Dunántúli Napló, 1981. október (38. évfolyam, 269-299. szám)
1981-10-04 / 272. szám
Kiállítási Krónika Nádler István új képei a Színház téri Galériában A művészettörténeti folyamat lendületét és egy arcát folyton kefeső korszak bizonytalanságait semmi nem tükrözi jobbon, mint a hirtelen megjelenő „átmeneti stílusok”. A „megdolgozott” formai örökség birtokában, jelrendszerét gondosan kimunkáló festő valószínűleg nyomós érvekre bukkant, hogy most tévedések és bizonytalanságok árán, a formaátvételek vádjával mit sem törődve szinte „fejest ugorva" egy világba —, mely lényétől korábban idegennek tűnt — egy kiállítóteremre való képet bemutatható- nak ítélt. Nádler István azok közé tartozik, akik a hatvanas évek közepén tevőlegesen is mozdítani tudtak a kimondott és kimondatlan szabályokba merevedett magyar képzőművészeten. Az avantgárd első hullámának festői tradíciója - úgy is, mint a felszabadított művészettörténet egyik szelete —, valamint a tradíciót a jelen társadalmi közegében meggyökereztető nyugat-európai festői kísérletek egyszerre jelentettek inspirációt számára. Fegyelmezett, feszes, tiszta formálású vásznakat festett. Szinte folklo- risztikus indíttatásúnak is érez- hetnénk ezeket, hiszen piktúrá- jápak nyelve áttekinthetően tagolt, színei a vásári bódék és reklám koloritját idézőek voltak. A változások, melyek eredeti crs poéticáját színezték, csupán kis, belső változások voltak, a szerkesztés, komponálás, térhatás stb. kérdéseit alig befolyásolták. Mindaddig, amíg a személyes elemek át nem vették a „parancsnokságot”. A tiszta színekből és harsogó színmezőkből fehér, szürke, tompa tónusok lettek, a konstruált képszerkezet biztonságát a felületek megmunkálásának finomságai, a faktúra bársonyos, vagy éppen gesztussal „illékonnyá" tett, többértelművé vált vonásai fátyolozták el. Az indulás, a folklorisztikus értékekkel vegyített geometria, a kimozdulás csak a személyes elemek túlsúlya, az individuális közlés irányába történhetett. A kimozdulás közben esendő gesztusok is születnek, a források felidézésének kényszere régóta működő stílusirányokhoz sodorhatja és sokfajta veszély fenyegeti ezen az úton. A számítógép-terekkel, szisztémákkal és struktúrákkal érintkező racionális réteg természetesen nem tűnik el munkáiból, de szokatlan módon felszívódik a személyes kéznyom, a pillanatnyi hangulat lejegyzését célzó módszer színpászmáiba. A kettős szerkesztés, a geometrikus-racionális és az oldott for- málású-költői elemek összevegyítésének eredményeként szerfelett sokféle képminőség jött létre, aszerint, hogy a kapcsolódások a szervességnek, a kölcsönös feltételezettségnek, a két véglet egymástól elszakíthatatlan mivoltának érzékeltetését miképpen végzik el. A „véletlen” megkomponálásának legszebb festői kísérletét láttuk a Gesztusok című ciklusban, vagy a festői Egy szisztéma maradványai című képben, ahol az önállóan kialakított egyéni tradíció felszámolásának nekroló- gikus íze is feldereng a ponf- szerűség, kalligráfia, foltfestés és konstruálás szövedékében. Az igazán magas rendűén megoldott, festői közlésként is teljes művek melankóliája mellett — az átmeneti korszak biztos kísérőjelenségeként megszaporodnak a „nyelvhegyen” levő, de megfogalmazatlan állítások, didaktikussá merevedett sémák. Ezek a művek természetesen csak a kiállítás szempontjából nem szerencsés „betétek", az életmű, s a további lépések megértése érdekében nélkülözhetetlenek. A nélkülözhetetlen megértés és elfogadás, érdemi vita zök- kenőmentesebb pályáira csalogat Csete Ildikó és Kun Éva kiállítása a Széchenyi téri Galériában A művészetterjesztés demokráciájának és a művészetfogyasztás kultúrájának egyik értékmérője, hogy miképpen sáfárkodunk iparművészetünk közvetlen társadalmi használatban is mérhető lehetőségeivel. A Pécsi Galéria gondosan kimunkált programja éppen az adottságok, az alkotói kapacitás felmérését célozta, amikor a design, vagy az alkalmanként megrendezett iprművészeti termékek bemutatóival kissé ellenjegyezte a kommersz fogyasztási tradícióra épített piaci mechanizmust. A finn designt, vagy