Dunántúli Napló, 1982. január (39. évfolyam, 1-30. szám)

1982-01-17 / 16. szám

1982. január 17., vasárnap Dunántúli napló 5 1«fl S ARM ARI Hl AG AZ I ül Az utolsó bölényvadászat a Kárpátokban 1906-ban Európa sűrű erdőkkel borított területein valaha sok-sok ezer bölény élt. Különösen az ókori Európában éltek nagy szám­ban. Erről tanúskodnak az antik vázákon látható képek, vadász­jelenetek, sőt az egyes barlan­gokban talált rajzok is. Mátyás király uralkodása idején (1458-1490) a magyar- országi Visegrád környéki (Börzsöny, Pilis hegységek) er­dőségeiben is bőven tanyáztak bölények, és elejtésükre számos királyi vadászatot rendeztek. Bielz német természettudós 1534-ben megjelent munkájá­ban írta, hogy Magyarorszá­gon, a Gyergyói havasokban sok bölény él, és azok nagy ká­rokat okoznak, sőt az embert is megtámadják. Egy 1735-ből származó feljegyzés szerint a korábbi évszázadokban a Me­csek és a Bakony rengetegei­ben is éltek bölények. Erdély­ben még 1781-ben láttak bö­lényeket, de ez időtől kezdve már nem történik említés ró­luk. A XVII—XVIII. században már egész Európában kivesző­ben volt a földrésznek eme leg­érdekesebb állatfaja. Kedvezőbb volt a bölények helyzete az Északkelet-Európát borító hatalmas kiterjedésű ős­erdőkben, ahol több ezer bö­lény talált megélhetésre. III. Ágost lengyel király (1696— 1763) a lengyelországi Bialo- wieza őserdejében még nagy vadászatokat rendezett, amely­nek során a krónikás szerint egyik ilyen alkalomkor, egyetlen napon 42 bölényt ejtettek el. A XIX. század elejére egész Európában már csak a bialo- wiezai erdőségekben élt mint­egy 300—400 bölény és ezeket is állandóan pusztították a vad­orzók. Az utolsó vadon élő bia- lowiezai bölényt 1921-ben ölte meg egy vadorzó. A továbbiak­ban már csak az európai állat­kertekben és Hohenlohe her­ceg magas-tátrai vadaskertjé­ben lehetett fellelni, számsze­rűt 56 megmaradt bölényt. Évezredekkel ezelőtt csaknem az egész világon elterjedt volt a bölény és több faja létezett. A legismertebbek az európai (bison bonasus), a kaukázusi (bison bonasus caucasicus) és az amerikai bölény (bison bi­son). Észak-Amerika füves pusztáin, a prériken, a múlt század közepén még millió­szám éltek hatalmas csordák­ba tömörülve, de a nagy vasút­építések idején irgalmatlanul pusztították, mert a vasútépítő munkások tízezreit húsukkal élelmezték. így a század elejé­re már csak mutatóban akadt néhány bölény. Az amerikai természetvédők azonban még idejében közbeléptek és nap­jainkban már mintegy ötven­ezer bölény népesíti be a szá­mukra kijelölt természetvédel­mi területet. Mi már csak az európai és az amerikai bölényt ismer­jük, mert a kaukázusi időköz­ben teljesen kihalt. De a má­sik két faj sorsa is hosszú időn át nagyon bizonytalan volt. Hohenlohe herceg — akkori­ban Európa egyik leggazda­gabb földesura, akinek a ma- gqs-tátrai Javorinán nagy kiter­jedésű birtoka volt — e hegyi uradalmában 1885-ben bölény­mentési munkába kezdett. Per­sze elsődlegesen a különleges vadászélmények biztosítása volt a cél, de nem tagadható meg az állatfaj megmentésé­nek a szándéka sem. A hatal­mas és lakatlan javorinai er­dőségekbe 42 db amerikai és 2 db erdei bölényt bocsátott szabadon, hogy azok ott akkli- matizálódva biztosítsák a faj fennmaradását. A kísérlet azonban csak részben sikerült, mert 46 év alatt mindössze 18 volt a szaporulat. Javorina ég­hajlata és természeti körülmé­nyei nem feleltek meg a bö­lényeknek. A bölények fizioló­giájának a bükk és a tölgyer­dő felelt meg, a Javorinán pe­dig szinte kizárólag csak fe­nyők voltak. Ebben az élettér­ben a bölények már nem