Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-20 / 348. szám
Szabó Zoltán: Nevető készlet Lajdi Tamás A béke ideje Szétömlik bennem a nyugalmas ország mezőivel, lankáival, folyóival földjének Hátán enyhe ősz van madarak torkán már alszik a dal szelek királyságában avarillat szarvasok nyomában vizes csillag ..„ Kerék Imre Budai szobrok Zolnay Lászlónak fme szobor-halottait a föld méhéböl megszüli újra ami volt eddig lappangó titok rejtelem a fényre kibukva feligézi csodáktól elszokott hályogülte szemünket szól hozzánk - nyelven-túli nyelven micsoda ünnep fénye tündököl a szűz mosolyában letűnt korok megmenekült varázsa sugárzik az eleven köböl vigaszul annyi vérre gyászra emeljétek arcotok nézzetek szemünkbe félezer éven át alvó kö-férfiak kö-asszonyok megcsonkitott-töredezett ajkatok zengje ki az enyészet sötét tárnáiból Nap felé szálló elnémithotatlan dallamot Szombaton este nyolc harmincötkor csengett a telefon. Kelletlenül nyúltam a készülék után. A tévé krimiben épp tetőpontjára hágott az izgalom: a felügyelő besétált a heroincsempészek hálójába .. . — Tessék — mondtam, fél szemmel a képernyőre meredve és azzal az elhatározással, hogy bárki legyen is, azonnal lerázom. — Itt Tibor — hallottam szokatlanul tisztán. A hang ismerősnek tűnt, de bárhogy is erőltettem emlékezetemet, nem jöttem rá, hogy kié. — Zellei Tib,or — ismételte a hang, mintegy válaszul zavart hallgatásomra, — Az lehetetlen — képedtem el, — Zellei Tibor három éve halott . .. Rossz viccei vannak, uram ... ^ — Amint hallod, létezem ... — itt elhallgatott. Mintha fontolgatta volna, mit mondjon. A csend talán harminc-negyven másodpercig is eltartott, aztán azt mondta: — Erről majd később. Persze, ha találkozhatunk. Ez tőled függ. Egyedül tőled . . . Furcsa érzés kerített hatalmába. Különös módon nem a „túlvilági'1 hívástól, hanem a hangtól, amely egyszerre volt ■megnyugtató és nyugtalanító, ismerős és idegen. Akcentusában is volt valami... igen: mint amikor valaki sokáig nem beszélheti az anyanyelvét. — Döntöttél?.., Tehát likőr a földvári villánkban. Két és fél órád van, kényelmesen odaérhetsz. — Hallói... Halló Tibor — mondtam rekedten, de csak halk zúgás válaszolt. Első gondolatom az volt, hogy fölhívom Évát, de ezt azonnal el is vetettem. Ostobaság volna fölidegesíteni valamivel, amiről később kiderülhet, hogy morbid tréfa volt. Különben is annyira képtelenségnek tűnt az egész dolog, hogy visszaültem a fotelba, de nem tudtam többé a krimire figyelni. Fölugrottam és idegesen járkálni kezdtem. Két perc múlva döntöttem: bárhogy végződjön is, a végére kell járnom. Ezzel tartozom Évának, Tibornak — ha egyáltalán él — és önmagomnak is. Fél órával később elhagytam a várost. Az úton alig volt forgalom. Tiszta, holdfényes éjszakában autóztam egy valószínűtlen találkozás felé .. . * Viszonyunk Évával akkor már ötödik hónapja tartott. Ezt a szerelmet egyikünk sem kereste tudatosan. Éva lelkileg, erkölcsileg alkalmatlan volt az effajta kalandokra, Tibor pedia a barátom. Sok mindent el tud^ tam volna képzelni, csak azt nem, hogy épp tőle vegyem el azt, akit a maga módján szeret. .. mert Éva magányos maradt mellette. Öt túlságosan lekötötték a képletei, a kutatásai. Azok között biztonságban élt. Emberi kapcsolataiban — és szerelmében elbizonytalanodott. Erre nem voltak egzakt fogalmai . . Mindez nem menti első találkozásunkat Évával, még ha ez olyan véletlenen is múlott, mint egy utcai baleset . . . Azután már úgy hatottunk egymásra, mint a kábítószer. Nem tudtunk szabadulni tőle. Később talán már nem is akartunk.... Azt a