Dunántúli Napló, 1981. október (38. évfolyam, 269-299. szám)
1981-10-25 / 293. szám
s* A vitától a cselekvésig Az ókori görög bölcs és törvényhozó, Szólón törvényei között van egy különös cikkely, amely éleselméjűségével két és fél ezer év óta több ízben kiváltotta az utókor csodálatát. A cikkely kimondta, hogy azt a szabad athéni polgárt, aki vitás kérdésekben nem foglal állást, nem nyilvánít véleményt, meg kell fosztani állampolgárságától. Aki nem él jogaival, az nem érdemli meg, hogy jogai legyenek. „Ezzel nyilván azt akarta elérni, hogy senki ne legyen közönyös és érzéketlen a közügyek iránt. .. . Mindenkitől megkövetelte, hogy csatlakozzék a jobb és igazabb ügyhöz" — tudósít róla a félévezreddel későbbi történetíró, Plutarkhosz. Nemcsak jog: kötelesség *• Ez a nagyon távoli és tán nem is egészen ideillő példázat ötlik fel az emberben azt tapasztalva, hogy pártéletünk elsővonalbeli fórumain, az egyes alapszervezetek taggyűlésein olykor kérdés, vita, véleménynyilvánítás nélkül, gépiesen fogadják el a határozati javaslatokat. Félreértés ne essék: bármiféle frakciózás szerencsére ismeretlen fogalom a mi pártunk életében; összeférhetetlen az eszmei, politikai, szervezeti és cselekvési egységgel. Vitás, eldönthető kérdéseket, bonyolult problémákat azonban százszámra „tűz napirendre" az élet, a valóság, minden üzemben és intézményben, minden munka- és lakóhelyen. A demokrácia antik mintájából kiindulva, persze túlzás volna például törölni a párt tagjainak sorából azt, aki nem él jogaival, aki passzív a taggyűléseken, nem nyilvánít véleményt. Erről azért nyilván szó sincs. De természetesen aki nem is látogatja a taggyűléseket, aki elfogadható indok nélkül nem vesz részt a szervezeti életben, annak azért élőbb-utóbb számolnia kell ezzel a lehetőséggel. Mindenesetre a jogoknak kötelességként való felfogása amennyire ősi, annyira időszerű és racionális gondolat. Egység és demokrácia a lenini típusú párt elyeiben és gyakorlatában eqymással szorosan összefüggő, csak együtt értelmezhető és érvényesíthető követel mén yek. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogyan fogalmazza újra a mai körülményeknek megfelelően, hogy ötvözi elválaszt^atatlan- ná a pártegyséq és pártde- mokrácig követelményét a XII. kongresszus határozatának. erről szóló része: „A párt egységét a követelményekhez igazodóan folyamatosan meg kell újítani. Ennek útjd a párton belüli nyílt eszmecsere, a különböző vélemények szembesítése, a hibás nézetek bírálata, a párt álláspontjának kifejtése és érvényesítése ... A pártdemokrácia fejlesztése nélkülözhetetlen feltétele a megalapozott, jó határozatoknak, növeli a párttagság felelősségét, segíti a döntések végrehajtását. Lehetővé teszi a különböző nézetek' kifejtését pártszerű keretek között... A döntések minden párttagra kötelezőek, a végrehajtásban érvényesíteni kell a személyes felelősséget. Minden tisztségviselő, minden párttag álljon ki a demokratikusan hozott határozatok mellett, hajtsa végre őket, és munkahelyén, környezetében mindent tegyen meg valóra váltásukért." Pártszervezeteink többségében a felsőbb pártszervek irá~ nyításával és seqítségével helyesen fogják fel és érvényesítik a pártdemokráciának és a pártegységnek ezt a szoros, dialektikus összefüggését. A demokrácia nem holmi öncélú vitatkozás, hanem az egységet — az egységes