Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-10 / 338. szám
1981. december 10., csütörtök Dunántúli napló 3 Safranek Károly (balra) kalauzolja a kiállitáslátogatókat A Fókusz csoport sikere Zágrábban Az 1900-as évektől rendezik meg Horvátország fővárosában a „Zágráb Szalon Fotókiállítást”, mely mindig nagy nemzetközi érdeklődésnek örvend. Az idén 40 ország 1733 fotóművésze összesen 9328 képpel nevezett be a szalon pályázatára, köztük a pécsi Fókusz csoport tagjai. Sikernek könyvelhetjük el, hegy o beküldött képek közül kiállították Harnóczy Örs, Marsaiké Péter, Kálmándy Ferenc és Cseri László kollekcióját. Még szebb eredmény: Kálmándy Ferenc oklevelet kapott, Cseri László — lapunk fotóriportere - pedig az avantgárd kategóriában Kollekció-díjat kapott. Tárgyak, mítosszal és anélkül A Széchenyi téri galériában láthattuk Safranek Károly, Záborszky Gábor és El Kazovszkij alkotásait A Pécsi Galéria kitesz magáért. Még nem érkezett el az éves mérlegkészítés ideje, annyi azonban máris megállapítható, hogy a szakmai valószínűségszámítás sugallta izgalmas-eredeti művészeti teljesítmények legjavát hozzáférhetővé telte. A Széchenyi téri galériában láthattuk Safranek Károly azonos anyagból készült kerámia plasztikáit. Munkáit a tökéletes mértani alapformák térbeli rendje, magasrendüen megmunkált anyag jellemzi. Kifogástalan tárgyakat mutatnak nekünk, azoknak a kifogástalan tárgyaknak a sorából, melyektől némelyek már jószerével menekülnének. A képzelet szinte önkéntelenül ragozza e művek lehetséges funkcióit egymás mellé; fürdőszoba-, konyha-, előszoba-burkolat, válaszfal, padló, levélnehezék stb. Kiválóak lettek volna e munkák, ha alkotójuk beérte volna az oly nagyon szükséges alkalmazott szerep vállalásával, s nem kacérkodott volna autonóm közlésekkel. Záborszky Gábor itt megmutatott grafikai művei a szorosan követett időrend betartásával szinte retrospektív kiállítás benvomását keltik. A művek arról vallanak, hogy a keze ügyébe kerülő művészszerszámok, valóságelsajátító módszerek, a fotósleképzés beidegződései miként hajlanak meg a festői érzékenység veleszületett hatalma előtt. A kézzelfogható valóság- darabok, fényképezett részleiek, sorozatok rendre felszívódnak a tárgyilagosság és elvont feslőiség ellentétét kioltó önálló jelteremtési folyamatba. A „Hintaszékben szemlélődve” — típusú művek a mozgás közben előálló látványlehetőségek, s az ekként való szemlélődés hangulatának elegyét hozzák létre. E művekben a képzettársítás és az aktív „beleérzés” legalább annyira lényeges képalkotó tényező, mint a szitanyomás raszterfolt-technikája. Eszköztára nem tolakodó, tárgyára vonatkozó, pazarlás nélküli eljárásai vonzóan támasztják alá alkotói szándékait. Nemcsak saját nyelve, hanem saját törvényfelismerő és törvényfogalmazó készségei is biztosítják helyét fiatal művészeink legjobbjai között. El Kazovszkij önéletrajzai „torzítottak”, csendéletei „rögzítettek". Jelentéseket tehát a szabályostól eltérően kell keresnünk. A tárgyaiba szőtt többféle jelentés, a szerkezeti-kiviteli problémák és a kiállítás, a magcvállalás frivolsága hozza létre az erőteret, mely önmagában mutatkozva oszthatatlan, így részeire bontva nem is értelmezhető. Nehéz tehát felfejteni Kazovszkij titkát. Létrehozott egy újszerű jelenség- ikombinációt, közlés értékű jelképhalmazt és egy önmagára is vonatkozó zárt esztétikai fenomént. Mit kellene mindebből hazavinni? — egyszerűsíti le a feladatot a kritikus, ugyanakkor tudván tudja, hogy válaszai éppen az egyszerűsítés miatt nem lehetnek szabatosak. Milyen ez a fekete-rózsaszín szalagokkal összetartott világ, ez a zsíros festékekből, pctkányformákból és megsze- nesedett kiflikből körénk rétegzett valóság? Mert létezik, ilyenként is beszámolhatunk róla A remény és reménytelenség rózsaszín-fekete birodalma ez, a mitológiai alsó és felső világ egy membránra vetítve, tudatszerűen feldolgozva. A ránk kövesedő tárgyak birodalma ez, még ha panoptikumnak látszik