a magyar ipari formatervezést bemutató kiállítás, a kerámia, biennálé vonatkozó tárgyai bizonyították, hogy néha- néha már nem elérhetetlen vágyálom q modern technológiát és személyes gesztust ízléssel ötvöző iparművészeti tárgy, hogy áraiknak nem szükségszerűen kell az egyedi műtárgy magasságaiba emelkedniük. Csete Ildikó textilművész az ember mindennapi környezetéből ezúttal a függönyöket, kárpitokat, asztalterítőket, szalvétákat és egy-két „profán" konyhai holmit tüntet ki figyelmével. Nem nyúl extra anyagokhoz, szövési és csomózási csodákhoz. A végekben árult lenvászon változatai teljesen megfelelnek céljainak, nem luxusigények, hanem a mindennapi ember mindennapi környezetében 8. HÉTVÉGE megvalósítható „szépet-terem- tés". És nem tesz csodákat akkor sem, amikor a jól megválasztott ornamentális motívumokat a szitanyomás technikájával (a textilfestés nagyipari technikája) a vászon tiszta felületére felteszi. Nincs csoda abban sem, hogy egy ernyős virágzatú növény önmagában, árnyképként, vagy szerkezeti erővonalaival elvontan díszítmény lehet, hogy a szélben meghajló nódszólak zászlói képi korrektségük ellenére is szentimentális hangulatokat előidéző ornamentikává nemesednek. Nincs egy harsány mozdulat egy tolakodó folt ezeken a textileken, a hatás összetevőinek egybehangoltsága, tiszta akkordjaik avatják őket műtárgyrangon funkcionáló „közönséges” tárgyakká. Kun Éva többnyire korongolt kerámiakészletei, tálalóedényei, fafogantyús teáskannái igazolják a textilek „hivatását”. Személyes többlete az edényeken, egy-egy lepke, vagy madárfigura szinte incselkedően mosolyogja ki a porcelánikonográfia kellemkedő (de kétségkívül történeti) flóra-fauna elemeit. A két kiállítást — ha feladata, célja, oka más és más is volt —, de összeköti a személyes közlés, személyes stílus megteremtésének igénye, az egyszemélyes mondanivaló fokozottabb hangsúlya. • Aknai Tamás \ Nádler István két alkotása a Színház téri Galériában Pákolitz István KIKERICS A kikerics kedves, egyszerű, de ritka szép virág. „Méreg” is, hiszen, ha nem kis örömünkre váratlanul rábukkanunk, eszünkbe jut az idő végzetes múlékonysága, hódító melankólia tölt el bennünket, mert ráérzünk a lényegre. Egyszerre érzékeljük az édest és a keserűt. Az ilyenfajta „méreg” e kettős természete át- plántálódott a művészetbe; a művekkel való találkozás különös pillanataiban legalább két ellentétes irányú — jóllehet közös gyökerű — érzelem keletkezik bennünk: az örömé és a szomorúságé. Apollinaire 1902- ben, huszonkét évesen írott Kikericsek című gyönyörű verse egyike volt azoknak a műveknek, amelyek mindezt tudatosították bennem. „Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig / Legelget a tehén / S lassan megmérge- ződik I Kikericsek viritnak kékek és lilák I Álmos szemed olyan, mint itt ez a virág ... De régen volt... Pákolitz István Kikerics című verseskötetét lapozgatom. Neki köszönhetem, hogy Apollinaire-t is újra elővettem. Mindkét kikerics-vers dal. Mindkét vers valamiféle öndefiníció, mindkét versben a szerzők egyfajta önmagára találálásának élménye rögzítődik. Apollinaire rátalált a dalra, az egyszerű formára, a „kikericsre". Pákolitz István pedig mintha ismét megtalálta volna. Vagy mintha csupán azt akarná bizonyítani, hogy, amikor „süllyedő cintermek dülöngélő lejlái között I harsognak a testet-lelket megreszkettető / ítéletnapi trombiták", a dal akkor sem félejthető el. A költő nem felejthet el dalolni. Mert a dal elvesztése a költészet elvesztését jelentheti. (Eszembe jut Radnóti is, aki a halál küszöbén milyen fontosnak tartotta a dal egyetemes pontosságát hátborzongató mondanivalója megjelenítésére .. A dal érdekes módon, a legváratlanabb pillanatokban tör elő a jelentékeny költészetekben. A váratlanság persze csak látszólagos, hiszen életre hívója sohasem a puszta ihlet, hanem valami elemi erő. Valami nagy találkozás. Nagy kétely, vagy beigazolódás. Kézenfekvő lenne most köznapi benyomások alapján szám- bavenni a tényleges, vagy vélt párhuzamot Apollinaire és Pákolitz költészete között. Nem tesszük. Lehet, hogy