tud­tak volna a saját erejükből megélni, ezért táplálásukat etetők felállításával biztosítot­ták. Télen ide helyezték ki a bölénytakarmányt. Hohenlohe herceg bölényei a javorinai vadaskertben to­vább éltek zavartalanul az első világháború végéig. Az ezt kö­vető impériumváltozással járó birtokviták — mivel ez a terü­let Csehszlovákiához került —, a gondoskodás hiánya, végül nem kevéssé a vadorzás, a ja­vorinai bölényeket alaposan megritkította. Az utolsó bölényt a Javorináról 1932-ben a prá­gai állatkertbe szállították. A végső pusztulás megaka­dályozására 1923-ban nemzet­közi összefogás jött létre, ami­kor megalakították a „Nemzet­közi Társaság az Európai Bö­lények Megtartására" nevű szervezetet. A mentési munka megindult s a bialowiezai ős­erdőben ismét megjelentek az oda telepített bölények. A ke­let-lengyel őserdőben újabb állatokat bocsátottak szaba­don, amelyek hamar akklimati­zálódtak és 1959. január 1-én már 130-ra emelkedett a szá­muk. Ugyanakkor egész Euró­pában — az előbbivel együtt — 330 bölény volt található. Nap­jainkra a csak Lengyelország­ban élő bölények száma ezer fölé emelkedett. A bialowiezai őserdőn kívül Lengyelország­ban a Kárpátok Tatrzanski te­rületén és az olstyni vajdaság­ban levő Boreckieben létesítet­tek rezervátumot 40—50 bö­lénnyel. A legnagyobb kiterje­désű azonban a bialowiezai „Park Narodowy", amely 47 négyzetkilométernyi területével Európában egyedülálló. A javorinai kudarc után úgy látszott, hogy Szlovákiában nem lesznek újra bölények. Ám a lengyelországi sikerek láttán a zoológusok és a természet- barátok elhatározták, újra megkísérlik a bölények tenyész­tését Szlovenszkón. Behozták Lengyelországból 1957-ben a: Putifár—Pumarka nevű bölény­párt, egy év múlva pedig a Szovjetunió a Bereg—Beglianka nevű párt adta. Ez a két bö­lénypár volt a Szlovákiában új­ra indított bölénytenyésztésnek az alapja. Előbb a Tátralomnic környéki rezervátummal kísérle­teztek, de azután a kedvezőt­len tapasztalatok miatt végle­gesen Kistapolcsány (Topol- cianky) mellett döntöttek. Ez a rezervátum 28 hektár kiterjedé­sű, a növendékbölények ré­szére külön 102 hektár erdős területet biztosítottak, amely­nek 90 százaléka tölgy. Ezen kívül még egy negyvenhektá­ros rét is a bölényeké, ahol kedvükre száguldozhatnak. A megfelelő klíma és az élettér megtette a hatását, és a kis- tapolcsányi bölényszülők sza­porodni kezdtek, s 1980-ra szá­muk 22-re emelkedett. Állatba­rátok és turisták nagy számban látogatják a tapolcsányi bö­lényrezervátumot, aminek kö­vetkeztében a bölények meg­szokták az embereket és egé­szen szelídekké váltak. A ma embere, a korábbi nemzedékek önző pusztításait jóváteendő, így segít a Föld egyik ősi élőlényének a meg­maradásában. Kelenváry János Mo országunkban, megyéink­ben és természetesen Pécs vá­rosában is a művészetek ügye cselekvő társadalmi és állam­vezetési feladat. Természetes­nek tartjuk azt, hogy a jó mű­vészet létrejöttének feltételeit intézményrendszer biztosítja. Fontos olykor, hogy emlékez­tessünk elődeinkre, akik a biz­tosító föltételeket nélkülözve vállalták a művészeti alkotó és nevelő munkát. Gebauer Ernő ezek közé tar­tozott. Születési évfordulóján emlékezünk az 1882. január 17- én született festőre. Vagyunk többen, akik szak­mai elindításunkhoz az első út- ravalót tőle kaptuk. Úgyneve­zett festőiskolát indított saját kezdeményezéssel, ott modellt állított be, és irányította a je­lentkezőket a művészeti alapis­meretek vagy azon túl o hiva­tásos alkotómunka felé. Külö­nösen előnyös volt ez az iskola azok részére, akik a Képző- és Iparművészeti Főiskola