Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)
1981-11-22 / 320. szám
A számok nem lényegesek Sziszifosz sem csüggedt... Beszélgetés Erwin Ringel professzorral, a preszuicidális szindróma felfedezőjével Mohácsi Regős Ferenc rajza Bálint Sándor gyűjteményes tanulmánykötetéről A hagyomány szolgálatában Most látott napvilágot Bálint Sándor könyve, amely a kiváló szegedi néprajztudós egyik utolsó, még életében nyomdába került műve. (A szögedi nemzet III. kötete még nyomdában van.) Kötetének alcíme: összegyűjtött dolgozatok, amelyek java része korábban megjelent műveiben már szerepel ugyan, de így, egy kis könyvben is páratlan érték. „Válogatásom majd fél évszázad műhelymunkájáról ad számot. A szövegek elvi mondanivalóin nem módosítottam, még akkor sem, ha itt-ott már másként, érettebben fogalmaznám meg.” Ezekkel a szavakkal ajánlja művét olvasóinak a szerző, aki a szakrális hagyományok kiváló ismerője. Való igaz, hogy az olvasó Bálint Sándor egész életpályáját átfogó művet kap kézhez. „A kötet taglalását érdeklődési köröm szabta meg,” — írta egy helyütt. Csak kevesen voltunk, akik Bálint Sándor különleges és kivételes gyűjteményében gyakran megfordulhattunk. Pótolhatatlan műveinek ismeretében mind gyakrabban kértük öt arra, hogy az Európa-szerte is páratlan és gazdag szakrális gyűjteményéről írjon könyvet. Szerényen csak annyit mondott: „elgyün annak is az ideje.” Valójában közeli tervei között szerepelt ez, s művéhez a fotóanyagot Lantos Miklós kiváló pécsi fotóművész el is készítette. Az is lehet, hogy az állandó kérlelésnek próbált eleget tenni, amikor összeállította a „folyóiratokban rekedt" dolgozatokból és a „már régen elfogyott" könyveiből, az azokból kiemelt, jellemző idézetekből eme utóbbi kis könyvét. („Életművemet elsősorban a népi hitélet, illetőleg a szegedi hagyomány és emberség vizsgálata jellemzi.”) Ezt híven igazolja a számtalan — korábban megjelent — műve, amelyekből őszinte tisztasággal sugárzik a szülőföld, Szeged (azon belül is Alsóváros) és népének határtalan szeretete. Bálint Sándor az örök-kíváncsi tudós egész életét szülővárosa kutatásának szentelte: a szó igaz értelmében élt a hagyomány szolgálatában. Könyvét három részre osztotta. Az első részben a népi hitéletet, Tápé archaikus hagyományainak tükrében mutatja be. Ez az ősi település a szülőhelye után talán a legkedvesebb volt számára. - Tökéletes egységbe formált összefoglalója csak sejteti a korábban megjelent műveinek rendkívüli gazdagságát. Ugyanitt szól a vallási népköltészet hagyományairól. A második rész a „Szegedi világot" veszi nagyító aló, melyben többek között helyt ad Vedres Istvánról, a szegedi kőtárról, Dankó Pistáról, a mesemondó Tombácz Jánosról és a szegedi paprika útjáról készült írásainak. A „szögedi nagyok" Emberek és művek cím alatt jelennek meg itt, csak úgy, mint azok, akik újra és újra fölfedez8. HÉTVÉGE B \LINT SÁNDOR A HAGYOM A NA SZOLGÁLAT \BAN o.,. ■f ttok Magvető A címkép: népi farogású Madonna Bálint Sándor gyűjteményéből ték Szegedet a tudomány számára. Tömörkény, Móra, Lőw Immánuel és Ortutay mellett Polner Zoltán szegedi költővel is foglalkozik, aki munkásságával nagy részt vállal az egyetemes magyar szakrális népélet kutatásában. (Főképp babonák, hiedelmek, ráolvasások, népi imádságok verses publikációjával.) Külön fejezetben olvashatjuk Bálint Sándor önéletrajzi vallomását. „Édesanyámék heten voltak testvérek. Cudar szegénységben éltek. Anyai