Dunántúli Napló, 1981. október (38. évfolyam, 269-299. szám)

1981-10-11 / 279. szám

Parasztok a múzeumban

Fejkendős, öreg nénikék csoportja Pécsett a Széchenyi téren vagy a Káptalan utcában. Lassan vánszorognak a Zsolnay Múzeum felé. Csöndesek, szótlanok. Megnyomta őket egy kicsit a város nyüzsgése, zaja, s az ódon épület- együttesek aránya is nehezen illeszkedik bele eddigi világképükbe. De csak egy ideig. Hiszen tessék őket megnézni, amikor kijönnek a múzeumból, s* felszállnak a buszba, vagy tovább sétálnak a Dóm tér felé! Tele vannak élménynyel, egymás szájától kapják el a szót. Láttak és felszívtak magukba valamit a körülöttük levő világ értékeiből, szépségéből . . . Valamit, amiről eddig jó esetben csupán halvány sejtésük lehetett. De ugyanez a jelenség észlelhető a keszthelyi Festetics-kastély- ban,-a siklósi várban, a gyöngyösi Mátra Múzeumban vagy a Dunakanyar lebilincselő panorámája láttán. Vagy szerte az országban, bárhol, ahová az utazási irodák két* háromnapos programjában ablak nyílik egy eddig nem láthatott világra a falu, vagy a megye határain kívül. Vannak a csoportokban középkorúak is, de elsősorban az idősebbekre, a nyugdíjas tsz-ta- gokra figyeltem fel. Akiket — egyre több helyen — ma már évente legalább egyszer a szövetkezet vezetősége országjáró kiránduláson lát vendégül a kulturális alap „terhére". S van ennek a jelenségnek több nagyon fontos tanulsága is.

Az egyik engem a kulturális forradalom kezdeteire emlékeztet, amikor „felszámoltuk a művelődés korábbi monopóliumát”. Azaz történelmi adósságot törlesztettünk, amikor például a tanulás összes zsilipjét 'megnyitottuk azok számára, akik osztályhelyzetük révén — ritka kivétellel — meg sem kísérelhették birtokba venni a tudást. Hasonló történik manapság is a falusi öregekkel.

Ez a korosztály a háború előtt és alatt volt fiatal. Korán meggyötörte őket a nincs, egy-egy rossz termés. A doni tragédia. A hadifogság. A földosztás örömében a „megművelni, de mivel?”- nyomasztó gondja; az ötvenes

évek embertipró agrárpolitikája; a tsz-szervezés nagy lelki válsága s az első tíz-tizenöt év, amikor — mondjuk ki —: ők szilárdították meg tétova lépések, kudarcok, hibák közepette — és jobbára a nagyüzemi út felkészültsége, szellemi kapacitása nélkül is — a mezőgazdaság szocialista üzemeit. S amikor kezdett egyenesbe jönni az ügy, amikor megjelentek a hatalmas gépek, a termelés kvalifi —

' kált módszerei és szckember- gárdái; amikor a fizikai munka is könnyebb és kevesebb lett —, ők akkor léptek vagy dőltek ki a sorból, elérve a nyugdíjkorhatárt.

Most csöndben —, sokan kiáltó magányban — olykor talán egy kis (jogos) irigységgel szemlélik a mai terméshozamokat, a fiatalok gyors, lendületes gyarapodását; a fóliákat, a virágzó háztáji gazdaságokat. Aki bírja még erővel, dolgozgat benne. S lassan természetessé válik előttük is, ami nem is olyan „természetes”. Az, hogy a fiatalabb generációknak alig- alig jut eszébe: mindezt ők, az öregek alapozták meg.

Életükkel, a két kezükkel, a megrokkant egészségükkel.

