Dunántúli Napló, 1981. szeptember (38. évfolyam, 239-268. szám)
1981-09-13 / 251. szám
) O kos ember viszonylag rövid gondolkodás után készségesen _ belátja, hogy agyának befogadóképessége véges; korunkban már régen leáldozott az egyetemes széllemek, a polihisztorok napja; menthetetlenül a specializálódás felé haladunk: a világon fölhalmozott hihetetlen mennyiségű ismeretanyagnak csupán egy morzsányi részét, szerény töredékét tudhatjuk magunkénak. Bevallom: mindabból, amit az alma materban áldozatkész munkával igyekeztek a fejembe tölteni, úgyszólván alig maradt meg valami, s lovagiasan elismerem, hogy ez nem a felkészült és lelkes pedagógusgárda számlájára írandó; szinte mosolyra késztető tudatlanságom eredetét önnön megátalkodott- ságomban kell keresni. Képtelen vagyok például fölfogni a Heisenberg féle bizonytalansági reláció lényegét, sejtelmem sincs róla, mi a differenciál- és integrálszámítás, mire való a Men- gyelejev-féle periódusos rendszer, nem tudom, mi a gyökvonás; tisztelettel bámulok egy logarlécre, de legfeljebb vonalzónak tudnám használni. Mégsem vagyok elkeseredve. Vigasztalom magam azzal a gondolattal, hogy valami azért mégiscsak rámragadt; mondjuk, ha olvasok, át tudom érezni egy verssor kivételes szépségét, egy jelző semmi más szóval nem helyettesíthető pontosságát, egy nyelvi szerkezet logikáját, egy mondat áttetsző, finom, de mégis mély iróniáját... Ennyit juttatott nekem a sors; beérem vele, irodalmárgőg és pökhendiség nélkül, viszonylag megbékélten, hiszen változtatni úgysem tudok rajta. A konszenzus híve vagyok tehát: éljünk békében egymás mellett, mi, az élet humán- és reálszakosai, mint egykoron a jeles gimnáziumban, ahol létem és működésem a tanári kar egyik felének számára a pedagógia csődje, a másik csoport szemében pedig önigazolásra is alkalmas eredmény volt. Bele is tudnék törődni ebbe a helyzetbe, ha nem birizgálna, mint valami gonosz kis manó, egy gondolat, ami megkérdőjelezi ezt a szép fejtegetést, miszerint: ti ott, mi itt; mi tudjuk a négy alapműveletet, ti tudtok írni és olvasni, ez a világ rendje; van valami halvány sejtelmünk egymás világáról, sez éppen elég a békés egymás mellett éléshez... Ez a gondolat pedig a következő: én még annál is korlátoltabb vagyok, mint ahogy az előbbiekből kiderül; tudniillik képtelen vagyok fölfogni valamit, ami szavahihető emberek állítása szerint még az egykorú emelő működési elvénél is egyszerűbb. Ez a valami a huszadik század találmánya; tanulatlan koponyámban időnként olyan gondolatok kavarognak, hogy jelentőségében legfeljebb az einsteini relativitás-elmélethez, vagy a Bohr-féle atommodell- hez fogható; s ez nem más, mint a zippzár (vagy a legújabb ortográfia szerint: cipzár). E zseniális szerkezet működési mechanizmusát már évtizedek óta szeretném megérteni, de nem megy. Elmagyaráztattam már magamnak többek között a műszaki tudományok jeles kandidátusával, gimnazista lányommal, és még sok mindenki mással; de minden remény nélkül, mert az eredmény csak az volt, hogy ők megdöbbentek, amiért nem értem, én meg megdöbbentem, hogy ők értik. Valami azért felderengett: az egyik oldalon kis mélyedések, a másikon sok-sok kiálló kis bi- gyó, olyan félgömb alakú izék; ezeket egy csinos kis kocsi, vagy mi az ördög, egymásba préseli: így zár. Ezt fejcsóváló hitetlenkedéssel tudomásul vettem, de ezzel vége is volt. Megmaradt a kérdés: hogyan nyílik ki? Be kellett látnom: a zippzár misztériumába sohasem fogok belelátni, akárcsak — mondjuk — a maghasadáséba, mégis sokkal gyakrabban gondolok rá, mint az utóbbira. S nemcsak azért, mert humánusabb valaminek