Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)
1981-11-05 / 304. szám
1981. november 5., csütörtök Dunántúli napló 3 if— Uj utakon (jarhatna) Jelenet a második felvonásból: Fekete András, Labancz Borbála, Mester István, Vári Éva Kaviár é lencse A Pécsi Nemzeti Színház új kamaraszínházi bemutatója L_|a a századforduló fran* * cia vígjátékaira a jól megszerkesztettség a jellemző, az olasz szerzőpáros, Scarnicci és Tarabusi Kaviár és lencséiére az igen jól megcsinált darab a legtalálóbb szakkifejezés. Különben aligha futhatott volna be ekkora sikerszériát ez a vígjátékuk nálunk és más országokban. A darab hazai pályafutására jellemző, hogy a Madách Színház jó öt évadon át — és jóval túl a 250. előadáson — műsorán tarthatta, s több vidéki színházunk is a biztos közönségsiker reményében tűzte műsorára. Ezúttal Veszprém, Szeged, Békéscsaba és Miskolc után Pécs folytatja a sort, méltán kedvező fogadtatásra találva. A pécsi színház Kamaraszínháza új helyén, a Ságvári Művelődési Házban mutatta be a Kaviár és lencsét, egyértelműen jól, színvonalasan mulattató estét nyújtva át a közönségnek. A téma, a játék színhelye, fő alakjai és néhány motívuma ar. ra utal, hogy a két sikeres szerző — akikről jószerével semmit nem tudunk — eléggé jól ismeri és szimpátiával, együttérzéssel kíséri a dél-olasz nincstelenek hétköznapjait, a bérka- szárnya-lakók helyzetét, életvitelük jellegzetes vonásait. A darab cselekményéről — mindössze a kedvcsinálás szándékával — hadd szóljunk annyit, hogy a címbeli utalás a dairab egészén, cselekményszálain, alakjain, helyzetein egyaránt végigfut. Anélkül, hogy mélyebb társadalmi igazságokat keresne, ami talán nem is válna előnyére ennek a jól megcsinált vígjátéknak. Egy külvárosi szo- ba-konyhás-féle tömeglakás helyszíne áll a középpontban, ahonnan a ház ura, Leonida Papagetto frakkot vagy éppen törzstiszti ornátust magára öltve hidegtálakat, nemes italokat csórni jár el a felső tízezer elegáns fogadásaira. Ebből tartja el népes családját, amelynek valamennyi tagjától megköveteli a tiszteletet személye és kivételes ügyességet, intelligenciát kívánó „szakmája" iránt. Miközben nem átall a piaci kofák stílusában alkudozni az „áru” orgazdájával. Alapjában véve egy kisstílű szélhámos, aki szédületes „dumájával”, helyzetfelismerő képességével bármelyik pillanatban feltalálja magát, s ráhajt akármilyen lehetőségre, ha ott pénzt szimatol mögötte. Környezete, üzlettársai ugyancsak a címbeli kontrasztot hordozzák a vígjátéki poénok, hatáspetárdák olyan trendszerében és felépí- tettségében. amire azt szokás mondani, hogy ezt a darabot „nem lehet elrontani”. Konter László rendezése mégsem a „könnyű” feladat ismeretében állítja színpadra ezt a jókedvű játékot. Konter emlékezetem szerint nem tartozik a szerencsés kezű rendezők közé. Eddigi jelentősebb munkáiban valahogy nem jött ki mindaz, amit első pécsi rendezésében — ami azóta is egyik legszebb operaélményem (Hindemith: Hosszú karácsonyi ebéd) — ígért, s amit, máig fájlalom, kritikaírónk nem méltányolt eléggé. Konter László ezúttal nem kényeztet el bennünket a rekeszizmokat fájdító rendezői ötletek zuhatagával. Számomra mégis nagyon rokonszenves, ahogyan ezt az előadást megteremti. A darab önmagában véve is bohózati helyzetek láncolatából fűződik egésszé. A helyzeteket parádés szerepek sora teszi mulatságos, sá, amihez a rendező valóban a legalkalmasabb szereplőket választotta ki, illetve kapta meg. Rendezői színház helyett szerényen a háttérben maradva érvényesülni engedi a szereplők színészi alkatát, tehetségét, invencióit, s fő feladatát abban látja, hogy mindezt egységes játékstílusban tárja elénk. Jól összehangolt, kellemes, kacagtató