Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-30 / 356. szám
1981. december 31., csütörtök Dunántúlt napló 9 Csorba Győző Van és marad Hagyja magát a föld, s a viz: napóleonok hada hódít, lezúdul és pacifikái, kitüzdeli izgága lobogóit. Még a hernyó is mosolyog: ősemlék leng a levegőben: a napóleonok hada rendre pusztul a forgandó időben. S a föld, s a víz van és marad, ásít a csöpp diktátorokra: hordja millió éveit nyugalmasan, csöppet se tántorodva. Pákolitz István Elszámolás Se gátja se partja: Kalmár Tavasz Kofa Nyár Gebin Ősz Uzsora Tél Mind a markát tartja Kiss Attila rajza Arató Károly A holnap reggeli gyürkőzésből... A holnap reggeli gyürkőzésből, vagy a holnap utániból, vagy az azutániból milyen számyas-patás-sörényes nyerít rám, ha Tejút-mag’asan átdübörög fejem fölött a ménes? Kirajzolni a holnap reggeli gyürkőzésből, vagy a holnap utániból, vagy az azutániból talán sikerül: milyen szárnyas-patás-sörényes? — tán sikerül részlegesen. De nyerítését: a NYERÍTÉST se eddig még, se ezután, sohasem! Kirajzolódnak tőle csontjaim magnézium-fény lobbanással vakitó-élesen. Nyugdíjban a fővadász Az egyik vendég röpke öt percre elhajtott valahova, amikor a sáros fehér Mercedes meglódult, a hátsó ablakban a konzerv-sörök ide-oda gurultak, s amikor visszatért, a másik vendég lejött az emeletről, mindketten leültek az ösz- szetolt asztalsor túlsó végén és csendesen hozzáfogtak az ebédhez. Középkorú, nyugatnémet férfiak, — kereskedő és gyáros — akik már bőven „ösz- sztekotortak” maguknak any- nyit, hogy a nem éppen olcsó szenvedélynek könnyedén hódoljanak Magyarországon, pontosabban az erdősmecskei rezervátumban. Vadászok Az emeletes épület, nyitott verandájával, hófehér homlokzatával mintegy lezárja ezt a kis völgyecskét. A merészen emelkedő hegyoldal erdőírtá- son esett át, de a dús aljanövényzet már befonta a földbe kapaszkodó tuskóikat, és együttérzően bújtatja az őzeket is, legalábbis a laikus tekintete elől. A köves út egy minitavacska előtt kanyarodik fel a vadászház élé, ahol tavasztól őszik üdezöld pázsit emlékeztet egy színes svájci képeslapra. Télen a hó fogja fel az erdő felől néha felerősödő hangokat, neszeket. Az ebédlőben — amely meg. lépőén tágas — barnára pácolt és kárpitozott magas támlájú székek fogják körül az asztalsort, a végében olívazöld puha kanapé és két mély fotel. A padlózat mintás csempeburkolata olyan fényes, hogy tükrözi a csillárok szelíd fényét. Azt várom, miként lép be egy őszhajú, kimért tekintetű angol komornyik, tálcán italokkal és névjegykártyákkal. Nem ő jön, hanem Imhoff István fővadász egy kisebb üveg barackpálinkával. Ez mindenesetre jobb ötlet. Azt mondja a fővadász, ő tiszteli és szereti Petőfit, de a költő alföld-imádatában nem osztozik. ,— Dolgoztam én valamikor az Alföldén, és nem sok szépséget találtam benne, olyan mint az isten teniszpályája.,. Ez a mi vidékünk az igazi: erdők, hegyek, völgyek, vadak és virágok. — Mi volt az első munkahelyed? — Az erdő ... Negyvenkét és fél évvel ezelőtt kezdtem Kisvaszaron, az Eszterházy-bir- tokon. Tizenhét éves voltam akkor. Aztán a háború után, negyvenhatban az Alföldre küldtek, becsülettel kivettem a részem a fásítási programból, de nekem annyira fájt a szívem a baranyai vidékért, hogy azt elmondani is nehéz. Az atyaistennek nem akartak elengedni. Kasza Ferenc pécsi erdőigazgató egyik levelében azt írta az akkori főnökömnek, hogy ha az Imhoff rosszul dolgozik, azért engedd el, ha meg jól. akkor megérdemli, hogy hazatérhessen. így kerültem vissza Baranyajenőre ötvenhatban, majd egy év múlva ide Erdősmecskére. És most innét megyek nyugdíjba. A két vendégvadász köszönésiképpen felénk bólint, aztán fölsétálnak a lépcsőn az emeleti szobákba. — Hogyan telik el itt egy nap vadászat idején? — Hajnali, könnyű reggeli után kimegyünk az erdőbe, dél körül vissza, aztán az esti órákban ismét kimegyünk. A