Jobb érzésű tsz-vezetőknek eszébe jut mindez újabbán, s nemcsak évente egyszer, a karácsony előtti „öregek napja" megszokott frázisai jegyében. Hanem azzal, hogy elviszik nyugdíjasaikat kirándulni. Országot látni. Gondos, ^munkált program szerint ismeretlen tájakra: történelmi várromokhoz, múzeumokba, képtárakba. Állatkertbe. Színházba. Szép és kulturált éttermekbe. Termálfürdőkbe. Szegedre, Gyulára, Pécsre, Kőszegre, Sopronba, Horto- bágyra és Pusztaszerre. Romokat néznek, emlékműveket és szobrokat; festményeket és templomokat. Visszeres lábukkal végigsántikálják a szegedi Dóm-tér pantheonját; isszák magukba a szót a gótika eredeti és új fámáiról. Ozorai Piporól és Kodályról s. tekintetükben ott a döbbent felismerés: atyaisten, mi erről eddig nem is hallottunk!... De tudok egy kis baranyai község 40—50 asszonyáról, (egy hímző szakkör közössége, immár jó másfél évtizede): ők minden évben körbejárnak, megismernek egy-egy népművészetéről híres tájegységet. Sorra mindazt, aminek a mintáit a párnákba, térítőkbe, futókba már belehímezték.

A városi ember megszokta, közönyösen reagál a látvány-' ra: tsz-pa.rasztok a múzeumokban. Hogy magában mit gondol egy részük, az más kérdés. Hiszen elejtett utalás, • rosszízű kabaré-.gegg ma is akad a „nyáron nyoraló” vagy kiránduló parasztökra.

Elárulván, és terjesztvén soksok városi ember elképesztő tájékozatlanságát arról, ami a városon (fővároson) kívül van. Nem vicc: a pesti embernek például megannyi rétege ijesztő méretekben nem tud arról, hogy a „nagy nyári munkákat", az aratást, ma már négy-öt szakember és néhány kisegítő végzi el pár hét alatt, s hogy a „munkák dandárja” már régóta áttolódott az őszi hónapokra. De ez nem is fontos. A lényeges az, hogy ma már aligha akad idegenforgalmi nevezetességű hely az országban, amit rendszeresen föl ne keresnének mezőgazdasági termelőüzemekből szervezett kirándulócsoportok, főleg nyugdíjasok, öregek. És ez nagyon jó jelenség. Spontán mozgalomnak tűnik, hisz senki nem adott ki rá „jelszót”, mégis a kultúra befogadásának új formáit észlelhetjük, amikor a falu társadalmának számottevő rétegei a múzeumok és műemlékek értékeivel ismerkednek. Konkrét igény.van erre, s hál’ istennek, telik is rá a tsz-ek zsebéből: a megváltozó vagy kialakuló kulturális szemlélet jó példái gyanánt. Ellentétben azzal a szemlélettel, amit nyolc-tíz éve még állandóan ostoroztunk, amikor egy-egy kirándulás jogcíme alatt egy közeli borkóstolóban vagy esetleg badacsonyi „kiránduláson" egy „slukkra" fenekére vertek a tsz kevéske kulturális alapjának. Most nyilván az emberi jóérzés, az öregek iránti adósság-törlesztés, a fölébredő lelkiismeret is táplálja ezt a spontán mozgalmat.

Mert bizony van egy kis rossz érzésem, ha a tsz-örege- ket kirándulási élményeik felől kérdezem. Nem azért, mert lelkesülten áradoznak a látottakról, s mert nekik a szomszéd megye székhelye is a legnagyobb élmény. Hanem azért, mert az öreg paraszt krákogni kezd, a felesége — vagy másutt egy magányos öreg néni — elsírja magát: „Áldja meg az Isten a párttitkár elvtársat, amiért ilyen jók tetszenek lenni hozzánk..."

Ezért röstellkedem. Nem nekik van megköszönni valójuk!...

