a Vasgyár munkása volt, kistermetű, és az a fajtai, aki, ha. teheti, műszak után elegáns; szürke nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, hajtűkkel felfűzött konty. Mind ketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetet- len, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben vékony ívbe futó két, keserű, mégis bájos vonás. A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszercsak csodálkozva és kissé rendre utasítón vil-. lant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette. Tímárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk. A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Tímár-korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindannyiuknak ott kellett felszállni. Tímár előre engedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előzékenykedett, de alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember? utó ni* • Szakonyi Károly írása a Központi Sajtószolgálat 1981. évi elbeszélés-pályázatán III. dijat nyert. még a felesége is: túlzott kedvességgel segífették fel a hágcsóra a lányt. Már indult a busz, amikor Tímár is felugrott. A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta1 a jegyét, kíváncsian leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet. Tímár a lány mögé ült. A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, oevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjükbotlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban any- nyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús. sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta1, hogy a hajszálak a bőrét simogássák. A kapcsolatra várt; valami jelre; amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla? A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra- balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippantotta az erős, édeskés parfőm illatát. Nem ismerte ezt a par- főmöt; közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna — átfűtöttebb, rekedtes lett. Már ez a hang is erotikus hatással volt rá. Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman le- szállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Tímár egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel vagy simogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csők ronthatott volna. Ilyen buja vágyódás talán csak kamaszkorában fogta el, amikor sóvárogva megkívánta o szerelmet. Bizonyára az volt mindenben a legizgatóbb, amit a kölyök is tudhatott annak idején, hogy nemigen történthet semmi. Alig lehet rá esélye, hogy a lányt elszakítsa a társaságtól, és valahol kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismerkedésre, együttlétekre, újbóli találkákra, levelezésekre, sze- retgetésre, gondokra — hónapokig vagy évekig. Felneszeit; a busz lassított, és ők hárman felálltak. .Kétségbeesve tekintett ki az ablakon, vajon most velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott. Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Újra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával Tímár arcába csapta az édeskés parfőm illatát, mégis: a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására . futásnak eredt, Tímár hiába leste féltékenyen, hogy bevárja őt; nem így történt. Beszaladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket. Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon; ázott emberek, madzaggal átkötött kufferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hétvégi zsíros étkektől meg a pmnpós boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Tímáiraz állomás órájára nézett — negyed óra múlva indul a vonata. Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha megtalálja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó-percekig kereste, egyre keserűbben, egyre kedvetlenebből. Már a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett álltak, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Tímár elfoglalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ablaknál. Kísérői éppen sietősen távoztak, mintha egyszercsak eszükbe jutott volna, hogy sürgős dolguk akadt. Tímár átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ab»* lakot, csak a maszatos üvegen keresztül nézték egymást. Kitartóan álltak az ablakoknál; a helyzet már kissé feszélyezett volt, s a vonatok még mindig nem indultak. Emberek nyüzsögtek odalenn a peronon, a kocsikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyögtek, a büfés kávét kínált, újságárus rikoltotta a szenzációs címeket. Egyikük sem mozdult el a helyéről. Tímár állta a látiy árnyékos, sötét szemének a tekintetét. De az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban érzett, már semmivé foszlott. Szeretett volna felfedezni magában valami izgalmat, sóvárgást, de csak szomorúság szállta meg, s nem bánta volna, ha van bátorsága elfordulni az báláktól. Nem lehetett érezni a. vonat indulását. Tímár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő szerelvényük indult-e el vagy a másiké? Távolodtak. Fellélegzett, amikor a nő eltűnt. Véget ért az ostoba semmittevés. Megkönnyebbülten ült a helyére, de nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. A szemét. A szája szegletében azokat a keserűbájos vonásokat. A pillanatot, amikor. . . Amikor? Véletlen is lehetett. Talán semmit sem tudott arról a lány, hogy a haja Timár kezét éri. És csak óvatlanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiságból viszonozta a tekintetét. De ha nem? Később, mint egy jóvátehetetlen vétségre, riadalommal gondolt rá, hogy még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította. Ügy bánt vele, mint egy idegennel. Pedig érezték egymást. Soha nem látom többé, gondolta kétségbeesve. HÉTVÉGE 9. Trischler Ferenc rajza