hétvégét a földvári villában töltöttük. Tibor valahol külföldön tartózkodott Egy kongreszszusra ment, Azt hiszem, az NSZK-ba vagy Svájcba ... Kint ültünk a teraszon. Alattunk a víz sötét, sejtelmes mélyén a parti fények ringatóztak. Szerelemmel jóllakott testünk valami állati elégedettséggel nyújtózott a fonott székeken. Csak agysejtjeink rejtekei- ben vibrált egy soha még nem szokható feszültség: a bűntudat, a gátlások kusza zűrzavara .. . — Nem bírom tovább — mondta Éva hosszú hallgatás utón. — Nem bírom elviselni ezt az alakoskodást. Holnap megjön Tibor. Nem tudom, miként fogja elviselni, de meg kell mondanom neki ... Ismertem már annyira Évát, hogy tudjam: megteszi. De Tibor nem jött vissza. Aznap este vagy éjjel, Salzburg kocsi lámpáinak fénye kialudt. Olyan érzésem támadt, mintha sötét szakadékba zuhantam volna lefelé. Az álomba süllyedés pillanata iyen. Még hallottam a közeledő — vagy távolodó? — vonat kattogását, aztán egy erős, kékes fény szinte letagló-' zott... A kábulat nyoma nélkül ocsúdtam fel, mégis időbe telt, amíg felismertem, hogy a villa kertjében vagyok. A történtek után nem túlságosan lepett meg a dolog. Inkább kíváncsiság támadt bennem, ami elnyomta szorongásomat. Néhány pillanatig hallgatóztam. A csendet csak távoli kutyaugatás zavarta és a .szél suhogása, amely a víz felől nyirkos hideget hozott. Megborzongtam, aztán csaknem sietve indultam a ház felé... Az ajtó előtt megtorpantam. A kulcsokról Búsbarna László A találkozás után az autópályán kigyulladt a kocsija ... Szénné égett maradványaiban Éva sem nem ismerhette fel, sem nem tagadhatta meg Tibort. A vallomás elmaradt. Az élet dolgai már nem tartoznak a holtakra . . . * Út közben újra meg újra ezen rágódom. Hogy követhettem el azt a hibát, ami ellen értelmem, a belém rögződött játékszabályok, a barátság legelemibb törvényei mind-mind tiltakoztak... és Tibor? Miért éppen akkor? Sejtett valamit? Tudott valamit? És most ez a találkozás: számonkérés?! Leszámolás?!... Egy holttal, egy élővel? . . . Valamivel fél tizenegy után lekanyarodtam a parti útra Az utcák kihaltak voltak, a nyaralók zert ablakain vissza-vissza- verődött a kocsi fénye, a fényszórók a csupasz bokrok árnyékát kergették . . . Már csaknem annyira kívántam ezt a találkozást, mint Évát. Mennyivel könnyebb lenne, ha itt lehetne, vagy mennyivel nehezebb? Erre nem tudtam válaszolni ... A síneken túl vissza kellett kapcsolnom, mert az út hepehupássá változott. Amikor kinyomtam a kuplungot, a motor váratlanul elhallgatott, a teljesen megfeledkeztem .. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó hangtalanul engedelmeskedett. Tehát mégis — gondoltam, amint beléptem a sötét hallba. Tapogatózva kerestem meg a kapcsolót, de hiába kattintottam fel. „Persze — villant át agyamon — kikapcsoltam a biztosítékot, amikor téliesítettünk" ... Szemem kezdte megszokni a sötétséget. Ekkor fedeztem fel a fényt fenn a manzárdban. Kettesével vettem a lépcsőket, majd hirtelen mozdulattal belöktem a résnyire nyitott ajtót. Lendületem megört, karom megmerevedett a megfoghatatlan valóságtól: a szobában, a kerek kis asztal mellett ott ült Tibor. . . — Szervusz — mondta egyszerűen, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. — Gyere, ülj le ... látod vártalak. Ekkor vettem észre: nem ég ö lámpa, mégis világos van. A fény forrósát azonban nem találtam . . . Tibor arca komoly volt, de nem komor és nem fenyegető. Megnyugodva léptem közelebb és a kezemet nyújtottam. Elfogadta. Szorítása erős volt és fémszerű . . . — Hívtál — mondtam ügyefogyottan. SS Kiss Attila