Wallinger Endre

Jelenet az előadásból. Katona Ágnes, Unger Pálma és Fekete András Fotó: Cseri László

Óz, a nagy varázsló

Zenés mesejáték a Ságváriban

A Pécsi Nemzeti Színház gyermekdarab bemutatásával kezdte az új évadot, s avatta fel egyúttal „új” kamaraszínházát, a Ságvári Művelődési Házat. Az utóbbi ténynél kezdve a beszámolót, megállapíthattuk, hogy a Ságvári színházterme elég kicsi, de azért kamara- színháznak éppen megfelelő, úgyhogy a kényszer-vendégeskedés nem látszik különösebben aggasztónak. Más kérdés, hogy a terem szellőzése kritikán aluli, de hát ez már műszaki probléma, nem színházi. Morgás helyett tegyük inkább föl mi is a Smaragdvárosban kötelező zöld szemüveget, hátha azon át minden üdébbnek, derűsebbnek látszik.

Óz története — Frank L. Baum klasszikus mesekönyve, a belőle készült film stb. — any- nyira közismert, hogy arról szót ejteni fölösleges. Közben pedig nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekutánpótlás — hálaistennek — végtelen, így mindig vannak újabb és újabb korosztályok, akik most vagy még ezután ismerkednek meg az ismert mesékkel. Ezért tehát az, hogy az Óz ismét színpadra került, feltétlenül helyeslendő. A fogadtatás persze sokféle. A nagyobbak ismerik a történetet, ők ráérnek előadás közben a figurák azonosításával, kritikájával foglalkozni, a legkisebbeknek viszont minden új, ami a színpadon történik, sőt, maga a színpad, a színház is új. Nekik, akiknek a boszorkány, a varázslat, de még a vihart jelző fényjáték és a sötét erdő is igazi, a történet és annak szolid filozófiája nem követhető. Voltak gyerekek, akik komolyan megrémültek az eseményektől, és kitartóan követelték, hogy „legyen már vége”. Mindont egybevetve, azt hiszem, ez a most bemutatott Óz csak

5-6 éves kortól fölfelé, de csak 10—12 éves korig élvezhető igazán. Pedig sokminden akad az előadásban, a színészek játékában, ami az ennél idősebbek fülének szól inkább, apró beszólások, szójátékok,, szellemességek — ezek a bázis- kőzcnség számára természetesen elvesznek.

Épp'en mert annyira ismert darabról van szó, talán a legfontosabb feltétele a sikernek

a szereplők jó kiválasztása. Ebben az előadásban sajnos csak hórman-négyen voltak igazán a helyükön, s tudták ennélfogva az Óz immár klasszikus alakjait teljes hitelességgel életre kelteni. Pedig különben ötletektől hemzsegő, jó tempójú előadást hozott létre a vendégrendező Tömöry Péter. Bábos megoldásokat, balettet, mozgástechnikát sokféle trükköt, tarkaságot (jelmeztervező: Füzy Sári m. v., maszk' Léka László) vegyítettek, amiknek kavargásában nem lankadhat a figyelem. A különféle birodalmak allatvalóinak változatos, karakteres megjelenítése például tele volt felszabadult ötletességgel. Sok helyütt a szabadjára engedett bolondozás a felnőtt nézőt is elragadta. Két dolgot azonban talán szóvá kell tenni, ami talán a rendezés számlájára írható. Az egyik a zene, ami helyenként lehúzta a tempót, iszalagként szívta el a cselekmény életnedveit. Zenés darab, rendben van, de ne feledjük, hogy chhoz a történet túlságosan szövevényes — még a színpadra alkalmazott, leegyszerűsített változatban is —, semhogy ennyi zepei betétet károsodás nélkül elviselne. A sorra felbukkanó szereplők élettörténeteinek dalban való elbeszélése például fárasztja a gyereknézőket, amellett, hogy maga a szöveg csak hézagoson- érthető. Néhol a dal a helyén volt, a „közös éneklésnél", a menetelő „indulónál” például. A másik probléma — lehet, hogy csak az első előadáskor - az volt, hogy a színpad és a nézősereg kontaktusa gyakran felborult. A színészek sokszor olyankor is végigcsinálták betű szerinti szerepüket, amikor a gyereknézők kórusa már „beavatkozott", s ezzel szemben „kibeszéltek” a gyerekeknek olyankor, amikor ennek különösebb funkciója nem volt. Tipikus felnőtthibának tartom — bár ezt egyesek vitatják —, ha a színház átveszi az óvónéni szerepét és a fogmosás meg a szófogadás fontosságai hirdeti a színpad „szószékéről". Orvtámadás ez a csodák csodája ellen, váratlan és indokolatlan meghasadása, a mese szövetének, amelynek — ha jó — igenis

megvan a maga saját, feszes és felboríthatatlan logikája.