öregapám csordás volt... Apai öregepám halászember volt, két feleségétől tizenhét gyermeke született." Élettörténetéből megtudjuk, hogyan jutott el az alsóvárosi kisfiú az egyetemig, s hogyan lett azzá, akit mi már tudósnak. Szeged nagyszerű fiának ismertünk meg. „1974- ben, 70. születésnapomra a szegedi Somogyi Könyvtár kiadta műveim bibliográfiáját. Ebből kitűnik kutatásaimnak két fő iránya: az egyik szülővárosom múltja, kultúrája, népélete. Ez mintha anyai örökségem lenne. A másik a népi hitéletnek, mintegy édesanyai jussomnak a vizsgálata. Tervem volna még bőven, csak még időm legyen hozzá. A pálya sokszor megpróbált, nem kényeztetett el, de soha meg nem keseredtem, a hivatástól, szolgálattól egy percre sem távolított el.” Bálint Sándor A hagyomány szolgálatában című könyve Lantos Miklós fotóival jelent meg — úgyszólván a nyomdából került az olvasóhoz. (Szegeden és környékén már nem kapható). Talán ez is igazolja, hogy az itt élő nép kitartóan tiszteli a szerzőt és mindjobban érdeklődik a saját népi múltja iránt. (Magvető). Ifj. Lele József — Képzelje el, hogy a halálra ítélt utolsó kívánsága az, hogy halat enne. Megkapja, keresztbe áll egy szálka a torkán, futnak vele az orvoshoz. Az orvosok áldozatos, kitartó munkával megmentik: vihetik akasztani. Az öngyilkosságot megkísérlőkkel ugyanígy tesznek. Kimossák belőlük a gyógyszert, mé- regtelenítik őket, aztán elengedik, kezdheti elölről. .. Fogja a tolmács kezét, azzal hadonászik. Hangja csupa szenvedély. Az az érzésem, hogy jóllehet egyetlen kukkot sem tudok németül, mégis értem, amit mond. Erwin Ringel professzor, a Bécsi Pszichiátriai Klinika világhíres igazgatója fogadott a Pécsi Pannónia szállóban. Világhírét egy felfedezésnek köszönheti: harminckét esztendeje jött rá, hogy az önpusztítás szándékára egy jellegzetes tünetegyüttes utal, ez alól kivétel nincs, mindenkin észrevehető —, ha egyáltalán mások észre akarják venni . .. — Meglehetős régen fedezte lel professzor úr ezt a szindrómát. .. — A felfedezést megelőző évben, még negyvennyolcban hoztam létre Bécsben a világ legelső öngyilkosságot megelőző központját. Már hetven évvel ezelőtt is voltak kísérletek egy ilyen fajta intézmény megalakítására, de elszigeteltségük miatt nem jöhettek létre. Nem volt szervezet. A mi központunkban egy sereg újdonságot üdvözölhetett a világ. Az első számú újdonság, hogy egy csapatot szerveztünk ennek a munkának a végzéséhez. A csapatban dolgozott pszichiáter, pszichológus, szociális munkás... — Ezt a fogalmat már any- nyiszor hallottam, valójában mi volt, vagy mi most a szerepük ezeknek a szociális munkásoknak? — A csapat legfontosabb emberei. Igen szoros, személyes kapcsolatban állnak a beteggel, megértik és ismerik az ő világát. Nélkülük elképzelhetetlen volna ez a munka. De hadd folytassam: a második újdonság volt, hogy szorosan együttműködtünk a bécsi pszichiátriai klinikával. Ha úgy láttuk, hogy egy-két napra ágyra is szüksége van a halálra szántnak, befektettük. A harmadik újdonság, hogy azokat az embereket, akik megkísérelték az öngyilkosságot, ez a központ továbbra is figyelemmel kísérte, gondozta. — Átvette a világ ezt a modellt? — Hogyne, sok száz ilyen központ alakult szerte a világon. A mindig sokat emlegetett Los Angeles-i központ is ez után szerveződött. — A bécsi központ voluntarista szervezet? Tehát önkéntes jelentkezőkből verbuválódott? Egy kis ideig hallgat, vontatottan válaszol. — Nem