vendégeket természetesen kísérjük, jómagam is, aztán van három kerületvezető, köztük a fiam. — Mit fizetnek be a külföldiek az államkasszába? — A napi szállásdíj egy főnek hatszáznegyven forint, a napi étkezés kilencszázhatvan forint és ha fogatot vesznek igénybe, az külön ezetkétszóz— ezerötszóz forint, a kinttartózkodás óraszámától függően. — Mit lehet itt kilencszázért megenni? — Négyszeri étkezés, többféle választék és bőséges menük. Egyébként csak a mi fogalmaink szerint tűnik ez soknak. Gondolj csak bele: a vendégek kivétel nélkül gazdag emberek. Ha saját társadalmi szintjükhöz mérhető nyugatnémet luxus-étteremben elfogyaszt egy vacsorát, eleve kifizet érte hatvan—hetven márkát Ha ezt forintra átszámítjuk, máris egyenesben vagyunk. És ők márkával fizetnek, ez a lényeg. — Miért járnak szívesen a németék a mi erdeiekbe. — Mert minőségben összehasonlíthatatlanul jobb a mi vadállományunk. Éppen a kedvezőbb klimatikus talaj- és növényzetviszonyok miatt. Ami őnóluk egy „menőbb" szarvasbika, az nálunk a jelesebbek iistájárcf talán föl sem kerülhet. Egy-egy érmes bikáért százezreket hagynak nálunk forintban. Az éves exportárbevételi tervünk például jó két és félmillió forint. Persze ezért nekünk Js meg kell dolgoznunk. Az Erdőgazdaság négy baranyai rezervátuma között az egyik az Erdősmecskei (Vé- ménd), nyolcezer hektárnyi területtel. A faállomány zöme tölgy és bükk, s van egy kevés tűlevelű. A rezervátum 72 hektárnyi úgynevezett vadföldön termeszti meg a vadak téli etetéséhez szükséges takarmányt: kukoricát, borsót, csicsókát, repcét, zabot, egyebeiket. Ősszel rendbehozzák az etetőket, sózókat, javítják az utakat, és egyáltalán — elvégeznek minden munkát, amely a vadgazdálkodással kapcsolatos — A külföldiek soha nem sokallták a minisztérium által megszabott árakat? — Nem mondhatnám. Előfordult, hogy egy női vendégünk alkudni akart, de hát ez nem csoda, a nők néha a ,,'konyhapénz” alapállásból fogják fel a vadászati kiadásokat is. A férfiak tudják, mi mibe kerül. Elvégre ők aztán valóban pénzzel dolgoznak. Egy gyáros azt mondta egy alkalommal: „Imhoff úr, nekem nincs családom, rokonokról sem tudok és hetvenkét éves vagyok. Viszont van több mint egy millióm a bankomban, ez saját tartalékom. Mit gondol, mire költhetném? A vadászat a szenvedélyem, amire nem sajnálom a pénzt...” A nők mennyire jártasak a vadászatban? — Hát ... mit mondjak Tapasztalatom szerint mintha precízebbek, nyugodtabbak lennének, amikor a vad eléjük kerül. Valahogy úgy, mint amikor a divatáruüzletben válogatnak. Jól megnézik, mire adják ki a márkát... — Csak külföldiek járnak a rezervátumba? — Magyar vendégvadász csak ritkán. Nagyon megkedveltem egy pécsi professzort, aki esténként szívesen barangolt velem az erdőben. Gyönyörű holdfényes este volt, és a kevéske felhő megvilágítva megkapóan szép ábrákat rajzolt az égboltra. Mondom neki: „Tudja professzor úr, minden embert sajnálok, aki most az ágyban fekszik — „Úgy érti ezt, Imhoff úr, hogy aki a saját ágyában fekszik, ugye?" — Fölkapom a kupicát: — Amiről most meséltél, jut eszembe, a külföldi női vadászokat ki kísérgette az erdőben? A kerületvezetők? — A... nem! Én! — mondja Imhoff István, de aztán nevet: — Vagyis hát felváltva... Mondjuk. — Több mint negyven esztendeig űzted ezt a szép hi-^»«. vatást. Elégedett voltál? — Igen. Nekem az a ritka szerencse jutott, hogy egész életemben azt csináltam, amihez legnagyobb kedvem volt. Az erdőn éltem. — És ezután? — Az erdőgazdaság nemcsak hogy meghagy a lakásban, hanem az ősszel helyre is hozatta, modernizálta. Ez igazán szép gesztus volt, ennél többet nem is kívánhatnék — Hiányzik majd a vadászat? — Igen. — Maga elé mereng. — Bár talán lesz re lehetőségem. mostanában kerül a felvételi kérelmem a pécsváradi vadásztársaság elé. - Ha fölvesznek a társaság soraiba, akkor vágyaim beteljesülnek. , Rab Ferenc Fotó: Szokolai István