felvételi­jére kívántak fölkészülni, hiszen okkor vidéken ilyen előkészítő iskolák még nem működtek. Hetedikes gimnazista korom­ban kerültem Pécsre és a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága által rendezett őszi kiállításon találkoztam a két háború között itt élő-alkotó művészek munkáival. Pályavá­lasztási szándékom ügyében már akkor a Gebauer-féle is­kolába irányítottak főiskolai fölvételi előkészítőre. Valahol az Ágoston téren állott a ház, amelynek emeletén hailkszavú, jóságosán mosolygó ötven év korüli fehérköpenyes férfi foga­dott. Hamar szót értettünk, a tennivaló: fej és akt rajzolása szénnel. Mivel hogy ezt kell megoldani a főiskolai felvételi vizsgán is. Á Mester először csak nyugodtan hagyott dol­gozni, volt, amit dicsért óvato­san (nyilván buzdításul), majd mellém ülve kezdett beszélni ar­ról, hogy mi egy épületnek a lényege, pillérről és födémről. Aztán a fáról: törzsről és az ágakról, hogy kikössön az em­bert hordozó csontváz-szerke­zetnél. Mindezt úgy tette, hogy o'rajzom melletti széleket ki­cifrázta kis magyarázó ábrái­val. A végén elnézést kért ezért, de mint mondotta, váljék ez hasznomra, keressem min­denütt a külső mögötti szerke­zeti lényeget. A növendék munkájába sohasem rajzolt be­le, hamar kialakult hát a biza­lom és kölcsönös megbecsülé­se az igyekezetnek és a veze­tésnek. Sokáig őriztem az egy­kori szénrajzokat a hozzájuk igazított „széljegyzetekkel" a Mester tanításával. Az élő fej alapja a koponya, a testé pe­dig a csontváz ismerete. Ezt a szerkezeti bázist még álomból fölkeltve is meg kell tudni raj­zolni, mondotta és megkívánta a fölvételire készülőtől. Enélkül „kérem” (ezt a szócskát gyak­ran használta) nem lehet bol­dogulni a figurális festészet­ben, de még a kép építésében sem később. A háromórás rajzolást köve­tően később már szívesen be­szélt egyéb dolgokról is, meg­csillantva széles körű műveltsé­gét. Gyakran fejeződött be be­szélgetésünk Székely Bertalan idézésével. Ismeretes, hogy az ő főiskolai mestere a nagy ma­gyar freskófestő volt. Gebauer Ernő pedig az egyik legígére­tesebb tanítvány, aki még két év mesteriskolát is elvégzett a kötelező tanulmányokat köve­tően. Mindezt Székely Berta­lan osztályán. Főiskolai éveim vakációiban is fölkerestem. Jól esett vele el­beszélgetni a kezdő festő ké­telyeiről, gondjairól. Azzal biz­tatott, hogy ez a pályán végig­kísér majd. Nincs más, mint a kutató-kereső szellemi megúju­lás. Nagy meglepetésemre azt kérdezi tőlem: „tudja, kérem, hogy hol tartok én most? Mint egy frissen végzett főiskolás". A Petőfi moziba készülő fres­kóját említette, amit éppen tervezett. „De ez nem barokk ám, kérem! Új építészeti for­mákba, nagy tömbökbe épített figurajelzések kísérnek majd az emeleti följárón. A mozi moz­galmasságát kell kifejeznem a lépcsőfeljárón való tényleges mozgással.” — így szólt arról a falképről, amely sokáig volt látható az említett mozi elő­csarnokában. Ilyen beszélgetésekből ismer­tem meg a vidékre szakadt ma­gányos festőt, aki intellektusá­val a világra figyelve, nem ad­ja föl reményét az igazság és a tiszta emberi gondolatért va­ló küzdelemben. Humora azon­ban kesernyéssé válik, az állat­világban találja legigazibb tár­sait élete utolsó éveiben. Művészetének értékelése nem feladatom. Tanúja voltam vi­szont annak, hogyan nevel, ta­nít, szervezi a két háború kö­zötti pécs—baranyai művészeti életet. Komoly része volt a Pé­csi Képzőművészek és Műba­rátok Társasága létrejöttében és működésében. Kiállításokat szervezett és rendezett. Pécsett ő volt „a festő”. S mint ilyen, a negyvenes évekig jelenlété­vel is tanúságtétel, előkészítője egy újabb korszaknak. 