rajza — Először Évára gondoltam ... ha nem haragszol. De ez fájdalmat okozott volna neki és ezt nem akarom ... Szerettem őt. — Tehát élsz. Csak azt nem értem, hogy akkor.. . — Nem fontos - szakított félbe és valahová nagyon messzire nézett. — vannak dolgok, amelyek megértés nélkül is létezhetnek . .. Tekintetét kerestem. Talán elárul valamit, mint a ragadozók szemében a gyilkos fény a támadás pillanatában. De semmit sem tudtam felfedezni benne és úgy tűnt, átnéz rajtam. Ez rettentően zavart, fészkelőd- ni kezdtem. — Elégedj meg azzal, hogy itt vagyok. A többit megértheted, ha velem tartasz. — Veled — képedtem el — hová? Miért?! — Nem akarom, hogy úgy érezd, kényszerítelek. .. Meg fogod tenni.. Meg kell tenned! — És Éva? — mondtam ki a lehető legrosszabb érvet. — Éva? Elfelejt... Az ember legszerencsésebb tulajdonsága a felejtés .. Arcán először suhant át egy halvány mosoly és szemében ugyanakkor egyfajta eszelős őrület fénye lobbant. Fölugrottam. — Őrültséget kívánsz! Nem tudom, mire akarsz rávenni, de nem egyezem bele . . . Tökéletesen jól érzem magam itt, ahol vagyok... Különben sem hiszek az ilyen . . . ilyen transzcendentális marhaságokban. — Ez nem hit kérdése — mondta csendesen és fölállt. — Nos, döntöttél? Tekintete rám szegeződött. Pillantása átható volt és volt benne valami a mélység csalogató vonzásából. — Lehetetlent kívánsz — szedtem össze minden erőmet — bosszút akarsz állni? — Már nem ismerem, mi a bosszú — válaszolta és kezét a vállamra tette. Nem tudom mi ütött belém, A félelem megfosztott ítélőképességemtől. Nekiugrottam. öklömet lefékezte valami az arca előtt, de a másik kezemmel sikerült megragadnom a ruháját. . . Ebben a pillanatban talán megcsúsztam, talán fellökött, mert végigvógódtam a szőnyegen . . . Fejem zúgott, cmikor föltápászkodtam. A szobában sötét volt. — Tibor — mondtam — sajnálom . . . Tibor — kiáltottam — ne hülyéskedj! . Senki sem váfaszolt. Lebotorkáltam a hallba. Mór majdnem elértem a kijárali ajtót, amikor ismét fellőbbant a kékesen izzó fény és bántón éles hanq búgott fel. A fény vibrálni kezdett, közelebb jött, de a sípolás gyengült. . . Riadtan kerestem a menekülés le- hetőséaét, de nem tudtam megmozdulni. A fény zsuqorodrii kezdett, majd minden átmenet nélkül, szemben velem, a képernyő üres, kékesfehér fénye hullámzott . . . Testem nyirkos volt a verejtéktől. Álmodtam volna? Lezuhanyoztam, de a kínzó bizonytalanság feszültsége nem oldódott. Hirtelen ötlettől vezérelve lementem a kert végében álló garázshoz. Ideges kapkodással nyitottam ki ajtaját és abban a pillanatban ráeszméltem: nem kellett volna. A kocsi motorja forró volt. Egészen forró. Sárközi Gábor SZENDE ÚR- A Szende úrnak adjak?... — kérdezte a behemót Csikor, és rám nézett komolyan, mint egy vezérre. Jólesett a tekintete, de a „Szende úr” zavart . . . Pétert nevezték . így, mert szemüveget hordott, ami alól olyan ártatlanul pislogott, ahogyan Csikor még csecsemőkorában sem tudott. — Ha kívánja, akkor szól. Ha nem, hát nem iszik! Péternek mondtam ezt bátorításképpen, hogy igyék, mert szegény fiú nem mert kérni, pedig ő is olyan szomjas lehetett, mint mi. A pécsi anyagot raktuk — nehéz vasrudak, csövek — elfárad az ember, ha folyamatosan csinálja. Péter legyintett. Nem először, ha Csikor Szende úrnak szólítja. Mindig ezt teszi; olyan arisztokratikusan tudja csinálni, hogy nem csoda, ha az az állat Csikor nem szokik le a szendeurazásról. Péter odament a csaphoz, vizet ivott csak azért is. Csikor kiröhögte, azután nagyot húzott a sörösüvegből; a sört egyébként Péternek köszönhettük, mert