is. Tárgy akkumulációkban tehetetlenségűnk, s mellette betonból készült „kalitka” csendéleteink csak „befelé" bővíthető negatív dimenziói. Kazovszkij nyilván meghaladni kívánja a hagyomány szentesítette képzőművészeti formákat, amikor a színpadsze- rü-dramatikus lehetőségek, a film és díszlet irányában tájékozódik. A Galatheók vállának hullámdokkjaiban megmentett hellén hajósok mi vagyunk. Folyton célt tévesztő, megmentésre áhító emberek. Az elfojtott bűnök, mulasztások feldolgozása csak pszichés kompenzáció lehet? — kérdik a művek. Mint „Ludwig király udvarában" a morfinszármazékként működő balett műfaja. Ilyenek a tárgyi létezésükben csak bizonytalan keresővonalakkal meghatározható tételek, adott tehát a mitologikus valóságértelmezés is. De nem kollektív élmények, tehát nem igazán mitologikus élmények közléséről van itt szó, csupán azok individuális „átstilizálásá- ról”. E stilizálás egyéni elfogadtatásához szükséges nyelvezet a hagyományos vizuális közlés értékeitől való eltávolodással járt. Kazovszkij művei nem engedélyeznek megfutamodást. Előttük és velük kell szint vallani, világukból nem lehel kilépni. Ugyanakkor Kazovszkij munkáinak értelmezésekor látszik világosan, hogy a műalkotások életét milyen erősen befolyásolhatja a néző, a közönség szándéka, emóciója, mellyel a művet „megszállja”. Aknai Tamás !;Í^ÍÍjÍÍ^ helyeH Hogyan került Lengyeltóti János „Zselici Ma- donná”-ja egy neves szegedi professzor kötetének élére? BÁLINT | A HAGYOMÁNY SÁNDOR I SZOLGÁLATÁBAN A Dunántúli Napló november 22-í számában megjelent egy recenzió a tavaly elhunyt Bálint Sándor prolesszor A hagyomány szolgálatában cimű posztumusz könyvéről. A közölt fénykép alá, amely egy Iából faragott Madonnát ábrázol, téves információ került. Ennek vélt oka az, hogy — mint ezt a szerző: ifj. Lele József néprajzos, (Szeged, Móra Ferenc Múzeum), magára vállalta —, úgymond: nem volt eléggé figyelmes. Ugyanis a szobrocska, amelyről úgy tudta, s igy a képaláírásban azt állítottuk, hogy Bálint Sándor gyűjteményéből való — mint utólag kiderült —, nem felel meg a valóságnak, mivel az Lengyeltóti János mozsgói nyugalmazott tanító tulajdonában van ma is. (Ami viszont a kötetből nem derül ki.) A tévedésért a szerző utólagosan szives elnézést kért Lengyeltóti Jánostól és az olvasóktól. Hozzátenném: rokonszenves szigorúsággal önmaga iránt, de ezúttal feleslegesen. Nézzük miért: A Lengyeltóti Jánostól kapott levélből idézzük az alábbiakat, s egy kicsit példa és tanulságként is: „ . . . A cikk elolvasása után azonnal átmentem a másik szobámba, a díszhelyen álló és általam „Zselici Madonná”- nak nevezett szobor elé. A Madonna-szobor itt Van a lakásomban, a szokott helyén. Hogyan és mikor kerülhetett tehát ez a szobor az én tudtom nélkül Szegedre, Bálint Sándor gyűjteményébe? A szobrocskának ugyanis története van. Évekkel ezelőtt felkeresett dr. Herczegh József mozsgói kör- cllctorvos és Kovács József mozsgói lakos azzal a hírrel, hogy Horváthertelend községben egy sertésól keritési „léceként" Mária szobor-maradvány van beépítve. Tekintettel gyűjtőmunkámra, ha elfogadom, elhozzák. így került a remekbe készült, fából faragott — 71x31 centiméteres szobor a horvátherte- lendi Orsós Ferenc sertésóljának keritéséből a birtokomba. A szobor faragási érdekessége, korossági látszata szerint szerény gyűjteményem látogatóinak mindig érdeklődési középpontjába került. Jó két évvel ezelőtt. 