Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-17 / 345. szám
1981. december 17., csütörtök Dunántúlt napló 3 Fígyelünk-e a mólvanylakra? Rendelet a népművészeti vásárok tartásáról Tj gyerek kálváriája Ne legyen csak jelszó a falvak népesség- megtartó ereje Rendelet jelent meg o nép- művészeti vásárokról. A folklór ugyanis divat nem véletlen tehát, hogy az utóbbi időben több helyen és számos alkalommal rendeztek ilyen vásárokat. Ezek egy részében azonban keveredett a valódi érték a hamissal, az igazi népművészet a giccsel. A művelődési miniszter és a belkereskedelmi miniszter újab. ban kiadott, MM 16/1981. számú együttes rendelete egyebek között azt is meghatározza, hogy a népművészeti vásárokon milyen alkotások hozhatók forgalomba. Ezek szerint az ilyen rendezvényeken a népművészet mesterei, a népi iparművészek, a népi iparművészeti tevékenységet folytató iparművészek, a népművészet ifjú mesterei, valamint a népi iparművészeti tárgyak előállításával és forgalomba hozatalával foglalkozó szervezetek vehetnek részt. A névjegyzéket a Népi Iparművészeti Tanács az engedélyező hatóság rendelkezésére bocsátja. Vásár ugyanis csak engedély alapján rendezhető és ennek kiadásánál előnyben kell részesíteni azokat a szervezeteket. intézményeket, amelyeknek fő tevékenységük a művelődési vagy a népi iparművészettel összefüggő feladatok ellátása. Ilyen vásárt általában művelődési intézményekben vagy — a helyi szervek engedélye alapján — az erre alkalmas közterületeken lehet rendezni. A vásárt kereskedelmi szempontból a nagyközségi, községi szakigazgatási, illetve a városi, fővárosi, kerületi tanács kereskedelmi — művészeti szempontból a fővárosi, megyei tanács végrehajtó bizottságának művelődési feladatokkal foglalkozó szervei ellenőrzik. Mind több szó esik ma arról, milyen fontosak számunkra falva i nk, mennyi mindent kap tőlük a népgazdaság, milyen fontos erősíteni a falvak népességmegtartó szerepét. Valóban, mennyire fontosak számunkra, és mit tudunk ma tenni értük? A molványi riport talán erre is választ adhat. Helyzetképet legalábbis. H szülök véleménye mellékes? Zuhogó esőben utazunk Mol- ványba, Szigetvár után pár kilométerre térünk le a 6-os útról. A szomorú eső sem tudja lerontani az összbenyomást — ahogy körülnéz az ember, látja, hogy magára adó, takaros, dolgos kis községbe érkezett. Ezt sugallják a szép házak, rendben tartott porták, udvarok. Pedig erre nincs átmenőforgalom. A kocsiút itt véget ér. Nem másnak, maguknak takarosak a molványiak. Gyermekeik (jgyében fordultak a Dunántúli Naplóhoz, s ezért jártunk a faluban. Tíz gyermek ügyében, akinek iskolába járatása Szigetvártól 5 kilométerre ma — úgy tűnik — megoldhatatlan gondot jelent. — Az itteni kis létszámú iskolát — mondják a molványi szülők — 1978 augusztusában szüntették meg. Nyugdíjba ment a tanító néni, és 12 alá csökkent a tanulók létszáma. Erről augusztus végén értesítették a családokat, és nem vették figyelembe az előző két szülői értekezleten hangoztatott véleményüket. Szigetvárra járás 9.40-töl 18.30-ig Megkezdődött tehát a futko- sás fűhöz-fához. Hová járnak ezentúl iskolába a molványi gyerekek? A dobszai körzetbe tartoztak volna, oda azonban 8 kilométer távolságra sincs buszösszeköttetés. A 6-os út, amelyen a busz jár, messze van, a vasúttól pedig a dobszai iskola esik távol. Mivel a felső tagozatos gyerekek már 25 éve Szigetvárra járnak iskolába, a szülők úgy gondolták, a kisebbeket is odaküldhetik. Elsősorban az 1. számú iskolát keresték fel, mivel az van közel a vasúthoz. Az ország- gyűlési képviselő közbenjárására helyezték el ott végül is a molványi gyerekeket. A szülők ennek is örülhettek, pedig a gondjaik még nem szűntek meg. — Tíz perc nem telik el a napból, hogy ne gondoljak a kislányomra — mondja egy molványi fiatalasszony. — Nincs nyugtom az aggódástól. A hétéves kislánynak 9.40-kor kell vonatra ülnie, hogy odaérjen a délutáni tanításra — és este fél 7-kor érkezik haza holtfárad- tan. A késő délelőtti órákban a vasútállomáson tartózkodik. Alkotóműhelyek Képünkön Dévpnyi Sándor és Weiler Árpád terve a Budai kapu rekonstrukciójáról, mint a Fiatal Építészek Körének egy műhelytanulmánya. Egy ötletpályázat után Nem tudom, mivel tölti az idejét, nem csavarog-e, nem éri-e baj. — Nekünk