szívesen dolgozunk önkéntesekkel, mert rendszerint kiderül róluk, hogy nagyobb szükségük van a segítségre, mint a hozzájuk fordulóknak. — Ezzel azt akarja mondani professzor úr, hogy a profi sohasem kerülhet abba a helyzetbe, hogy segíteni kéne rajta? Hevesen csóválja a fejét. — Nem, nem erről van szó. Véleményem szerint nincs olyan ember a világon, aki ne kerülhetne öngyilkos- sági krízisbe. De annak, aki az öngyilkosokkal foglalkozik, képesnek kell lennie a saját konfliktusainak feldolgozására. — Szeretném megkérdezni, hogy ki, vagy milyen intézmény áll az öngyilkosságmegelőző központ mögött? — Jó kérdés. Valamikor nálunk is főképpen vallásos szervezetek finanszírozták, hozták létre ezeket a központokat. A miénk is karitatív jellegű volt, mígnem az öngyilkosság társadalmi kérdéseivel maga Kreisky kancellár foglalkozott, s állami feladattá tette a védekezést. Ma tehát központunk állami feladatot lát el. Ennek ellenére nem árulok el titkot, hogy kevés a pénzünk. Van például már a központnak saját osztálya, létesítettünk betegágyakat, csak éppen a hozzá való személyzetet nem tudjuk alkalmazni. Erre már nincs anyagi fedezetünk. — Harminchárom esztendős kitartó munka áll a központ mögött, ma is működik. Ez az idő már elegendő kell hogy legyen a visszajelentésre. Buta kifejezés, de divatos: milyen hatékonysággal dolgozik az öngyilkosságot megelőző központ Bécsben? Nevet. — Ezt világszerte sziszifoszi munkának ismerik el. Van, ahol csökkent az öngyilkossá«*» „JB f gok száma, van, ahol stagnál, van, ahol emelkedik. A számok nem lényegesek. A lényeges, hogy azok az emberek, akik a jelzéseiket leadják, megkaphassák a segítséget, legyenek olyanok, akik képesek venni ezeket a jeladásokat. Sziszifosz sem csüggedt. . . Egyébként az irodalom egyetlen olyan ösz- szefüggést ismer, amely szignifikánsan csökkentette az öngyilkosságok számát: San Franciscóban évekkel ezelőtt hat hétig sztrájkoltak az újságírók, és ez ilyen hatást váltott ki az olvasókból . . . — Végül szeretném megkérni, hogy felfedezője mondja el az általa leírt öngyilkosságot megelőző tünetegyüttest. — Elsőként a beszűkültsé- get említeném. Csak felsorolom, ezek mifélék lehetnek. Tehetetlenség, értéktelenség, kisebbségérzés, félelem, reménytelenség lesz úrrá az emberen. Az emberi kapcsolatok is beszűkülnek. Az agresszivitás befelé-irányultsága a második a sorban, a befe- lé-robbanás, a tehetetlen düh érzése. Harmadszor a fantáziavilágba való menekülés... Ezért lesznek az alkoholisták, narkománok olyan gyakran öngyilkosok. Mindig visszakerülnek az igazi világba, ahonnan menekülnek. A szálló negyedik emeletéről lefelé igyekezve, tűnődtem. Hát nem vagyok egy San Francisco-i zsurnaliszta, az biztos. Megbüntetem környezetemet, mint az öngyilkosok. Megírom ezt az interjút. Kampis Péter A Francia Rádió Henry Bemard tervezte, vakmerő architektúrájú, üvegből, alumíniumból és márványból épült, valóban látványos székháza, leegyszerűsítve egy 500 m-es átmérőjű, 37 m magas, köralakú és a közepén egy 23 emeletes, 67,8 m magas toronyépületből áll. Mindez Párizs 16. kerületében található, a Szajna jobb partján, az Avenue President Kennedy, a Boulainvilliers, a Raynouard és a Ranelagh utcák által határolt 36 000 m2-es, négyzetalakú területen, amelyből a zöld tér 11 000 m2. Az ORTF megszüntetése, vagyis a televízió és a rádió szétválasztása óta, 1975. január 1-től működik önálló intézményként. A négy nemzeti program