est részesei lehetünk, ahol nehéz lenne a hagyományos értelemben fő- és mellékalakokról szólni, hiszen mindig a szituáció dönti el, ki áll vagy kik állanak a középpontjában. Két más észrevétel még: az úri rétegek figurái kissé egysíkúak. Pontosabban, ha ennyire ütő- döttek, akkor a ház urának nincs is olyan nehéz dolga nejlonzsebébe csúsztatni egy- egy tálnyi kaviárt. A produkció befejező jelenete hangvételében eltér az egésztől. Előnyére, hiszen két ember, Leonida Papagetto és élettársa mindvégig egészen másnak tűnő kapcsolatában nagyon szép, emberi pillanatokat teremt. Kár lett volna kihagyni. Velük kezdem: Lukács József a családfő szerepében színészi képességeinek -javát csillantja meg. Sehol nem harsány, eszközei nem külsődlegesek. Tudatosan felépített mértéktartósok, színűséggel teremti meg az agyafúrtan ügyeskedő családatyának hol a spanyol grandok pózaiban tetszelgő polgár, hol a felszarvazott kisember komikus látványát árasztó sajátos elegyét. Vári Éva szerepét — Vári Évának írták. A főzelékszagú otthonába zárt, ma is szemre- való asszony (Valeria, Leonida párja) kesernyés humorú, összetett, árnyalatos vonásait rajzolja meg. Néhány gesztussal, apró fintorral s elsősorban: a hangjával. Emberi sajnálat, burkolt együttérzés, fájdalom, lázadás, beletörődés, kitörési vágy. Mindez ott vibrál egész lényében, akár felcsattan, s körmeit összecsippentve „olasz módra” (és hanglejtéssel) tiltakozik méltatlan sorsa ellen, akár beszédes szótlanságában, amikor gyűrött slafrokjával végigcsoszog a színpadon, hogy ásí- tozva meggyújtsa a lángot a kávé alatt. A zárójelenetben sok millió asszony kényszerű magányának jogos fájdalmát szólaltatja meg őszinte hitelességgel. Labancz Borbála (Leonida nővére) — ellenállhatatlan. Alkalmazott nénit játszik egy nagy színház kisebb (félreeső) helyiségében, ám otthon ő is „valaki”. Otthon, miközben használatra előkészíti a toalett- papírt, okosakat mond és Shakespeare-t szaval. A darab krimi-szálában végre szerephez jutva, „haldoklási” jelenete a kacagtatás egyik csúcsa ezen az estén. Epizódszerepében Tomanek Gábor Nicolója, Fekete András Nagyapója, Mester István szomszédja tetszett különösképp. Az előadás sikeréhez a maga helyén valameny- nyi szereplő — név szerint: Péter Gizi, Takács Margit, Galambos György, Szalma Lajos valamint Raszter Ildikó, Zágoni Zsolt, Pintér Gyula — hozzájárult. A jelmezeket Húros Annamária; a „meiningenista” — naturalista részletezésű szin- padteret Csányi Árpád (m. v.) tervezte. Wallinger Endre Raszter Ildikó, Vári Éva Fotó: Cseri László a levelező oktatás Nyolcvanról harminc százalékra csökkent a bukási arány „Távoktatók" a Pécsi Tanárképző Főiskolán Kevés vizsgáztató lelkesedik a levelező tagozatos hallgatókért a magyar felsőoktatásban. A Göre Gábor-történetekhez hasonló legendák keringenek egy-két „mezei” hallgató szerepléséről, „aranyköpéseiről.” De vajon szükségszerű-e az a nagy különbség, amely a hallgatók nagy átlagában még ma is megmutatkozik a nappali és a levelező szakos diákok fel- készültsége között? — Nagyon kell vigyázni az általánosítással — figyelmeztet dr. Zukovits Imre főiskolai tanár. — Nemegyszer találkoztam a vizsgák során olyan levelezéssel, akinek a tudása jóval a nappalisok átlaga fölött volt. Ezek az emberek a munka mellett tanulnak, az esetek többségében a családi életben is helyt kell állniuk, tehát eleve rosszabb föltételek között kell megtanulniuk azt, amit a nappali tagozatosok csak ezzel foglalkozva sajátítanak el. Mindamellett tény, hogy tudásuk színvonala az átlagot tekintve alatta marad a nappalisokénak. Dr. Zukovits Imre azok közé tartozik, akik nem csak beszélnek erről, hanem megpróbálnak tenni is valamit a helyzet javítására. 