érzem; mert például, megnyugvással tölt el az a tudat, hogy a zippzárat nem lehet háborús célokra, tömegpusztításra felhasználni, hanem azért is, mert egy embert feltételez, egy valamikor élő hús-vér embert, akinek nevét — tudomásom szerint — nem jegyezte fel a hálátlan utókor; az általam föllelhető lexikonok legalábbis semmiféle fefvilágosítással sem szolgálnak, tiszteletre méltó személyéről. E tekintetben tehát csak feltevésekre vagyok utalva. Őszintén szeretném, s mindenképpen illendőnek tartanám, ha a zippzár feltalálóját, bizonyos Zipp úrnak hívták volna, akinek neve ilyen módon a világ végezetéig fennmarad, hiszen a világ — amelynek végezetéről nem szívesen elmélkedek —, manapság már talán létezni sem tudna e furcsa zár nélkül, amelyet titok leng körül, nem úgy, mint másfajta zárak, például a gomb, a tolózár (rigli), a lakat, a kaloda, a bilincs, a kurtavas, a keresztpántokkal rögzíthető nehéz vasajtó egyszerű képletét. Szeretném tudni azt is, milyen volt Zipp úr; nyakigláb, szikár, szemüveges tudásforma, vagy piknikus sörissza, afféle gemütlich ezermester, aki egyedül bőrözi otthon a vízcsapot; szeretném tudni, hogy hosszú elméleti kutatómunka és kísérletsorozat után jutott el a megoldásig; vagy netán látomás révén, amikor is hirtelen megvilágosodott előtte valami, mint Saulnak a damaszkuszi úton. Szeretném tudni, hogy volt-e felesége, s ha volt, hogyan közölte vele a nagy pillanatban, ami történt; a kádból kipattanva hörögte-e; heuréka, vagy egy kissé kapatoson hazatérve azt motyogta-e: anyukám, ma este vaddisznósültet eszünk áfoGömöiy Albert: Zippzár nyával, mert feltaláltam egy micsodát, ami talán hoz egy kis pénzt a konyhára ... Szóval szívesen képzelném el mindezt, de lehet, hogy egy szép napon majd felvilágosít valaki, hogy a zippzárat tulajdonképpen senki sem találta fel; e szerkezetnek nincs megnevezhető szellemi atyja, maga az emberiség jött rá, minta tűzre, a kerékre, a szőlő- és bortermelésre, a dohánylevél felhasználhatóságára; mint az összes egyszerű csodára, amely dolgok nélkül sivár és unalmas, úgyszólván elképzelhetetlen lenne az élet. Ha ez bebizonyosodna, sajnálnám, hogy le kellett mondanom Zipp úrról, de azért a művet változatlanul használnám, mint az élet nélkülözhetetlen rekvizítumát, és gyakran gyönyörködnék egyszerű zsenialitásában. S köztien szívből örülnék annak, hogy a zippzárat, bár minősége helyenként és időnként változó, még nem sikerült hamisítani — talán, mert nem fenne kifizetődő — és így lényegében még mindig az, ami a kezdet kezdetén; nem távolodott el genotípusától. Néha azonban szoronganék: felbukkanhat valamikor egy randa fráter, egy gonosz ellendrukker, aki sátáni indulatoktól vezérelve ráíratná a zippzárra, hogy káros az egészségre, vagy még ennél is sötétebb szándékokkal elfajzott felkében, bandájával karöltve létrehozná egy olyan változatát, amely minőségét, ami mellesleg nincs, csak egy évig őrzi meg, hogy aztán kezét dörzsölve kajánul haho- tázzon: ettől is sikerült elvenni a kedvünket; a bor fejedelmi zamata, a kékesen gomolygó füst nemes illata után ettől a hétköznapi csodától is megfosztottunk. Ha borús órákban ilyesmi jutna az eszembe, az élet humán tagozatából a reál-tagozatba kívánkoznék át; műszaki problémák kezdenének foglalkoztatni a magam álmodozó — és természetesen laikus — módján: egy elmés szerkezetről ábrándoznék, amelynek segítségével az összes randa frátert, ellendrukkert, csodatiprót, illúziórombolót, örömgyilkost egyetlen villámgyors mozdulattal föl lehetne húzni. Vagy le ... S ha néha ezzel a gondolattal aludnék el, könnyebb lenne az álmom. A