most szerencsénk van, mivel a kislányom délelőttös az iskolában — mondja egy másik édesanya, Joóné. — Jövőre azonban megint délután kell járnia. Nem akarom kivenni a társai közül, délelőttös tanításban pedig csak zenére járhatna. Úgy fest a helyzet, örülniük kell a molványiaknak, ha már annyira ragaszkodtak Szigetvárhoz, hogy egyáltalán odamehettek. A feltételeket tehát most el kell fogadnunk. Csavargók, garázdák a vasútállomáson Molvány 356 lakosát csak a vasút köti a nagyvilághoz. Náluk ér véget a köves út, gépkocsi 6—7 van a faluban. Busz nem jár be a községbe, sem munkás-, sem diák-, sem menetrend szerinti járat, mivel nincs kiépített buszforduló és megállóhely, melynek megépítését feltételként szabta meg a Volán Vállalat. Magányos, kivi- lágítatlan kis épület a vasútállomás, amit egy közvilágítás nélküli, 500 méteres útszakasz köt a faluhoz. Az épület éjszaka csavargók; garázda részegek tanyája. A molványi alsó tagozatosok innen járnak haza este fél 7-kor. Egyikük nagyapja kimegy a gyerekekért minden este az állomásra — édesanyja ugyanis nem mer nekivágni az útnak. Mindezt súlyosbítja, hogy az utóbbi időkben négy halálos közlekedési baleset történt ezen az állomáson. Megoldást nem egyet ajánlottak már a molványiaknak. Például azt, hogv költözzenek be Szigetvárra. Érthető felháborodással utasították vissza ezt a gondolatot. — Mindig lakni fognak Mol~ ványban — mondják ma is dacosan, és tesznek meg nagyon sokat önerőből. Mint Varjas László, aki ott volt, amikor a ravatalozót kellett rendbe tenni. Vállalta társadalmi munkában a község vízműjének karbantartását. Kertészkedik, zöldséget termel — árujával ott van az uránvárosi piacon. A többi molványi szülő is a tsz-ben, a szigetvári üzemekben végzett munkája melleit állattartással, kertészkedéssel foglalkozik. Mi kerülne az asztalunkra, ha nem állna meg végre e kis falvak városba vándorlása? örülnünk kellene, hogy van, aki ilyen áron is kitart a falujában, és mint Varjas László például, naponta két-háromszor is megjárja a Szigetvár-Molvány utat gépkocsijával: iskolába viszi a nagyobbik gyerekét, iskolaelőkészítőbe a kisebbet, munkába a feleségét. Kitűnő állást hagyott ott ezért a szabadabb mozgáslehetőségért. (Mellesleg a kitűnő munkahely — a Szigetvári Cipőgyárról van szó — az óvodai felvételeknél már elzárkózott az egy-két molványi gyerek felvételétől. Mivel nem szigetváriak . . .) Ez a község nem fog elvándorolni Végiggondoljuk még egyszer ezeket az ügyeket a tanácsi körzet elnökével is Dobszán. A helyzet így fest, jobbítására napról napra megújuló kis csatákat folytatnak. Számomra egy tanulsága van a Szigetvárra ingázó 10 molványi gyerek kálváriájának: mindenütt és mindennap szó szerint kellene venni azt az országos célkitűzést, miszerint fokozni kell a falvak népesség- megtartó erejét. Akár iskolai, óvodai felvételről, egy kisüzem szervezéséről, egy mikrobusz napi 4 fordulójáról, bármiről legyen is szó. Mert az érdekeltek azt mondják: — Mindig lesz gyerek Mol- ványban. Ez a község nem fog elvándorolni. Gállos Orsolya Pécset választották legutóbbi konferenciájuk színhelyéül a Magyar Építőművészek Szövetségén belül működő Mester- iskola vagy más néven a Fiatal Építőművészek Körének tagjai. Háromnapos programjukon látogatást tettek pécsi múzeumokban, Martyn Ferenc otthonában, a műemlékvédelemről hallgatták meg Mendele Ferenc, az Országos Műemlékfelügyelőség igazgatójának előadását. E három nap fő vendége azonban minden bizonnyal a svájci Mario Bottá volt, a világ égyik legkitűnőbb építésze, Le Corbusier egykori asz- szisztense. A Mozgalmi Házban kiállításon mutatták be Bottá munkásságát, aki másnap előadás és beszélgetés keretében találkozott a Mesteriskola tagjaival és a pécsi építészekkel. E találkozók jellemzője a minden alkalomra kiírt ötlet- pályázat, amely ezúttal egy pécsi feladat megoldását tűzte a fiatal építészek elé: az egykori pécsi városfalban, a jelenlegi Sörház utca, Kossuth Lajos utca torkolatában állott Budai kapu rekonstrukcióját. Hangsúlyozni szeretnénk; hogy az elképzelések, a pályázatra beküldött alkotások csak műhelytanulmányokat jelentenek, mögöttük nem áll konkrét építési szándék. Hogy mégis érdemes ötleteket gyűjteni egy folyamatban lévő városrekonstrukcióhoz, azt nemcsak az építészek látják így, hanem Pécs város Tanácsa is, amely díjat ajánlott fel a legjobb ötletért. A pályázatra beküldött kilenc elképzelés egyszemélyes zsűrije Mario Bottá volt múlt szombaton, a nyertese pedig a Mester- iskola két pécsi tagja, Dévény i Sándor és Weiler Árpád. Tervüket, a régi, klasszikus kapukra emlékeztető építmény tervét a Kossuth Lajos utca mai képébe helyezték. Elképzelésük a fennmaradt dokumentumokon nyugszik, alaprajzilag hiteles, mégis mai megoldást kínál, gyalogos forgalommal számol. Az óváros felőli oldalra valamilyen tükröző felületet képzeltek, hogy a városból távozó a város látványával búcsúzhasson. Kutat terveztek a kapuzat közepére, „a múlt kútját”, az építmény tetejét pedig üveggel borítanák. A Fiatal Építészek Köre igen gyakran hirdet meg különféle ötletpályázatokat. Ha az itt bemutatott szép terv most jó ideig csak terv marad is, a városról való állandó gondolkodás, a fiatal alkotók nemes vetélkedése mégis fontos és örvendetes jelenség. G. O. Lassan járj...? M ég nem találkoztam olyan autóssal, akit lassan hajtásért büntetett volna meg a rendőr. Pedig mennyi alkalom lenne rá! Ahol a szigorú KRESZ megengedné a hatvanöt, a kényelmes negyvennel kocog, élvezi, hogy szűk az út, a mögötte oszloppá sűrűsödő autóáradat előzni képtelen. Nap mint nap előforduló helyzet. Kiszolgáltatottjai vagyunk a ráérőknek. Az újságok a gyorshajtókról cikkeznek, az emberek megfordulnak egy- egy bőgő motor után, de keveseknek jut eszébe, hogy a lassúság ugyanolyan veszélyes lehet, mert megzavarja a közlekedés ritmusát, bizonytalanná teszi a szabályosan haladókat, akik jobb híján találgatják, miért kocog előttük idejük fogadatlan sáfára. Rosszul lett talán, vagy a kocsijával történt baj? Aztán kiderül, hogy csak rágyújtott, beszélgetett, vakarózott, elmélázott, vagy — gonoszkodott. Érdekes, hogy milyen sok közmondásunk támogatja a lassúságot: „lassan járj, tovább érszF’, „nem az a leggyorsabb szarvas, amelyik a legmesszebbre ugrik", „hamar munka ritkán jó", „bolond kecske, amelyik nekiug- rik a késnek" stb. Nem vitás, hogy valamennyinek igazsága van, ám mégis elgondolkodtató, mennyire nincs kultusza nálunk a fürge, szapora cselekvésnek. (Hirtelen csak egy közmondás jut az. eszembe: „kétszer ad az, aki gyorsan ad"). De üsse kő a közmondásokat, ha a valóság más volna. Csakhogy nem más az sem. A határidők — már-már úgy látszik — azért vannak nálunk, hogy fedezetet adjanak a szervezetlen, lusta munkának. Amit meg lehetne tervezni, építeni, írni, faragni egy hónap alatt, jó, ha három alatt elkészül. „Nem szabad elkapkodni!" Amihez idő kell, azt valóban kár lenne összecsapni. Az emberi cselekvés gyorsasága relatív dolog. A keleti ötvösművészet remekei pél- dul egy-egy emberöltő alatt készülnek el; kór is volna siettetni a mestert. Ugyanakkor vannak olyan szakmák, ahol a gyorsaság az egyik legszebb 'erény (telefonközpontos, gépíró, mentős és így tovább). Aztán van az embernek olyan tevékenysége, amelynek során a körülmények határozzák meg, milyen gyorsan kell döntenie. Tipikusan ilyen helyzeteket szül a: közlekedés, de ide sorolnám az orvosi ellátást, a hivatali ügyintézést, a műszaki munkamenetek lebonyolítását és még sok más szakmai tevékenységet is. Nyilvánvaló, hogy senki sem várja el a tanuló vezetőtől, a gyakornoktól, a betegtől, hogy ugyanúgy válaszoljon a szituáció kihívására, mint a gyakorlott, tapasztalt, egészséges ember. De az igenis elvárható, hogy mindenki képességei és tudása szerint a lehető legfürgébben, a lehetőségek maximális kihasználásával tevékenykedjék. A hivatalnok ne harminc nap alatt intézze el az aktát, ha öt nap alatt is képes rá, a szerelő ne kél napra vállalja a gépet, ha tudja, hogy van alkatrész, és az egész művelet tíz perc alatt elvégezhető . . . Ha lehet, ne játsszunk egymás idejével (és idegével), ne takarózzunk olyan közmondásokkal, amelyek egészen másért születtek meg, mint amilyen vonatkozásban gyakran használjuk azokat. A lassúság nem egyenlő az óvatossággal, a fürgeség a hebehurgyaság- gal, kár hogy e kettő mégis sűrűn összekeveredik. Senki sem szereti, ha az idejével mások gazdálkodnak, még kevésbé, ha garázdálkodnak. A szólamok azonban nem sokat érnek. A változtatást mindenkinek magának kell elkezdenie. H. J.