gondolkodást és kivált az egységes, egy irányba ható cselekvést — szolgálja. És megfordítva: az egységet nem kell félteni a demokratizmustól, az ideológiailag és politikailag azonos platformon álló emberek önálló megoldási javaslataitól és erőfeszítéseitől Ahol már a napirendi témák kiválasztásába és rangsorolásába bevonják a párt- szervezet tagságát, ott nagyobb a garancia arra, hogy valóban az üzem, az intézmény, a lakóhely legfontosabb problémáit sikerül megragadni jó politikai érzékkel, nem pedig az élet fő sodrásától távolabb eső dolgokkal foglalkoznak, míg az igazi, döntő fontosságú történések esetleg a pártszervezet befolyása nélkül zajlanak le. Ahol mindezek után nemcsak a titkár vagy a vezetőség, hanem az egész tagság alaposan, körültekintően készül fel a napirendre tűzött kérdés megvitatására, ahol a közösség teljes szellemi kanacitását mozgásba hozva tárgyaljak meg annak minden össztevő- jét és következményét, ott nagyobb a biztosíték arra, hogy helyes álláspontot alakítsanak ki, helyes döntést, jó határozatot hozzanak. Az ilyen módon, demokratikusan, minden párttag legjobb szellemi képességének és aktivitásának igénybevételével kialakított ál. láspont, az így hozott döntés vagy határozat alkalmas arra, hogy azt sajátjának tudja, érezze minden párttag: ki- álljon mellette saját környezetében, és érvényesítse mindennapi munkájában. Az önállóság:felelősség Különös időszerűséget adnak a pártegység és a pártdemokrácia együttes fejlesztésének, magasabb színvonalra emelésének jelenlegi körülményeink, a szocialista építés mai, bonyolult szakaszának feladatai, a gazdaságban épp úgy, mint a társadalmi élet minden más szférájában. A vállalatok é$, szövetkezetek, ipari üzemek és gazdaságok, a tudományos-kulturális műhelyek és a különféle intézmények, a helyi államhatalmi szervek és a tömegszervezetek egyaránt nagyfokú önállóságot élveznek. És ezzel együtt persze megnövekedett felelősséget is viselnek gazdálkodásukért, munkájuk eredményességéért. Ennek a felelősség- teljes önállóságnak az a célja és értelme, hogy minél több kezdeményezőkészség és alkotóerő bontakozzék ki, s álljon a fejlődés szolgálatába. Nyilvánvaló, hogy helyes döntést ott lehet hozni, ahol a legtöbb információval rendelkeznek. Az is természetes, hogy a helyi körülményeket és lehetőségeket legjobban ismerő embereknek „jut eszükbe” a legtöbb okos, reális, életrevaló megoldási módozat. Am ez az indokolt — és az utóbbi évek-évtizedek fejlődése által igazolt — nagyfokú önállóság csak akkor éri el a célját, ha vele élve mindenütt egyazon irányba „húznak", ha a sokféle önálló törekvés eredője végső soron az az ország, a szocialista társadalom fejlődési irányába mutat. Ennek pedig csak egyetlen biztosítéka van és lehet: a párt vezető szerepének maradéktalan érvényesítése. Minta és ösztönzés A nemzetközi munkásmozgalom és saját történelmi tapasztalatainak is a pórtegy- ség és a pártdemokrácia szoros, elválaszthatatlan kapcso. latára figyelmeztetnek A pártélet demokratizmusának, lenini normáinak háttérbe szorítása óhatatlanul a pártegység megbomlásához, a párt vezető szerepének, az ellenséges erőkkel szembeni akcióképességének gyengüléséhez, sőt elvesztéséhez vezethet. Elég talán saját múltunkból 1956 előzményeire, okaira utalnunk; de a nemzetközi küzdőtéren sajnos napjainkban is találunk aggasztó példát, amely