1979-ben dr. And- ráslalvy Bertalan, a pécsi múzeum néprajzi osztályvezetője, a birtokomban levő elismervény szerint a szobrot restaurálási célból elvitte, s a mun- Kulatok befejezése után visz- szaszármaztatta. Ezt követően Lantos Miklós pécsi fotóművész engedélyt kért a szobor lefényképezésére. Az elkészült fotóból karácsonyi ajándékként részemre is küldött egyet. A tulajdonomban levő Madonnaszobornak általam számon tartott két szerkezeti hiányossága van. Ezt összevetve Lantos Miklós fényképével és a Dunántúli Naplóban közölt szoborképpel, megállapítható mindhárom azonossága. Ez a tény kizárja a szobornak más szoborral való azonosítását, illetve összecserélését. A „Zselici Madonna", tehát a cikkben szereplő szobor, egy példányban van meg, és annak tulajdonosa jelen sorok írója: Lengyeltóti János honismereti szakkörvezető (Mozsgó) * Hogyan került mégis Bálint Sándor kötetének borítójára a a „Zselici Madonna” fotója? Lantos Miklós fotóművésztől úgy értesültünk, hogy ő a kért illusztrációs fotók között a szóban forgó (mozsgói) Madonna fotóját is elküldte. Arra nem emlékszik, hogy a kép hátulján a műkincs tulajdonosának nevét is feltüntette-e. A könyv belső borítóján csak ez a szöveg szerepel: „A védőboritó Lantos Miklós felvételeinek felhasználásával készült”. Következésül a szobor képe a címlapon — bár hangulatában kitűnően illeszkedik a kötethez — nemcsak a könyvismertető jegyzet írója számára lehet, illetve lehetett félrevezető. (Aki egyébként több különböző népi Mcdonna-szob- rocskát is látott Bálint Sándor gyűjteményében.) A helytelen felirat — egyébként a mi megfogalmazásunkban — így kerülhetett a kötetről szóló jegyzet fotója alá. Tragikus, nagy horderejű tévedés nem történt. Sőt, a véletlen kapcsán így tudhattuk meg azt, hogy ez a gyönyörű népművészeti kincs (ismeretlen 18. sz -i, valószínűleg betelepített sváb őstehetség alkotása), Baranyából származik. Ez a tény azonban mindenképp megérdemelt volna egy sort a Magvető Kiadó szerkesztőjétől. Valamint a hátsó borító képe is, amely Bálint Sá idor professzort baranyai bosnyák asszonyok között ábrázolja. W. E. Alapképzés, szakképzés Aki művelt, művelődik M ilyen műveltséggel ruházza föl a középiskola a fiatalokat? Általános vagy szakmai ismeretek kerüljenek az oktató-nevelő munka előterébe? Milyen legyen a kétféle műveltség aránya? Nemcsak az iskolák házatáján hangzanak el ezek a kérdések, hanem a közvélemény is meglepően gyakran foglalkozik velük. Kiváltképpen az utóbbi egy-más- fél évtizedben, amikor a> tudományos-technikai forradalom szele az oktatási rendszert is elérte. Pedig valójában nem újkeletű közéleti-közoktatási probléma a műveltség elemeinek s azok egymáshoz való viszonyának vizsgálata. Bármennyire meglepőnek látszik, legalább másfél évszázada örökzöld téma ez a pedagógiában és a közvéleményben egyaránt. Száz vagy százhúsz évvel ezelőtt éppúgy sokat foglalkoztatta a szülőket, mint manapság, hogy mit tanul a gyerekük a középiskolában, elsősorban amiatt, hasznát veszi-e majd az életben az ott elsajátított ismereteknek. Igaz, akkoriban főként a latin és a görög nyelv hegemóniája ellen léptek föl sokan, ma pedig az a leggyakrabban elhangzó kifogás, hogy az általános műveltséget megalapozó humán tantárgyak mindinkább háttérbe szorulnak a reál tárgyakkal szemben. Ez idő tájt a szenvedélyes vita nemcsak hazai berkekben zajlik, hanem több más országban is. „A természettudományok diadalittas győztesként viselkednek az irodalommal, a művészettel s részben a filozófiával is, vagyis a humán tudományokkal szemben” — így kesergett nemrégiben egy szovjet középiskolai tanár a Komu- nyiszt cimű folyóiratban. Idehaza elsősorban azok a szülők elégedetlenek, akiknek gimnazista fiuk vagy lányuk nem szándékozik továbbtanulni az iskola elvégzése utón. „Minek akkor szegény gyereknek az a sok fizika, kémia, biológia, matematika; az irodában jól meglesz majd ezek nélkül is!” — ki ne hallott volna ilyen zsörtölődő mondatot, többféle hangszerelésben is. Érdemes ebből a nézőpontból egyetlen pillantást vetni az általánosan művelő középiskola, azaz a gimnázium tantárgyainak óraszámaira. A humán tárgyak aránya a gimnázium óratervében száz évvel ezelőtt még 72 százalék volt, aztán megkezdődött a farigcsálás, szinte minden évtizedben levettek belőle valamit, így most már az anyanyelv, a történelem, az irodalom, az idegen nyelvek tanítására az óráknak csak 35 százaléka fordítható. A különbségből a reál és az úgynevezett készségtárgyak részesülnek. Vajon arra következtessünk