1973-ban, a Felsőoktatási Pedagógiai Kutató- központ kezdeményezésére megalakult a Pécsi Tanárképző Főiskolán a távoktatás-módszertani kabinet, és ezzel együtt jelentős oktatási kísérlet indult el. A kabinet vezetője, Zukovits tanár úr, így emlékezik vissza erre: — Olyan nevelési módszereket, oktatóanyagokat és -eszközöket kellett kidolgoznunk, amelyek már a kísérlet ideje alatt eredményesen segítik a levelező oktatás hatékonyabbá válását, s egyúttal — természetesen a megfelelő változtatásokkal — a jövő távoktatási rendszerében más szakágakban is felhasználhatók lesznek. Abból indultunk ki, hogy a levelező oktatás alapvetően a hallgatók egyéni tanulására épül. Levelezős diákjaink felkészülésükhöz lényegében csak a néhány konzultációs alkalom során kaphatnak segítséget, ezeknek a foglalkozásoknak a színvonala azonban — tekintve, hogy megyénként szervezték meg őket - igen egyenetlen. Például a megértés ellenőrzése, a „visszacsatolás" hovatovább teljesen kimarad a folyamatból. Mi a konzultációs lehetőségek számát nem változtattuk meg, de a kísérletben részt vevő hallgatókat a kutatóközpont koncepciója alapján új távoktatási eszközökkel láttuk el. Ilyenek voltak az Írott anyagok (tantárgymódszertani útmutatók, oktatólevelek, - munkafüzetek, szakdolgozati tájékoztatók, szótárak stb.), mag- netolonlelvételek, diasorozatok, mikrolotó-albumok (például növényszervezettanból), valamint oktatócsomagok, amelyekben egész kis • házi laboratóriumot juttattunk el a hallgatóknak. G. Nagy Ágnes egy tolnai kis falu pedagógusa. Levelező tagozaton végzett a pécsi tanárképzőn, részt vett a távoktatási kísérletben. — Olyan volt ez a rendszer, mint valami légi folyosó — mondja. — Állandóan kaptuk az információkat, hogy jó irányban haladunk-e a tanulásban, nem tértünk-e le szükségtelen mellékutakra, nem lanyhult-e a szorgalmunk. Gyakran kellett tesztekre válaszolnunk, amelyeket kijavítva visszakaptunk, s a tanár mellékelte a személyes véleményét is. Hogy ez utóbbi mennyire tudatos törekvése volt a kísérlet irányítóinak, arra legyen példa az egyik útmutató szövege: „Ha december 15-e körül olvassa el ezt a mondatot, és úgy, hogy rendszeres végigha- ladás után jutott idáig, akkor szivböl gratulálunk ... Jó munkát és kellemes karácsonyi ünnepeket, boldog új évet, sikeres vizsgát kívánunk!"- Az írásos távoktatási anyagaink, útmutatóink hangnemét, stílusát igyekeztünk úgy megválasztani, hogy az ismeretlen levelező hallgató emberközelbe kerüljön. Arra törekedtünk, hogy a tanácsokból a segítő- készséget érezze ki — hangsúlyozza dr. Zukovits Imre. A kísérleti távoktatási anyagoknak hamarosan olyan sikere lett, hogy nappali tagozatos hallgatók jártak a neveléstudományi tanszékre egy-6gy példányért könyörögni. Érthető, hiszen a segédanyagok között nemegyszer pótolhatatlan bibliográfiák, anyagvázlatok, tudományos igényű összegzések voltak.- Milyen eredményeket hozott a kísérlet? — Korábban egyes tárgyakból előfordult a 70—80 százalékos bukási arány is: Ilyen volt például az orosz nyelvi szigorlat. Hála a módszertani útmutatóknak, az eredeti kiejtéssel fölvett magnószalagoknak, a rendszeres oktató—hallgató levelezésnek, az összevont konzultációknak, ez az arány 20— 30 százalékra csökkent. De említhetném a matematikai analízist is, ahol hosszú évek óta nem volt jeles eredmény leve- lezősök között, most, a kísérlet hatására több is. Megváltozott az „elégséges" tartalma, ez sem utolsó eredmény . . . Tizenegy tanszék alkalmazta az új módszert, mindenütt igen kedvezőek voltak a tapasztalatok. * A távoktatási kísérlet 1980- bon lezárult, a kabinet elküldte jelentését az