a szóbanforgó ösz- szefüaqést a gyakorlatban igazolja. Pártunk negyedszázad óta következetesen törekszik minden új kérdésben kikovácsolni az eszmei, politikai és cselekvési egységet, s ennek eszközeként fejleszti szüntelenül pártéletünk demokratizmusát. A pártdemokrácia része a szélesebben értelmezett szocialista demokráciának, s egyúttal mintája, ösztönzője is. Ahol a helyi pártszervezetben érvényesülnek a lenini normák, a demokratikus módszerek, ott a tapasztalatok szerint erőteljesebb és gyümölcsözőbb a munkahelyi, tömegszervezeti, a tanácsi vagy a szövetkezeti demokrácia is. És ahol a pártszervezet tagjait szilárd ideológiai és poT litikai egység, mindenekelőtt pedig az egy irányban ható fegyelmezett cselekvés köti össze, ott a szocialista nemzeti egység is erősödik, hiszen több ember egyetértését lehet megnyerni politikánkhoz, több embert lehet mozgósítani megvalósításához. Vagy — a bevezetőben idézett antik szavakkal szólva: — csatlakozásukat „a jobb és igazabb ügyhöz”. Konez István Rönkfaosztályozó Nagy teljesítményű rönkfaosztályozó és manipuláló berendezés kezdte meg működését Lentiben, a ZEFAG 18. számú fafeldolgozó üzemében. A kor. szerű, automata vezérlésű berendezés — a nehéz fizikai munkát helyettesítve — évi 80 ezer köbméter rönkfa 40 féle osztályozását teszi lehetővé az igényeknek megfelelően. Parkosított autóbusz-végállomás Újhegyen Újhegy terjeszkedik Sok az új arc a buszon, sok az „idegen", de az újhegyi őslakók ezt nem elmarasztalásként jegyzik meg, inkább jóérzéssel fogadják a jelét annak, hogy mások is felfedezték ennek a vidéknek szépségét, itt, Újhegy fölött, fent a tetőn. A 6-os útról fölkanyarodó autóbusz valamikor csak a Bor utca végéig szállította az utasokat, aztán hosszas utánjárás eredményeképpen megnyílt az útvonal a Nagykozári úton át, egészen a Szöcske utcáig, melynek akkoriban „VII. dűlő” volt a neve. A sártól járhatatlan dűlőben mint a'szöCSkék, ugrálva közlekedtek a lakók, ezért a VII. dűlő később hivatalosan is a Szöcske utca nevet kapta. A Nagykozári út — amely a Kokszművek mellett kezdődik — egyfelől határa ennek a kertes városrésznek, ez vezet föl a buszvégállomáson túl az első községig. Esős időben többnyire ez is járhatatlan volt, emlékszem rá, jó tizenöt esztendővel ezelőtt a lakók társadalmi munkát is vállaltak rendbehozatalára. Újhegyi, Présház utcai kertesházak Azóta sok minden történt. Itt is szinte új utcák nyíltak új házakkal, a pa*lagon megjelentek az új kerttulajdonosok, kerítést húztak, feltörték a földet, művelték. beültették, ma gyümölcsöt, zöldségfélét termesztenek saját konyhára, sőt, a fölösleggel piacoznak. De ez sem ment mindig simán. M. D. gépkocsivezetőnek is van egy kis telke — kisházzal — a Présház utcában. A gondosan művelt kert megadja a családnak azt a zöldségfélét, amire szükségük van, sőt, többet is, ami aztán mellékjövedelemként realizálódhatna. — Fóliás salátát termesztettem egyik évben. Megállapodtam a kereskedelemmel, átveszik a gyönyörű salátát elfogadható áron. De aztán kiderült, hogy amíg én két forintot kaptam a salátáért, ők hat forintért adták tovább a fogyasztónak. Igazságtalan üzletnek tartottam, ezért abbahagytam. A második fuvart már le sem szállítottam. Ez persze néhány éve történt, most nem tudom, jelenleg milyen haszonnal dolgozik a kereskedelem. T. M. — közlekedési dolgozó — az utca keleti végében lévő kis kertecskét bűvöli. A téglából épült hétvégi ház nyugalmat áraszt. Felesége gyűjti a festett tányérokat, köcsögöket, fölaggatja a falra, itt-ott egy szép népi hímzésű terítő, a teraszról kitárul az egész környék dombhajlataival, gyümölcsöseivel. Korábban már jártam itt, kiültünk a napra, a szél minduntalan fölkapta az abrosz sarkát és beleverte a hamutartóba. Mondom T. M.