ebből, hogy napjainkra az általános és a szakmai műveltség nehezen fér meg egy gyékényen? Hogy az egyik szeretné fölfalni a másikat? Semmi esetre sem, mint ahogy az sem jár el helyesen, aki a kétféle műveltségről töprengve a bajok gyökerét kizárólag a középiskolai humán—reál tantárgyak aránytalanságában keresi. Mélyebbre kell ásni ennél, mert minden idevágó nehézségünk valójában az alapképzés és a szakképzés viszonyának megoldatlan problémáiból ered. Némi leegyszerűsítéssel az itt a kérdés, hogy az intézményes oktatásnak melyik lépcsőfokán kezdődjék meg a szakképzés. Korántsem könnyű feladat válaszolni rá, mert — noha az iskolai szakosodás fontos gazdasági érdekeket szolgálhat, hiszen az iparban növekszik a specializáció, és ez természetszerűleg igényt támaszt az oktatással szemben is — nem hagyható figyelmen kívül, hogy a korai szakosodás károkat is okozhat. A személyiség egyes vonásai ugyanis a 15—16 éves kor táján még nem fejlődnek ki o fiatalokban, más, meglevő tulajdonságok pedig esetleg elszürkülnek, vagyis az iskolai képzésben nagyon előre hozott szakosodás egyoldalú fejlődéshez vezethet. A szülők egy része minden bizonnyal ezt érzékeli, amikor gyereke pályaválasztását minél későbbre igyekszik halasztani. Egyébként az oktatás távlati fejlesztésén dolgozó szakemberek is hajlanak a szakképzés kitolására, sőt önnek az elképzelésnek is mind több híve van, hogy a szakmai fölkészítés nagyobbik része ne is iskolai keretek között történjék. Nyomós érv szólsz utóbbi elgondolás mellett: az iskola nem nyújthat befejezett műveltséget sem az általános, sem a szakképzés keretében. Ezért a tudományos-technikai fejlődés mai szakaszában az alapvető ismeretek megtanításán kívül az iskolának mindenekelőtt arra kell törekednie, hogy kialakítsa az önálló gondolkodás, az önművelés, a továbbtanulás igényét, hogy megfelelő időpontban a fiatal alkalmas legyen o magasabb szintű szaktudós befogadására. Aligha van ennél nehezebben teljesíthető nevelési követelmény. Ám a mostanában oly gvakran emlegetett általános műveltség megalapozásának végül is ez a célja, mert a szilárd műveltség olvan csomópont, ahonnan később több irányba vezetnek elágazások, és olyan , valuta”, amely bármikor beváltható. T isztázásra vár, hogy mi legyen az általános műveltség tartalma, milyen mértékben iehet és szabad beépíteni a megelőző nemzedék tudásanyagát a mai fiatalok ismerethalmazába. Természetesen nemcsak a verbális tudáson van a hangsúly: az általános műveltséget az ismeretek, a világnézet, a képességek, a magatartás és az ízlés egységeként kell értelmeznünk. Vég- eiedményben csak az az ember tekinthető általánosan műveltnek, aki képes és hajlamos önmaga művelésére. P. Kovács Imre Kertbarátoknak a Kertvárosban Kertbarátoknak, kiskert-tulajdonosoknak indit előadássorozatot a Nevelési Központ. Miért éppen most, a tél beálltakor? Részben azért — s ezt a kertek kedvelői jól tudják —, mert a tavaszi kezdésre idejében, minél megalapozottabb tudással kell felkészülni; részben meg azért is, mert mások: szinte valamennyi kertvárosi érdeklődésére is számítanak a programok szervezői. Olyanokat is várnak az előadásokra, akik pl. szobanövényeket tartanak, gondoznak, akiknek problémát okoz a lakásban tartott állatok elhelyezése, etetése, gyógykezelése. Természetesen elsősorban a fő témával: a kerttel, növénytermesztéssel kapcsolatos kérdéseket igyekeznek körüljárni, megválaszolni. Szóba kerül majd — hozzáértő szakemberek közreműködésével — a zöldségeskert talajelőkészítése, a szőlőművelés, a gyümölcsfák telepítése, metszése, s mindezekhez a növényvédőszerek, kisgépek — hogy csak néhányat említsünk a gondosan összeállított programból. Azt sem árt tudni, hogy mindez kötetlen, klubszerű keretekben zajlik majd, tehát a közös problémákról gondolatot lehet cserélni, s meg lehet vitatni az egyéni gondokat is. Az első összejövetelre december 14-én, hétfőn kerül sor a Nevelési Központ 3. sz. iskolájában. V. J. Mi tévedtünk?..
