Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)

1981-12-13 / 341. szám

IRÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT TÓTH ERZSÉBET verse 1057 KALNOKY LÁSZLÓ verse 1059 MÉSZÖLY MIKLÓS versei 1060 BALAZSOVICS MIHÁLY verse 1061 SZILAGYI ESZTER ANNA verse 1062 MÄNDY IVAN: Áldott az a baj. amelyik egyedül jön (elbeszélés) 1063 ESTERHAZY PÉTER: Sívó édesgető (elbeszélés) 1072 NADAS PÉTER: Lányok (fejezet egy emlékiratból. I. rész) 1079 UTASSY JÓZSEF verse 1100 PÉNTEK IMRE verse 1101 ALEXA KAROLY: Az Irodalom és az Idő (tanulmány) 1102 DÉRCZY PÉTER: ..Minden lehet"I? (Gondolatok a Hatol költészet­ről) 1107 CSORDÁS GABOR versei 1112 PARTI NAGY LAJOS versei 1113 MELIORISZ BÉLA versei 1115 PÁLINKÁS GYÖRGY versei 1116 TATAY SÁNDOR: Bakony (Emlékek is találkozások. HL) 1117 TANDORI DEZSŐ verse 1127 TANDORI DEZSŐ: Hommage és talizmán (A versről a költővel Domokos Mátyás beszélget) 1129 1981 DECIM 0 ER A Jelenkor decemberi száma A nemzedékeket összefűző kapcsolat és az újabb fiata­labb magyar irodalom áll a pécsi folyóirat új számának középpontjában. A lírai rovatban többek kö­zött Kálnoky László és Mé­szöly Miklós, Péntek Imre és Utassy József, Tandori Dezső és Tóth Erzsébet, valamint a pécsi „félkorsósok" — Csor­dás Gábor, Meliorisz Béla, Porti Nagy Lajos és Pálinkás György — verseit olvashatjuk. A szépprózák sorában Es­terházy Péter és Mándy Iván elbeszélése Nádas Péter re­gényrészlete és Tatay Sándor Bakony c. müvének újabb fe­jezete kapott helyet. Figyelemre méltók a folyó­iratszám tanulmányi és kriti­kai írásai. A „Versről versre" sorozatban Tandori Dezső Hommage és talizmán c. köl­teményéről beszélget a költő­vel Domokos Mátyás. A fiatal magyar prózairodalom kérdé­seit Alexa Károly, a líráét Dérczy Péter írása elemzi. Utassy József verseiről Gö- römbei András, Spiró György, legényéről Kis Pintér Imre, Es­terházy Péter Függőjéről Ba­lassa Péter, Kornis Mihály új kötetéről pedig Pályi András írt kritikát. A számot Pinczehelyi Sán­dor grafikái illusztrálják. Csordás Gábor Pannónia siet a télbe Pannónia siet a télbe útvesztőibe belevon Pannónia siet a télbe ezüsttel gyémánttal cserélve aranyt bíbort a dombokon semmiért semmit ha elérne szigeted sötét fövenyére ha még sárgállna konokon borostyáncseppnyi ablakom rálátnál minden pici érre a szív kihúzott telefon a mosoly eltévedt levélke útvesztőibe belevon Parti Nagy Lajos Földközel tavasz, tavasz lesz, földközel, virágmagasban verdesel, torkomban bross, irónia, nincsen már mitől óvnia, hordom mégis, mint pléhgigát e göcögést, mit tű ver át. lemez-rekedten suttogok, gipsszel kiöntött ballonok, szélrablók ülik az eget, ne várd, hogy levezessenek! virágmagasban verdesel, ennyi vagy. örök földközel, az éj, ha hangárjába zár, mint bogarat a tulipán, propellerzajjá változol, nem közeledsz, nem távozol, virágmagasban, földközel rezegsz, verődsz, hát higgyem el, hogy azt a repülőteret kitűzhetem, kitűzheted? hogy ne csak ernyőn fogjalak, hogy belül megtaláljalak, hogy mint a vérem járjad át az érnyalábnyi éjszakát. Pinczehelyi Sándor grafikája MÁNDY IVÁN: Áldott az a baj, amelyik egyedül jön (részlet) Egyedül jött. De hogy áldott lett volna! Egyébként nem is törődött ilyesmivel. Ahogy fe­kete kabátban, fekete kalap­ban ótballagott a téren. Sötét árny. Sötét és sértődött. Ó, igen, az az örökös sértődöttség! Talán, mert csak távoli rokona a nagyoknak, az igaziaknak. Háború. Elnyomás. Vérzivatar. Árvíz. Tűzvész. Távoli rokonok. Nem is tud­nak róla. És ennek csak örülni lehet. Mert különben ... Ne is gondoljunk rá. hogy beszélné­nek róla! Azok a megjegyzé­sek! Mit képzelsz magadról, kis öreg! Mi vagy te? Bosszúság. Apró kis bosszúság. Mert hót mit is tudsz te? De őszintén! Fejgörcs .. . ideggyulladás . . . fogfájás. Semmi több. Megállt egy korhadt, vén fá­nál. Megismételte. Fejgörcs, ideggyulladás... Semmi több! Legjobb, ha bebújik ebbe a fába. Behúzódik az üregbe és többé ki se mozdul. Csak ül, ül­dögél. Aki csak ennyit tud! Aki­től nem telik ki semmi más! Hohó! Azért álljunk meg egy pillanatra! Lehet, hogy csak egy parányi pont vagyok. Ap­rócska bosszúság. De azért...! Bent állt egy szobában Oly hűségesen, mint aki már hóna­pok óta itt ácsorog. Egy régi ismerős. Egy hű barát. Tányérok az asztalon. Elmo- satlanul. Az egyikbe beleragad­va az ételmaradék. Valami fő­zelékféle. A vacsora maradvá­nya. Gusztusos, mondhatom! Egy üveg barackdzsem. Úgy fedetlenül. Hanyagság! Elké­pesztő hanyagság. Közelebb ment az ágyhoz. Az ágyban egy nő. Még aludt. Szája félig nyitva. Szőke haja szétbomlott a párnán. Ez a vad, szőke sörény! Emlékez­tet valakire. Egy filmszínésznő­re. Lefogadom, hogy az alakja is olyan formás. Szemrevaló. De talán a lábára a legbüsz­kébb. Joggal! Elmondhatjuk, hogy teljes joggal! Nézte a nőt. A nő kinyitotta a szemét. Belemeredt a homályos, kora reggeli szobába. Kábulton, szinte eszméletlenül. Megpró­bálta megmozdítani a fejét. Hiába! Nem sikerült. Mintha ólomsúlya lenne. Elmosolyodott. Csácsiság! Hiszen még alszom! Miért kell mindjárt izegní-mo- zogni? De azért megpróbálta felemelni a karját. Nem moz­dult. A lába se mozdult. Re­ménytelen. Mintha megmereve­dett volna. Nem adta fel. Újra és újra próbálkozott. Csökö­nyösen. Eszelős makacssággal. Hagyjuk, kedvesem! Hiába­való kísérletezés! Nincs több mozdulat. Ne kiabálj! Ne jaj­gass! Na persze, megértem. Én ne érteném? Majd később bejönnek. A férjed. A szüleid. Meghát mások is. Orvosok. Nagy hűhót csapnak. Megpró­bálnak egyet-mást. De megint csak azt tudom mondani, hogy.. . Az ágy szélén ült. Sötét ka­bátban, sötét kalapban Ború­san bólogatott. Mintha valami siratóénekbe kezdene. Nincs más csak ez az ágy. Semmi . . . semmi más. Hallga­tod a rádiót. Nézed a tévét. Jó lenne beszerezni egy színes té­vét. Nem olcsó mu.latság. És ahogy így látom...! Hát akkor a szürke képernyő. A képernyő szürke mezőnye. És a könyvek. A könyvek vigaszt nyújtanak. És persze a család! A család nem nyújt vigaszt. Ne is áltas­suk magunlrat. Egy biztos. Én nem hagylak «I. Legfeljebb néhány pillanat­ra Egy-két órácskára. De min­dig számíthatsz rám. Felállt. Úgy elmenőben visszanézett. Jean Harlow! Hát persze! Tiszta Jean Harlow! Talán ő is vihette volna valamire. Filmen, vagy színpadon. De nem a Szemere-utcából! Most már persze mindegy! Szemere-ut- ca . Hollywood! Ugyan ké­rem ! Mindenesetre formában va­gyok! Ügy érzem, belelendül­tem ! És mit kellett hallania? Alig­hogy kilépett az utcára! Valaki odaszólt valakinek. — Magának már ez is baj? (Szünet.) Tudja mit? Irigylem magát! Na, tessék! Végre egy kicsit összeszedem magam, és ak­kor .. . Bele a pofámba! A sér­tések! A sértések özöne! Nem fontos. Megszoktam. De ha egy járvány végigsöpörne a váro­son! Akárcsak egy influenza- járvány! Akkor kussolnának! Bghúznák a farkukat! Hát igen! Egy járvány! Én és egy jár­vány! Azért ne essünk nagyzá­si mániába! Nekiiramodott. Sötét síneken futott a föld alatti alagútjában. A kocsi kétségbeesetten csö­römpölt mögötte. Az utasok úgy rázkódtak, mint a kugli­babák. Megfordult. Rávetette magát a kocsira. Két kézzel püfölte a tetejét. Aztán úgy feküdt moz­dulatlanul. Hangtalanul neve­tett. Most beadok fiekik! A tisz­telt utazó közönségnek! Az esti újságban egy hiV: Kisiklott a löldalatti villamos kocsija. Az áldozatok száma . . . Mert lesznek áldozatok! Ezt megígérhetem! A pletyka! Igen, ő még talán nálam is egy fokkal lejjebb. Nerg vagyok önhitt. Igazán nem lehet ilyes­mivel vádolni. Tudom, hol a he­lyem. Dehát azért az nem is