látványos következtetésekig juthatnánk el. Lehet, hogy igazunk is volna talán ezekben a következtetésekben, hiszen a mélyebb értelemben veendő esetleges rokonság megannyi jele már szemre is csábosán kínálkozik fel továbbgondolásra. Előfordulhatna persze, hogy egy mélyebb elemzés még a kiindulási pont látszólagos szilárdságát is képlékennyé tenné. Egyetlen következtetést mégis meg merek kockáztatni. Az a metódus, ahogyan a két költő érzékeli, felfogja és költészetébe emeli a számára adott világ valóságát, kétségtelenül rokonítható egymással. Par excellence költők. Mintha minden különösebb ihlet nélkül, a dolgok és jelenségek sajátos regisztrálásaképpen írnák verseiket. Az adott világ és költészetük világa között nem érzékelhető a távolság. Nincs szükségük költői talárra, trükkös varázslatra, „költőiségre" ahhoz, hogy az, amit írnak, költészetté váljon. Apollinaire költészete „kis meglepő hidakon” közelíthető meg. Pákolitz költészetében, világában ugyancsak ott vannak ezek „a kis meglepő hidak”, azok a csak rá jellemző — talán mindenki másnak jelentéktelennek tetsző — „költőieden” összefüggések, amelyek ugyanúgy a dolgok lényegéhez tartoznak, mint mindaz, amit a közmegállapodás annak tart. Pákolitz István versei többségükben ezeknek az — Apollinaire költészetében „hidak" képében testet öltő —fölismeréseknek a költői szférában történő tudatosításai, értelmezései, továbbgondolásai. Apollinaire líraion ironikus, önironikus költészete letompította az érdes lét sebző sarkait. A katonáskodás, háborús világ emberileg elviselhető, sőt megbocsátással szemlélhető kaval- káddá alakult át verseiben. Pákolitz újabb költeményeiben a világ és a költő kapcsolatának hasonló megszelídülése figyelhető“ meg. A pákolitzi irónia néhány évvel ezelőtt még érdeséles volt. A mostani megértő, megbocsátó, regisztratív. Mindez mégsem valamiféle ellógyulás, hanem a dolgok árnyaltabb szemlélete, mélyebb megértése, a világgal való mélyebb azonosulás következménye. Van ebben" valami szókra- tészi vonás is, van ebben valami olyan eltökéltség, ami erkölcsi parancsként fogalmazható meg: hunyorgás nélkül kell szembenézni a kérlelhetetlennel. Azt kell látni, hallani, tudomásul venni az agorán, ami ténylegesen ott van. És azt kell mondani még a vásártéren is, amit valóban gondolunk. Ebben a szakaszban „megfakulnak a gondok” és ebben a régióban már a „kegyelem fényeskedik” rajtuk. A „Vargabetűkben” még minden csupa békétlenség volt. Azt láthattuk, hogy a költő, aki „éppencsak” megszületett, „ép- pencsak” élt egy keveset „éppencsak” írt és írni akart, nem volt valami túl harmonikus kapcsolatban ezzel a világgal. Megbékéletlenül hagyta a sors és a világ szemére mindazt, amit az ember elszenved, mert el keli szenvednie ezen a földön. Most, a Kikerics című kötet verseinek olvastán az az érzésünk, hogy ebbe az „éppencsak" életbe, nem beletörődni kell — ez képtelenség is volna —, hanem belemélyedni. És finom, vagy kevésbé finom eszközökkel rábírni a változásra. Azt látjuk itt, hogy ezt az „éppencsak” életet is lehet szeretni, mint egyetlen adottságot. Ez az „éppencsak” élet is lehet otthon, mert ezenkívül nincs más. A Kikerics című verseskötet erről az otthonról ad számot. Ezekben a versekben a megtalált, vagy újra megtalált otthonosság érzései a meghatározók. Szeh'cíen kesernyés iróniával szemlélt otthon ez, ahol a tárgyak, jelenségek, sőt még a „Jelenkór-pánteonban" sorakozó barátok is kedvesen groteszk külsőségek közepette tárják elénk lényegüket. Akárcsak a kitágult világ, a külföld egyes tájai, városai, amelyek szintén .ennek az átfogó otthonosság- érzésnek a kellékeivé szelídülnek. örömmel érzékeltem Pákolitz István költészetében ezt a váratlan kivirulást, az életöröm, a harmónia,- a görög bölcsekre emlékeztető derű, az egyszerű és már-már céltalan szépség visszatértét, érdes iróniája, öniróniája újfajta távlatosságát, örömmel vettem kézbe ismét az élet egyik legszebb virágát, a kikericset. Bebesi Károly Csete Ildikó (textil) és Kun Éva (kerámia) kiállításának egy részlete a Széchenyi téri Galériában Fotó: Proksza László