illetékesekhez. Közben a minisztérium átszerveződött, a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont megszűnt. A még raktáron levő oktatási anyagokat szétosztották o tanszékek között. Ha akarják, használhatják: amíg a készlet tart. Az eredményeket mindenki pozitívan értékelte, senki sem vitatta, hogy a kidolgozott módszereket éppen úgy lehetne alkalmazni a jogi, közgazdasági, a műszaki oktatásban is, mint a tanárképzésben. Pillanatnyilag azonban mindenki hallgat, aki tehetne volamit az ügyben, aki elren delhetné a távoktatás új módszerének folytatását, a segédanyagok újranyomását, a metódus kiterjesztését más szakágakra. A kísérlet lezárult, felejtsük el? ... Havasi János Pécsi szerző kötete H technika c. tantárgy else tankönyve a gimnáziumok számára Hosszú évek szakmai vitái készítették elő a döntést, miszerint a technikai ismeretanyagot immár tantárgy rangjára emelve beiktatták az iskolai tananyagba. Az élet voltaképp túlhaladta az iskolát, amely alapvető fizikai, elektrotechnikai, mechanikai' és egyéb ismeretekkel igyekezett tanulóit közelebb hozni ahhoz a technizált élethez, amelynek tartozékai mindennapi életünk könnyítői és szerves tartozékai. A cél tehát az, hogy a tanulók a technikai ismeretek alapvető részeinek birtokában a kellő tájékozottsággal rendelkező, alkotó szellemű személyiségek legyenek. Hangsúlyoznunk keli, hogy a technika mint új tantárgy és a gyakorlati foglalkozás, mint régi tantárgy között — a formai hasonlóság ellenére — lényegi különbség van. Ugyancsak nem tehető egyenlőségjel a technika tantárgy tanítási-tanulási folyamatában érvényesülő pedagógiai hatások és a technikai nevelés folyamata közé. Ennek megfelelően a technika a tantárgyi rendszer sajátos eleme. Integrálja a különböző tantárgyak részleteiben is fellelhető technikai termelési ismereteket. A Magyar Tudományos Akadémia 1976-ban ajánlásban rögzítette: „A technikai műveltség az általános műveltség más diszciplínák alá nem rendelhető integráns része ... A technika több, mint az általa felhasznált ismeretanyagok ösz- szessége, szemlélete pedig — eltérően a tudomány analitikus, a jelenségekre koncentráló szemléletétől — inkább szintetizáló, és iskolai interpretálásának feladata éppen ezt a szintetizáló szemléletet a diákok sajátjává tenni.” E gondolatok jegyében készültek a módszeres munkához segítséget nyújtó eszközök is - közte a gimnázium számára készült Technika tankönyv első kötete is. örvendetes, hogy pécsi tan- könyvszerző is részt vállalt a könyv megírásában. Keresztesi Miklós főiskolai docens — hosz- szú évek gyakorlati tapasztalatait ötvözve a technika sajátos logikai rendszerével — Szűcs Érvin egyetemi tanárral olyan könyvet adott a tanulók és a pedagógusok kezébe, amely különbözik a szaktárgyakban felhasználandó ismeretektől és lehetőségektől. A szakszerű, de olvasmányos - és Egri Béla szemléletes rajzaival gazdagított — munka megkönnyíti a lényeges összefüggések kiemeléGimnázium Keresztesi Miklós Szűcs Ervin Technika I. sét, másrészt segítségével a technikai ismeretek nagyobb körre alkalmazhatóak. A technikai nevelés során a tervszerű irányítás, az értelmi erők aktivizálása elengedhetetlenül szükséges, a (későbbi) manuális-technikai feladatok megoldásában. Érvényes ez minden fejlődési szakaszban, ha el akarjuk érni, hogy a gyakorlat- technikai gondolkodás a fogalmi gondolkodáshoz hasonló fejlettséget érjen el. Keresztesi Miklós és Szűcs Ervin könyve ehhez a munkához ad szemléletében is új eszközt. A didaktikai adaptáció nem könnyű feladata továbbra is a pedagógusokra vár, de munkájukat jelentősen megkönnyítheti a Technika tankönyv első kötete. (Tankönyvkiadó, 1981.) Krisztián Béla