Az előadás legjobb szereplője kétségtelenül Koszta Gabriella volt a gonosz boszorkány amúgy „hálátlan" szerepében. Fura, zsörtölődő, földhözragadt boszorkányt formázott, aki ósdi retikülben hurcolja varázsszereit és gonoszsága — túl a mesében fontos szimbólumon — inkább sértődöttségből és butaságból ered. Épp annyi gro- teszkséget és humort adott ehhez a szerephez, amennyire szükség volt. A másik kitűnő alakítás Lang Györgyié Totónak, a kiskutyának a szerepében. Ez a szó, hogy „kiskutya" persze nemigen illik erre a szereplőre, nemcsak a szó fizikai értelmében, de azért sem, mert ez a Totó sokkal önállóbb, aktívabb, sőt, erőszakosabb figura volt, mint eredetije. Legfeljebb ha detektívjele- net volt kissé eltúlzott, de hát ezt tekinthetjük bocsánatos aktualizálásnak is. Bódis Irén nagy rutinjával olyan kulcsárnőt alakított, aki a mesekör- nyezetbe.n teljesen otthonosan mozgott. A három útitárs közül leginkább Unger Pálma volt otthon szerepében, noha az igazi Madárijesztő egy kicsit bánatosabb, esettebb, szárazabb figura. Fekete Andrást Bádogembernek játszatni nem hiszem, hogy szerencsés volt. A Bádogember, ahogy emlékszem, egy bádogemberré vált hősszerelmes, 'délceg, törékeny, enyhén dekadens, kifinomult lélek, mégha százszor favágó is volt azelőtt. Szemben a Gyáva Oroszlánnal, akiben viszont semmi arisztokratikus, hetyke vonás nincsen, amikkel Balikó Tamás talán alkati okokból felgihózta. Óz sem ilyen, mint amilyennek Zágoni Zsolt megformálta, öregebb, fárad-* tabb, bölcsebb és ijedtebb.. Dorkát Bieder Éva játssza, korrektül, különösebb plusz nélkül, de azért így is elnyeri természetesen a kis nézők rokonszen- vét.

Ha a színvonalas gyerekelőadások tartása komolyan cél, s tendenciában már érvényesül, annak csak örülni lehet, mind a közönség, mind a sünhöz érdekében.

Hallatna Erzsébet

Hatvanéves a PEN

Hatvan esztendővel . ezelőtt, 1921. október 5-én alakították meg Londonban a világ íróinak nemzetközi szövetségét, a PEN-t. A PEN a Poets (költők), Es- saysts (tanulmányírók), Novel- lists (írók) — e három szó rövidítése. Angolul a „pen” egyébként tollat jelent. Az évforduló alkalmából Kéry Lászlóval, a PEN magyar központjának, azaz a The Hungarian Centre of International P. E. N. főtitkárával beszélgettünk.- Kik milyen céllal hozták létre annak idején, s mit sikerült azóta megvalósítani?

— A szervezet angol indíttatású, első elnöke is az volt: John Galsworthy. Emily Dawson Scott írónő ötletét Galsworthy, H. G. Wells, Thomas Hardy, Romain Rolland, Anatole France, Martin Andersen Nexö,

8. HÉTVÉGE

Arthur Schnitzler, Maeterlinck valósította meg. Az angol kezdeményezéshez, mint az írói névsor is mutatja, hamarosan más országok írói is csatlakoztak: először a franciák.