cilinder A kollégium fűtője, az öreg Petrik kínálta fel a cilindert. Viseltes fejrevaló volt, belsejében az aranybetűs monogramot mór nem lehetett kibetűzni. A közelgő diákból miatt sokan acsar- kodtak érte, végül egy Tóth Kristóf nevű harmadéves szerezte meg. Kezében lóbálva vitte fel szobájába, a tükör elé állt, és föltette: — Á ... üdvözlöm, kedves Grünbenfeld úr... a kedves nagyapja jobban van már...? Ó, igazán örvendetes hír... Lónak is dicséretére váló nyerítés zavarta meg a tükör előtt ágáló Kristófot. Csete Géza állt az ajtóban. — öregem!... Tökéletes vagy ... egy született... született ... — nem jutott eszébe.az imént hallott név. — Grünbenfeld! — vágta rá Kristóf. Csete tovább lelkesedett. — öregem I... egy sétabot, egy príma nyakkendő ... neked lesz a legjobb szerelésed szombaton ... Kristóf nagyképűen felnevetett. Játszott tovább: — Uram, tagja ön az úri kaszinónak?! Csete nem hagyta abba. — Tudod mi lenne az abszolút tökéletes? Ha most lemennél, í g y lemennél.... 'Kristóf elhúzta a száját, gyerekesnek tartotta az ötletet. Kristóf becsapta- bz ajtót, végigdőlt ágyán, perceken belül elaludt. (A kollégiumban szokta meg a nappali alvást, otthon nem tehette meg.) Hajnal körül felzavarták. Gerendás Zoli jött Csetével. Részegek voltak, a cilindert követelték; Csete mindenáron cilinderben akart lemneni az utcára. Kristóf lebarmozta őket, hóna alá kapta a cilindert, kivonult a mosdóba. Reggel frissen leszaladt a földszintre. A portásfülke ablaka előtt komótosan fejére illesztette a cilindert, kilépett az utcára. Az első percekben rettenetesen izgult; úgy járkált, mintegy kezdő maneken. Az Astóriánál egy rendőr a szemébe röhögött, de nem szólt. Ettől megbátorodott, felugrott egy villamosra s a Keletiig utazott. Itt már sikeresebb volt: mutogattak, vihogtak, amerre ment, Egy fejkendős nénikének különösen tetszett; harsány nevetése nyomán kisebb csoport kezdett gyülekezni Kristóf köré. Kristóf már gyűlölte a cilindert, de késő volt: a csoportban megpillantotta az apját. Idősb Tóth Kristóf kopottas ruhájában, kezében kis bőröndjével ott állt a bámészkodók között. Ifjabb Tóth Kristóf szégyenében futásnak eredt; ma^a sem tudta hogyan, kollégiumi szobájában kötött ki. Ott azután lebillentette fejéről a cilindert, rátaposott és az ágy alá rúgta. Órákig gubbasztott szobájában. Apját várta. Éjféltájt Gerendás Zoli jött Csetével. Sárközi Gábor Tassy Béla: Amado illúsztráció Vaderna József Pablo Neruda tengeri kagylói Születés és halál Holdsütése két ívben zárja önmagát. Elég. Kagylóhúsban Aphrodité vonaglik, s citromot csepegtet rá az öregedés. A zsebemben milyen tengerparti lény? Csontig ázott szét az öklöm. A kínon meddig folyik át a kéj — sómarta nadrág, ing, áramütés? Az ember válla két üres kagylóhéj, fordítva szivárog mellében az éj. Főbűnök és mellékbűnök között a haza melyik hazában skizofrén? Mészáros bárdján csillog a tenger, a kifényesített kagyló vértel él, s akárcsak az állattal az ember, a pénz, s munka helyet cserél az élén. Osszerándul, elkábul a szél. Csak az anyag nyitódik, csukódik. Elhagyott kagyló a forradalom, s hosszú, csavart zúgás a hit. HÉTVÉGE 9. Káldi János Ismét Sikonddn ■ S Újra a fák, a fák és *a teljes derű. a régi domb-lomb-összevisszaság A levélkék közt — a nyíláson át — az egyszerű, mérhetetlen baranyai ég. S rajta — akár négy év előtt — egy-egy villámgyors fecskelövedék. Tehát újra a sűrű ágak világa, az éveket-szeleket legyőző rengeteg. S a strandszegélyről úszó, könnyű, reggeli zeneszó. De: én már nem úgy. Nem a korábbi módon. Egyre mélyebbről emelem és tartom föl a szivem.- ( • * i