-nek, vigyázz, kiég a cigarettától, ő meg fogja a festett-virágos égetett ha- mutratót, hogy kiüríti a korlát fölött, ki is repült a kezéből a tőkék fölött elhúzva nagy csör- renéssel. — Ezt sem köszöni meg az asszony ... — Majd rád fogom. Úgysem találkozol vele. Most aztán kissé megköny- nyebbültem, hogy nem találtam kint őket. Pedig gyakran kijárnak, M. még hétközben is, attól függően, hogyan jön ki a szabadnapja a közlekedésnél. Sz. J.-ék udvarán két óriási szederfa árnyékolja be a hátsó traktust, az igénytelen fáknak mézédes gyümölcsét műanyaghordókba gyűjtik pálinkának. A drótkerítésen túl, a szokásos konyhakerti növényeken kívül jó néhány vérmogyorófa hoz az idén elég jó termést. A fekete- ribizke már leérett. Szalámi vas-- tagságú, — jó másfél méteres — dísztökök függenek felfuttatott szárukról és sárgulnak az őszi napfényben. Ennek a fajtának az a neve, hogy „istengyalulta tök”. A szomszédos kertekben nagyjából már leszedték a szőlőt, csak a télikörte várat még magára, aztán vége az idei gyümölcsszezonnak. A buszvégállomásra most érkezik egyik délutáni járat. A környék lakói — köztük Sz. J. is — fáradságos, közös munkával parkosították a buszfordulót, de az akkoriban kiültetett facsemetékből — például ezüstfenyőből —, nem sok maradt. Kitépdesték, ellopták, letördelték. — Most föl kéne újítani a környéket — mondja Sz. J. — fákat kéne pótolni, mi lakók ki is ásnánk a gödröket... — Csak? — Csak ajánlatunkra nem koptunk választ a kertészettől. Pedig a parkosított részt mi szívesen gondoznánk is. Aztán itt vannak ezek az új kis utcák. Nedves időben szinte járhatatlanok. Salak kéne, a többit bízzák ránk. Nincs egyetlen telefon a közelben, ha valahol baj történne, nem tudom, hova szaladhatnánk. Akadna itt több olyan lakó, aki a házába engedné a nyilvános állomást, úgy olcsóbb is lenne. De hát minden olyan nagyon-nagyon lassan megy... Sz. J. — tagja a helyi népfrontbizottságnak — képes arra, hogy összehozza az embereket egy kis társadalmi munkára. Ezt eddig is megtette, ám néha hiába kilincsel a hivatalos intézményeknél. De hát a „hivatalok" óvatos tartózkodása is miért van? Ez már nagyon a város széle: a perem pereme . . . Meddig lehet fejleszteni? Érdemes-e? Hiszen Sz. J.-ék utcája is tizenvala- hány évvel ezelőtt még külterület volt, egy kikézbesített táviratért akkoriban még Jócskán fizetni kellett. N. Pista bácsi meséli a Présház utcai kertjében: „Nézze csak! A Nagykozári út végén, az egyik oldalon családi házakat építenek, a másik oldalra nem adnak engedélyt. Ki érti ezt...?" Szóval bizonytalanság érezhető a szervek részéről, még akkor is, ha jóindulat hatja át őket némely egyedi eset elbírálásánál. Parképítés, nyilvános telefon, útjavítás . . . Komoly jogos óhajok ezek. Hiszen az utóbbi tíz-tizenöt évben ezen a környéken mintegy hatezer fővel nőtt a lakók, illetve kerttulajdonosok száma. Ez már pedig egy kis tömeg, „amire" figyelni kell. Rab Ferenc HÉTVÉGE 3.