1912-től 1962-ben bekövetke­zett haláláig Pécsett élt és dol­gozott. Pécs városa utcát jelez nevével. Mi, a Képzőművészek Szövet­sége Dél-dunántúli Területe Szervezetének tagjai kegyelet­tel őrizzük emlékét, koszorút helyezünk síremlékére száz évvel születésnapját követően. Kelle Sándor A kistapolcsányi bölényrezervátum egyik lakója A fabábu diadalútja A közkedvelt fabábu egyik olasz ábrázolása „Itt küldöm önnek ezt a kis csacskaságot” — írta Carlo Lo- renzini, amikor egy évszázaddal ezelőtt, 1881-ben egy római gyermekújság, a „Giornale per i Bambini” szerkesztőjének pos­tázta a rakoncátlan fabáburól szóló meséjét. E szerény kez­dethez képest tavaly igen széles körű ünnepségekkel emlékeztek meg a közkedvelt mesehősről, jövőre pedig a Pinocchio-könyv kiadásának lesz centenáriuma. (Ekkor készültek az első illuszt­rációk is a fabábu történeté­hez.) A mesehőshöz kapcsolódó kiállítást 1982-ben Tokiótól és a párizsi Pompidou kultúrköz- ponttól az Egyesült Államokig jó néhány helyen bemutatják. A „kis csacskaság” — amelyet az akkor 54 éves olasz író a rossz nyelvek szerint csak azért írt, hogy a honoráriumból kifi­zethesse szorongató kártyaadós­ságait — azóta a gyermekiroda­lom talán legismertebb alakjá­vá vált. A számok legalábbis ezt bizonyítják: a Pinocchiót csak Olaszországban 256-szor, angol nyelven pedig 111-szer adták ki. Évtizedek óta műkö­dik egy Pinocchio Társaság is Collodiban, Lorenzini szülőfalu­jában, amelynek nevét az író művésznévként használta. A Collodi-alapítvány elnökének — talán kissé túlzó — büszkélke- dése szerint a Pinocchio- fordí­tásainak számát (majdnem ki­lencvenet) csak a Bibliáé múl­ja felül. Amikor a szerző megunta a fabábú történetét, egyszerűen lezárta a cselekményt Pinocchio felakasztásával. A fiatal és fel­nőtt rajongók tiltakozó levelei­nek hatására azonban (akár­csak Conan Doyle szuperdetek- tívjét, Sherlock Holmest) kény­telen volt hősét — egy bájos tündér segítségével — „felélesz­teni”, és az eredetileg 15 részes mesesorozatot további 21 rész­ben folytatri. Érthető hát, hogy a Pinocchio más művészi ágakat is meghó­dított. Számtalan, egymástól gyökeresen eltérő stílusú illuszt­rátor jelenítette meg, több száz televíziós változata készült, és nyolc ízben vitték filmvászonra. Legismertebb — hazánkban is — Walt Disney 1940-ben készült rajzfilmje, bár a centenáriumi kiállítás több szervezője sajnál­ja ezt, mondván, hogy Disney dundi, pirospozsgás, tiroliruhás kisfiúja gyökeresen eltér az eredetileg megálmodott nyurga, gunyoros olasz figurától. Collodiban 1951 óta működik a Pinocchio-park (amolyan vi­dámpark Pinocchio-szobrokkal, játékokkal, bemutatókkal, báb­színházzal), amelyet évente több tízezer kíváncsi keres fel., Ala­pítója szerint ez- a létesímény ösztönözte az amerikai Disney­land lérehozását is. A vidám gyereklátogatók kis kártyákat kapnak, amely feljogosítja őket, hogy hetente egyszer füllent­senek és felírhassák a falra: „Le a matekkal!". De hogy a százesztendős fabábu nem csu­pán az olvasóközönség kedven­Az ismert, Walt Disney-féle fi­gura: a tiroliruhás kisfiú Szóló Tücsök társaságában ce, árra friss és szemléletes példa, hogy az olasz labdarú­gó-szövetség Pinocchiót válasz­tottal a spanyolországi tut- ball-világbajnokságra készülő csapata jelvényéül. Madridban tehát majd kiderül: mennyire segíti a vásott fabábu az azzu- ri csapatot, hogy ne falábúak- nak, hanem „aranylábúaknak" bizonyulhassanak . . . Szegő Gábor A kihalástól megmentett bölények Emlékezés Gebauer Ernőre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents