Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-13 / 341. szám
IRÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT TÓTH ERZSÉBET verse 1057 KALNOKY LÁSZLÓ verse 1059 MÉSZÖLY MIKLÓS versei 1060 BALAZSOVICS MIHÁLY verse 1061 SZILAGYI ESZTER ANNA verse 1062 MÄNDY IVAN: Áldott az a baj. amelyik egyedül jön (elbeszélés) 1063 ESTERHAZY PÉTER: Sívó édesgető (elbeszélés) 1072 NADAS PÉTER: Lányok (fejezet egy emlékiratból. I. rész) 1079 UTASSY JÓZSEF verse 1100 PÉNTEK IMRE verse 1101 ALEXA KAROLY: Az Irodalom és az Idő (tanulmány) 1102 DÉRCZY PÉTER: ..Minden lehet"I? (Gondolatok a Hatol költészetről) 1107 CSORDÁS GABOR versei 1112 PARTI NAGY LAJOS versei 1113 MELIORISZ BÉLA versei 1115 PÁLINKÁS GYÖRGY versei 1116 TATAY SÁNDOR: Bakony (Emlékek is találkozások. HL) 1117 TANDORI DEZSŐ verse 1127 TANDORI DEZSŐ: Hommage és talizmán (A versről a költővel Domokos Mátyás beszélget) 1129 1981 DECIM 0 ER A Jelenkor decemberi száma A nemzedékeket összefűző kapcsolat és az újabb fiatalabb magyar irodalom áll a pécsi folyóirat új számának középpontjában. A lírai rovatban többek között Kálnoky László és Mészöly Miklós, Péntek Imre és Utassy József, Tandori Dezső és Tóth Erzsébet, valamint a pécsi „félkorsósok" — Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Porti Nagy Lajos és Pálinkás György — verseit olvashatjuk. A szépprózák sorában Esterházy Péter és Mándy Iván elbeszélése Nádas Péter regényrészlete és Tatay Sándor Bakony c. müvének újabb fejezete kapott helyet. Figyelemre méltók a folyóiratszám tanulmányi és kritikai írásai. A „Versről versre" sorozatban Tandori Dezső Hommage és talizmán c. költeményéről beszélget a költővel Domokos Mátyás. A fiatal magyar prózairodalom kérdéseit Alexa Károly, a líráét Dérczy Péter írása elemzi. Utassy József verseiről Gö- römbei András, Spiró György, legényéről Kis Pintér Imre, Esterházy Péter Függőjéről Balassa Péter, Kornis Mihály új kötetéről pedig Pályi András írt kritikát. A számot Pinczehelyi Sándor grafikái illusztrálják. Csordás Gábor Pannónia siet a télbe Pannónia siet a télbe útvesztőibe belevon Pannónia siet a télbe ezüsttel gyémánttal cserélve aranyt bíbort a dombokon semmiért semmit ha elérne szigeted sötét fövenyére ha még sárgállna konokon borostyáncseppnyi ablakom rálátnál minden pici érre a szív kihúzott telefon a mosoly eltévedt levélke útvesztőibe belevon Parti Nagy Lajos Földközel tavasz, tavasz lesz, földközel, virágmagasban verdesel, torkomban bross, irónia, nincsen már mitől óvnia, hordom mégis, mint pléhgigát e göcögést, mit tű ver át. lemez-rekedten suttogok, gipsszel kiöntött ballonok, szélrablók ülik az eget, ne várd, hogy levezessenek! virágmagasban verdesel, ennyi vagy. örök földközel, az éj, ha hangárjába zár, mint bogarat a tulipán, propellerzajjá változol, nem közeledsz, nem távozol, virágmagasban, földközel rezegsz, verődsz, hát higgyem el, hogy azt a repülőteret kitűzhetem, kitűzheted? hogy ne csak ernyőn fogjalak, hogy belül megtaláljalak, hogy mint a vérem járjad át az érnyalábnyi éjszakát. Pinczehelyi Sándor grafikája MÁNDY IVÁN: Áldott az a baj, amelyik egyedül jön (részlet) Egyedül jött. De hogy áldott lett volna! Egyébként nem is törődött ilyesmivel. Ahogy fekete kabátban, fekete kalapban ótballagott a téren. Sötét árny. Sötét és sértődött. Ó, igen, az az örökös sértődöttség! Talán, mert csak távoli rokona a nagyoknak, az igaziaknak. Háború. Elnyomás. Vérzivatar. Árvíz. Tűzvész. Távoli rokonok. Nem is tudnak róla. És ennek csak örülni lehet. Mert különben ... Ne is gondoljunk rá. hogy beszélnének róla! Azok a megjegyzések! Mit képzelsz magadról, kis öreg! Mi vagy te? Bosszúság. Apró kis bosszúság. Mert hót mit is tudsz te? De őszintén! Fejgörcs .. . ideggyulladás . . . fogfájás. Semmi több. Megállt egy korhadt, vén fánál. Megismételte. Fejgörcs, ideggyulladás... Semmi több! Legjobb, ha bebújik ebbe a fába. Behúzódik az üregbe és többé ki se mozdul. Csak ül, üldögél. Aki csak ennyit tud! Akitől nem telik ki semmi más! Hohó! Azért álljunk meg egy pillanatra! Lehet, hogy csak egy parányi pont vagyok. Aprócska bosszúság. De azért...! Bent állt egy szobában Oly hűségesen, mint aki már hónapok óta itt ácsorog. Egy régi ismerős. Egy hű barát. Tányérok az asztalon. Elmo- satlanul. Az egyikbe beleragadva az ételmaradék. Valami főzelékféle. A vacsora maradványa. Gusztusos, mondhatom! Egy üveg barackdzsem. Úgy fedetlenül. Hanyagság! Elképesztő hanyagság. Közelebb ment az ágyhoz. Az ágyban egy nő. Még aludt. Szája félig nyitva. Szőke haja szétbomlott a párnán. Ez a vad, szőke sörény! Emlékeztet valakire. Egy filmszínésznőre. Lefogadom, hogy az alakja is olyan formás. Szemrevaló. De talán a lábára a legbüszkébb. Joggal! Elmondhatjuk, hogy teljes joggal! Nézte a nőt. A nő kinyitotta a szemét. Belemeredt a homályos, kora reggeli szobába. Kábulton, szinte eszméletlenül. Megpróbálta megmozdítani a fejét. Hiába! Nem sikerült. Mintha ólomsúlya lenne. Elmosolyodott. Csácsiság! Hiszen még alszom! Miért kell mindjárt izegní-mo- zogni? De azért megpróbálta felemelni a karját. Nem mozdult. A lába se mozdult. Reménytelen. Mintha megmerevedett volna. Nem adta fel. Újra és újra próbálkozott. Csökönyösen. Eszelős makacssággal. Hagyjuk, kedvesem! Hiábavaló kísérletezés! Nincs több mozdulat. Ne kiabálj! Ne jajgass! Na persze, megértem. Én ne érteném? Majd később bejönnek. A férjed. A szüleid. Meghát mások is. Orvosok. Nagy hűhót csapnak. Megpróbálnak egyet-mást. De megint csak azt tudom mondani, hogy.. . Az ágy szélén ült. Sötét kabátban, sötét kalapban Borúsan bólogatott. Mintha valami siratóénekbe kezdene. Nincs más csak ez az ágy. Semmi . . . semmi más. Hallgatod a rádiót. Nézed a tévét. Jó lenne beszerezni egy színes tévét. Nem olcsó mu.latság. És ahogy így látom...! Hát akkor a szürke képernyő. A képernyő szürke mezőnye. És a könyvek. A könyvek vigaszt nyújtanak. És persze a család! A család nem nyújt vigaszt. Ne is áltassuk magunlrat. Egy biztos. Én nem hagylak «I. Legfeljebb néhány pillanatra Egy-két órácskára. De mindig számíthatsz rám. Felállt. Úgy elmenőben visszanézett. Jean Harlow! Hát persze! Tiszta Jean Harlow! Talán ő is vihette volna valamire. Filmen, vagy színpadon. De nem a Szemere-utcából! Most már persze mindegy! Szemere-ut- ca . Hollywood! Ugyan kérem ! Mindenesetre formában vagyok! Ügy érzem, belelendültem ! És mit kellett hallania? Alighogy kilépett az utcára! Valaki odaszólt valakinek. — Magának már ez is baj? (Szünet.) Tudja mit? Irigylem magát! Na, tessék! Végre egy kicsit összeszedem magam, és akkor .. . Bele a pofámba! A sértések! A sértések özöne! Nem fontos. Megszoktam. De ha egy járvány végigsöpörne a városon! Akárcsak egy influenza- járvány! Akkor kussolnának! Bghúznák a farkukat! Hát igen! Egy járvány! Én és egy járvány! Azért ne essünk nagyzási mániába! Nekiiramodott. Sötét síneken futott a föld alatti alagútjában. A kocsi kétségbeesetten csörömpölt mögötte. Az utasok úgy rázkódtak, mint a kuglibabák. Megfordult. Rávetette magát a kocsira. Két kézzel püfölte a tetejét. Aztán úgy feküdt mozdulatlanul. Hangtalanul nevetett. Most beadok fiekik! A tisztelt utazó közönségnek! Az esti újságban egy hiV: Kisiklott a löldalatti villamos kocsija. Az áldozatok száma . . . Mert lesznek áldozatok! Ezt megígérhetem! A pletyka! Igen, ő még talán nálam is egy fokkal lejjebb. Nerg vagyok önhitt. Igazán nem lehet ilyesmivel vádolni. Tudom, hol a helyem. Dehát azért az nem is vitás. Persze, hallottam olyasmit, hogy a pletyka öl. Jó, jó, tudom! Ez olyan szólásmondás. Alighanem van is. benne valami Dehát azért más bocsásson meg a világ! A Pletyka és a Pech! Az ám! A Pech! Ö már aztán igazán nem számít. Öt már nem is jegyzik. Majd lassan, lassan el- oszlik a bánat. És én levetem a fekete ruhámat! (Egy kúlvárosi étlap hátlapján lila tintával.) Egy operaénekes! Felbontották a szerződését. Kidobták az Operából. Kihajították. A baj ott állt a férfi mögött. És csak úgy nézte. Hiszen ő mindenkit csak úgy nézett. A férfi ráborulva az asztalra. Fekete nadrág, feltúrt ujjú, fehér ing. Valósággal belekapaszkodott az asztal szélébe. Mióta heverhet így? Minden esetre alaposan leitta magát. De hol a pohár? Az üveg? Lehet, hogy máshol ivott Sorra látogatta a kocsmákat. A lebujokat. Valaki még hazatámogatta és aztán .. Nem! Ez már napok óta ki se mozdult innen. De akkor megint csak itt a kérdés. Hol a pohár? Az üveg? Az üres üvegek? Nem mindegy? Mit akarok ezzel az egészszel? Mit szaglászok itt? Mit nyomozok? Pohár? Üveg? Meg ez az alak! Ez a szerencsétlen hólyag! Lehet, hogy operaénekes. De lehet, hogy egy kiöregedett, elhízott birkózó. Vagy éppencsak elhagyta valaki. Megunták. Faképnél hagyták. Semmi közöm hozzá. Meg ahhoz se, ami vele történt. És ez a lényeg. Valaki járt itt előttem. Valaki megelőzött. Egy rokonom. Egy ismerősöm. Mit tudom én! Alaposan elintézte. A pasas kész. De ez nem az én művem. (Művem! Nem rossz!) Elkéstem. Felesleges vagyok. Vagy mégse? Egy szívroham! Mondjuk, ha beadnék neki egy jó kis . . . Jéghideg lehellet. Mintha hirtelen huzatba került volna. És abból a huzatból egy hang. — Mi az? Beteg vagy? Az agyadra ment valami? Ö meg alig tudta kinyögni. — Bocsánat! Elnézést! . Szétfoszlott. Eltűnt. Egy háztetőn találta magát. Ott ült felhúzott térddel. Le- bámuit az utcára. Még mindig vacogott a rémülettől. Mi ütött belém, az ég szerelmére! Hiszen ez nem az én dolgom! hogy én valaha valakit is...! Egy ilyen magamfajta figura! Elvetettem a súlykot. Ilyesmit nem engedhetek meg magamnak. Van egy birodalom . . . egy hatalmas, sötét birodalom, ahová én a lábamat se tehetem be! Ahová én soha senkit nem lökhetek le! Ezt csak egy valaki engedheti meg magának. Tudjuk, kiről van szó. Nagyon jól tudjuk. Nem merte kimondani a ne. vet. Még úgy magában se. A háztetőn gubbasztott. Átkulcsolta a bokáját. Hegedülnöm kéne! Az most talán segítene egy kicsit. Nincs is hegedűm. És nem is tudok hegedülni. Miért nem tudok én hegedülni? Száguldó rendőrkocsi vijjogása. Tűzoltókocsié. - Mentóé. Ez valahogy megnyugtatta. Lassacskán magához tért. Várjunk csak! Álljon meg a menet! Azért akadnak néhányon, akiket én kergettem a nagyságos úr karjai kózé . . . Nem állítom, hogy én adtam meg a végső döfést, de mindenesetre . . Szóval, tettem néhány apróbb szolgálatot. Nem akarok kérkedni. Az ilyesmi mindig távol állt tőlem. De azért ennyit igazan elmondhatok. Neki pedig tudnia kell, hogy mindig számíthat rám. És most már szinte gúnyosan. Szolgálatára nagyságos uram! Alázatos szolgája! A lehető legalázatosabb...! Potyagól! Micsoda potyagól! Ezt beszedni I Nem volt bombalövés. Igazán nem lehet mondani. A kopus kél keze között ván- szoigott be a labda. Egy gyerek kivédte volna. Egy taknyos kölyök. És akkor a válogatott büszkesége! A legnagyobb magyar kapus! Sorsdöntő gól. Ezzel eldőlt a mérkőzés. Sponyolország-Magyarorszóg 1-0. A kapus a földön. A labda szégyenkezve a háló sarkában. Potyagól. Csakhogy ez megint nem a baj reszortja. Ez a Pech reszortja. Hát akkor mi volt ez? Hiúsági roham? Hát már itt tartunk? A Pech ott állt mögötte. Megadóan. Csöndes kétség- beeséssel. Árny az árny mögött. vt v v