mellett ötödikként a Radio France Internationale funkcionál, amely egyfelől az országban dolgozó vendégmunkások számára anyanyelvükön (jugoszláv, török stb.), másfelől és leginkább a világ valameny- nyi kontinensére sugározza műsorait. Missziója kettős: részben az ország határain kívül élő franciák számára biztosítani a radiofonikus kapcsolatot a metropolisszal, részben pedig Franciaország hangját hallatni mindazokkal, akik értik a francia nyelvet, yy Radio France yy ill. németül, spanyolul, portugálul beszélnek Európában, valamint angolul Afrikában. Aki mindezekről tájékoztat, a méretekre vonatkozó fenti adatokkal együtt, Monsieur Carnucci, régi, a század sok lényeges fordulatát közelről szemlélő újságíró. 13 évet élt tudósítóként Afrika legkülönbözőbb országaiban a „ko- lonizáció előtt, alatt és után”, jelenleg pedig az RFI külföldi kapcsolatainak a felelőse. A beszélgetést vele valójában formálisnak, néhány percesnek képzeltem s tartót, tam volna természetesnek az első pillanatok alapján: így fürkészhette az „új-regényíró” Alain Robbe-Grillet a tárgyakat az ötvenes években, amikor a regény „antro- pocentrizmusa” ellen hirdetett esztétikai hadjáratot. Irodalmi kihívásra irodalmi a válaszom. A flauberti „im- passibilité”, érzéketlenség mezébe öltözött tárgyként nézek vissza, válaszolok, kérdezek. A következmény; eltűnt Robbe-Grillet s vele együtt Flaubert, s lett másfél óra: szocializmus francia és magyar módra, amerikanizáló- dás Franciaországban, szovjet nyersanyag Magyarországon, előítéletek, történelem, Maurice Clavel sloganjai („szocializmus, ez a Gulag”), Helsinki, s filozófus lévén a rádióhallgató kritikája: valóban szenvedélyem a francia kultúra, de mint magyart, francia nyelven is nagyon érdekelne: milyen az itteni, különböző magyar kulturális rendezvények, események francia fogadtatása, értékelése stb. Szerény javaslatom: kapcsolat a párizsi Magyar Intézettel. S talán nem egészen véletlenül Julien Clerc francia popsztár néhány napja megjelent interjújából idézek: „A francia nyelv halott a világon ... Amikor a francia chanson létezett, azért létezett, mert a francia nyelv is létezett. Ma totális angolszász uralom alatt élünk, éppúgy gazdaságilag, mint intellektuálisan . ..” Egymást tisztelő kézfogás után itt folytattuk október 9-én reggel negyed kilenckor a rádió mikrofonja előtt, egyenesben és most már Jean Pierre Charbonniertval. Különös ismeretség. Egy éve talán: egy általa szerkesztett és vezetett játék apropóján rendszeresen küldött megoldások és levelek részemről, reflexiók a rádión keresztül részéről. A kapcsolat jellemzője ez idáig a humor és a személyes találkozás hiánya. S most ösztöndíjas ittlétemről: „új filozófiá”-ról, „új jobboldal”-ról, egyszóval a francia filozófia válságáról esik szó közöttünk. A 158. sz. stúdió technikusi szobájából hárman merednek ránk az üvegfalon keresztül, s hallgatják kint a kezdődő, humoros formát kereső, de nem találó „pengézést”. .. .Az angolszász analitikus filozófia „telepítési” kísérleteinek okait kutatom. „És megtalálta már?” Természetesen még nem, de azt már tudom: ez a tradíció idegen a franciák számára. Ez a kijelentés egyszerre jelentette „territoriális” ösztönének felerősödését, s ezzel együtt „trikolor", de „giscardista” öntudatának sértését. Humorunk adás után visszajött. A zene, amit befejezésül kértem: Francis Cab- rel „Carte Postale”-ja volt. Párizs, 1981. november. Dr. Csizmadia Sándor J