vi­tás. Persze, hallottam olyasmit, hogy a pletyka öl. Jó, jó, tu­dom! Ez olyan szólásmondás. Alighanem van is. benne vala­mi Dehát azért más bocsásson meg a világ! A Pletyka és a Pech! Az ám! A Pech! Ö már aztán igazán nem számít. Öt már nem is jegyzik. Majd lassan, lassan el- oszlik a bánat. És én levetem a fekete ru­hámat! (Egy kúlvárosi étlap hát­lapján lila tintával.) Egy operaénekes! Felbontották a szerződését. Kidobták az Operából. Kiha­jították. A baj ott állt a férfi mögött. És csak úgy nézte. Hiszen ő mindenkit csak úgy nézett. A férfi ráborulva az asz­talra. Fekete nadrág, feltúrt ujjú, fehér ing. Valósággal belekapaszkodott az asztal szélébe. Mióta heverhet így? Minden esetre alaposan le­itta magát. De hol a pohár? Az üveg? Lehet, hogy máshol ivott Sorra látogatta a kocs­mákat. A lebujokat. Valaki még hazatámogatta és az­tán .. Nem! Ez már napok óta ki se mozdult innen. De akkor megint csak itt a kér­dés. Hol a pohár? Az üveg? Az üres üvegek? Nem mindegy? Mit akarok ezzel az egész­szel? Mit szaglászok itt? Mit nyomozok? Pohár? Üveg? Meg ez az alak! Ez a szerencsét­len hólyag! Lehet, hogy opera­énekes. De lehet, hogy egy kiöregedett, elhízott birkózó. Vagy éppencsak elhagyta va­laki. Megunták. Faképnél hagyták. Semmi közöm hozzá. Meg ahhoz se, ami vele tör­tént. És ez a lényeg. Valaki járt itt előttem. Valaki meg­előzött. Egy rokonom. Egy is­merősöm. Mit tudom én! Ala­posan elintézte. A pasas kész. De ez nem az én művem. (Művem! Nem rossz!) Elkés­tem. Felesleges vagyok. Vagy mégse? Egy szívroham! Mondjuk, ha beadnék neki egy jó kis . . . Jéghideg lehellet. Mintha hirtelen huzatba került volna. És abból a huzatból egy hang. — Mi az? Beteg vagy? Az agyadra ment valami? Ö meg alig tudta kinyögni. — Bocsánat! Elnézést! . Szétfoszlott. Eltűnt. Egy háztetőn találta magát. Ott ült felhúzott térddel. Le- bámuit az utcára. Még mindig vacogott a rémülettől. Mi ütött belém, az ég szerelmére! Hiszen ez nem az én dolgom! hogy én valaha valakit is...! Egy ilyen ma­gamfajta figura! Elvetettem a súlykot. Ilyesmit nem enged­hetek meg magamnak. Van egy birodalom . . . egy hatal­mas, sötét birodalom, ahová én a lábamat se tehetem be! Ahová én soha senkit nem lök­hetek le! Ezt csak egy valaki engedheti meg magának. Tudjuk, kiről van szó. Nagyon jól tudjuk. Nem merte kimondani a ne. vet. Még úgy magában se. A háztetőn gubbasztott. Át­kulcsolta a bokáját. Hegedülnöm kéne! Az most talán segítene egy kicsit. Nincs is hegedűm. És nem is tudok hegedülni. Miért nem tudok én hegedülni? Száguldó rendőrkocsi vijjo­gása. Tűzoltókocsié. - Mentóé. Ez valahogy megnyugtatta. Lassacskán magához tért. Várjunk csak! Álljon meg a menet! Azért akadnak néhányon, akiket én kergettem a nagysá­gos úr karjai kózé . . . Nem állítom, hogy én adtam meg a végső döfést, de mindeneset­re . . Szóval, tettem néhány apróbb szolgálatot. Nem aka­rok kérkedni. Az ilyesmi min­dig távol állt tőlem. De azért ennyit igazan elmondhatok. Neki pedig tudnia kell, hogy mindig számíthat rám. És most már szinte gúnyo­san. Szolgálatára nagyságos uram! Alázatos szolgája! A lehető legalázatosabb...! Potyagól! Micsoda potyagól! Ezt be­szedni I Nem volt bombalövés. Iga­zán nem lehet mondani. A kopus kél keze között ván- szoigott be a labda. Egy gye­rek kivédte volna. Egy taknyos kölyök. És akkor a válogatott büszkesége! A legnagyobb magyar kapus! Sorsdöntő gól. Ezzel eldőlt a mérkőzés. Sponyolország-Magyarorszóg 1-0. A kapus a földön. A labda szégyenkezve a há­ló sarkában. Potyagól. Csakhogy ez megint nem a baj reszortja. Ez a Pech re­szortja. Hát akkor mi volt ez? Hiú­sági roham? Hát már itt tar­tunk? A Pech ott állt mögötte. Megadóan. Csöndes kétség- beeséssel. Árny az árny mö­gött. vt v v

Next

/
Thumbnails
Contents