talán az egész gyárból csak Pétert engedték ki a portások. Szerencsétlen megjelenésű, vézna fiú volt, akiről semmi rosszat nem tételez fe| az ember. A munkát tűrhetően bírta, és sohasem vagánykodott az érettségijével, mint Csikor, aki két osztályt járt, de azt gyakran hangoztatta, egészen addig, amíg Péter nem került hozzánk. Péter előtt egy Gerendás Árpád nevű fiú dolgozott velünk; persze Csikor egészen másként nevezte: ő volt az „Alföldi". Mi tagadás, buta gyerek volt és Csikornak éppen ilyen munkatárs kellett. Ennek aztán beszélhetett a kémiáról, mert Csikor agyában valamilyen csoda folytán ebből a tantárgyból megmaradt valami. Munka közben, a legváratlanabb helyzetekben rontott rá, elkapta hatalmas buta fejét, szigorúan a szemébe nézett és kérdezett: Oxidáció... na, oxidáció? Alföldi megrémült a szavaktól, szabályosan megijedt, leejtette a csövet a kezéből és , könyörgőn a tekintetemet kereste. Azt hitte, Csikor vádolja valamivel. Amaz istentelenül kinevette és csak azután magyarázta el idegesí- tően nagyképű hanghordozással, mi is az az oxidáció. Alföldi szemében Csikor szuperművelt egyénnek számított. Amikor Alföldit Péter váltotta fel, Csikor pozíciója megrendült. Már az első nap pórul járt az oxidációjával. Péterrel is úgy csinált, mint Alföldivel. Péter nem tudta mire vélni a dolgot, megijedt ő is, de az másfajta ijedtség volt; szeme mintha ezt kérdezte volna: bolond ez? Azért csendesen válaszolt, szó szerint elmondta az oxidáció meghatározását. Csikor elsápadt,. jó .ideig nem szólt, végül ezt mondta: — Szende úr!? — és rakta a csöveket tovább, néha megállt, Péterre nézett - Szende úr!... — mondta újra és győztesen fölnyerített. Többet nem hozta szóba kémiatudományát, hanem ettől fogva szendeurazta Pétert. Nem tagadom, volt alapja ennek, mert Péter a szemüvegével igazán úgy nézett ki, mint egy kisfiú, egy szende, nagyra nőtt óvodást Csikor valósággal megzavarodott, amikor a személyzetistől megtudta, hogy Péter egyetemre jelentkezett. Egyik reggel kiküldte a vastelepre csöveket rendezni. Óvatosan utána lopakodott, elbújt a csövek közé és egy alkalmas pillanatban Péter elé ugrott. — Szende úr, diploma kell?! Itt a diploma . . . Szende úr! - és pofán vágta sárral. Csinált ennél különbet is. A csőtelep szélén volt egy kezdetleges faépítmény, a „melegedő", esős időben ide szoktunk húzódni, itt szoktunk cigarettázni. Csikor egyszer égő olajos rongyot dobott a „melegedő" tetejére, kifigyelte, hogy Péter egyedül üldögél bent. Azonnal tüzet fogott. Péter csak szerencsével tudott kiszabadulni. Péter akkor föllázadt. Csikóm ostoba állatnak titulálta, és kikérte magának, hogy őt ne szendeurazza senki. Csikor még vadabb lett. Minduntalan a diplomára célzott. — Szende úr, ha meg nem sértem, méltóztassék megfogni a cső végét... diploma nem kell hozzá... - valahogy így mondhatta, de az biztos, a verekedés ebből pattant ki. Péter Csikor arcába csapott! Csikor feldühödött, hátára kapta Pétert és levágta a mázsára.- A húszkilós hétszentségit, velem ne játsszon senki, mert agyonvágom . . . Szende úr! — Folytatta volna az átkozódást, de ijedten abbahagyta. Péter sírt, és ez még Csikornak is sok volt. Féter három hét múlva a személyzetis levelére jött be a gyárba. Fölvette a pénzt, a munkakönyvét; hozzánk be sem nézett. Csikor meglátta a portánál.- Péter! — kiabálta neki —', aztán, sikerüljön ám a felvételid, szerezd meg a diplomát! . . . Péter megállt, szólni akart, indult már Csikor felé, de Csikor Géza segédmunkás el- ódalgolt a raktár sötétjébe. Lfjabban alig lehet a hangját hallani. HÉTVÉGE 9.