A PEN-t idealisztikus céllal hívták életre az első világháború utáni ocsúdás éveiben, hogy elősegítsék a nemzetközi megértést, együttműködést. Az irodalom nem ismer határokat. Ez az alapvető gondolat foglaltatott a PEN chartájában, alapokmányában. A másik fontos eszme az írói szabadság, a gondolatszabadság, az irodalmi értékek cseréje. (Zárójelben: az utóbbi a helsinki ajánlásokkal is harmonizál, tehát a PEN egészen modern célokat tűzött ki annak idején.)

A PEN szándékaiból — túlzás nélkül mondhatjuk — tetemes rész megvalósult. Például a nemzetköziség. Ma ötvennyolc országban nyolcvankét PEN- központ működik. A két szám közti eltérés abból adódik, hogy a több nyelvű vagy a különösen nagy országokban nem egyetlenegy van, illetve emigráns központok is vannak. Például Spanyolországban a délamerikai níenekült írók baloldali szervezete. A PEN Európa- centrikus, de élénken dolgpzik az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, sőt gyökeret vert . mór Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában is. A harmadik világ azonban még most sincs kellően képviselve.

— Mit jelent a PEN a kis népek számára, például nekünk, magyaroknak? Mit csinál a magyar klub?

— Elöljáróban: magyar PEN 1926 óta létezik. John Galsworthy drámáját mutatta be a Vígszínház, erre utazott ide, s ekkor, az ő jelenlétében alakult meg. A szervezet világkongreszszusát nyolc évre ró, 1934-ben, Budapesten tartották meg.

A PEN — Boldizsár Iván,- a hazai PEN elnökének definíciója szerint — fórum és híd. Fórum, tehát megnyilatkozási lehetőség; híd, amelynek kiváltképp az olyan elszigetelt nyelvek szempontjából van fontossága, mint amilyen a miénk is. Beszámolhatunk a magyar irodalom jelenségeiről; a nemzetközi PEN elősegíti, hogy a magyar művek megfelelő fordítókra találjanak. Fordítói programot dolgoztunk ki. Igyekszünk a legjobb külföldi poétákat fordítónak megnyerni, idehívjuk őket, s a verseket vagy magával a költővel, vagy valamelyik jeles műfordítónkkal értelmezik, fordítják anyanyelvűkre. A legjobb fordítások ily módon

születtek. Vendégül látjuk a világ íróit. Szétnéznek Magyarországon, felolvasásokat tartanak, elviszik hírünket haza. Az utolsó tíz esztendőben például Arthur Miller, Heinrich Böll, Vercors (a magyar származású francia író), Bérnard Malamud, Arthur Lundkvist, fjranz Füh- mann, Max Frisch, Pierre Emmanuel, Stephan Hermlin,. Allen Ginsberg járt nálunk. A vendégek szinte minden földrészt, minden nyelvterületet képviseltek.

— A hatvanadik évforduló ünnepi alkalom. A magyar főtitkár miben látja összegezve, végső summázatként az írók nemzetközi szervezetének a jelentőségét?

— Már eddig is azt fejtegettem ... A PEN mégiscsak az irodalmárok egyetlen világszervezete. Lehetőségeit nem szabad túlbecsülni, de szükség van rá, mint a gondolatcsere hatékony eszközére. Szó szerint egymás mellé ülteti az országok, a földrészek íróit, nemcsak a

kongresszusi termekben, hanem a fehér asztaloknál is, az pedig közhely, hogy sokszor fehér- asztal mellett sikerül a leglényegesebb kérdéseket megoldani.

A PEN kiállta a legnehezebb idők próbáját is, átvéslelte a második világégést, a hidegháborút, a kríziseket, sikerült azt a célját is megőriznie, mely így szól: „Meg kell óvni a kulturális értékeket, különösen a válságok idején". Az idén, a közeljövőben rendezendő lyoni kongresszus fő témájának címe éppen: A világválság és az irodalom.

Az interjút Illyés Gyula szavaival egészíthetjük ki, aki a PEN megalakulásának ötvenedik évfordulóján írta: „Nem kis dolog, hogy legalább költők, esszéisták és regényírók egyetérthetnek ... az ablakmélyedésekben állva, a népek közötti szakadékok fölött."

Győri László