Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)
1981-08-30 / 237. szám
Arató Károly Pattanjatok föl!... Fényekkel koszorús, zendülő Nap, vakíts a végtelen lapályon, szűnjön a gyanakvás, csituljon a harag, süss le ránk, győzzél o halálon! Fiúk, kik énekelve jártok női mell völgyében szédítő kúphegyek alatt, enyhítsétek a gondot, ami elődeitekről rátok maradt! Ti mélyben rejtező, barázdák közt elkevert magok, pattanjatok töl, levelet eresztve, csírázzatok I Robogjatok, robogó vonatok! Indulj utódra, utazó! Az ágyúk még fülünkbe dörögnek. A Föld még lakható. Galambos Gábor Uraim ez a város uraim ez a város oly álmos parkban a szökőkút még pihen ki korán kel irigyen gondol arra ki nyolcig alszik kinek nem szajkózza vekker kelj fel várnak az élüzemek a vándorzászlóval kitüntetett kiváló gyárak piszmognak már a váltótársak majdcsak eltelik ez a félóra is a hajnali járat az ágyba visz nagyot rikkant egy háztető ijedten viliódzik a nap • az első busz sofőrje ősit üresjárat a végállomásig utcaseprőhad szöszmötöl csak jaj lehulltak mind a gesztenyék a csikkek meg az almacsutkák a neylonbugyik havi vatták sok szemét jaj sok szemét Bencze József Rokkavers Zakatol, muzsikál a kócfejű rokka, aranycérnát pödör a fürge orsókra. Zeng a láb s idebent n nyugalmas a béke, fut az ezüstfonál cérnázó kerékre. Kohón Anna hajt meg, te rozoga rokka, fondd a mosolyomat ide a kóc-rojtba! Szivem orsójáról gombolyítok verset, csillagokból szövöm a szivárvány-selymet! Bence János Felhömedvék — Tratata! Trattara! — harsogta vad hévvel Gé, de a leomlott falu lövészárok alján csetlő-botló kislány a rázúduló képzeletbeli lövedékek helyett az itt-ott még megmaradt, elpiszkolódott hófoltokat kerülgette. — Ne szórakozz, Szter! Ess már össze! — kérlelte Gé. — Legalább húszszor lekaszáltalak. — Sár van az árok alján — mentegetőzött a kislány. — összekenném magam. Menjünk inkább az erdőbe. Szeretnék végre egy hóvirágot látni. — Csak játszásiból ess ösz- sze! A kisfiú feltérdelt, egyik könyökét a csípőjére, másikat a hasához szorította, s kezét re- megtetve tratatázott tovább. — Még egy repülőt is le tudnék szedni ebből a klassz géppuskafészekből — hencegte. — Jé, de érdekes I... Géppuskafészek! — nevetett hangosan Szter! — Milyen madár kelti ki a géppuskatojásokat, Gé? A fiú felállt, megdörgölte nadrágján a sárfoltokat, aztán bosszúsan a légvédelmi ágyú betongödrébe köpött. — Menjünk! — szólt kelletlenül Szternek. — Mekkora katonák kellettek ide, Gé! A kislány álmélkodva nézte a csaknem három méter mély, kör alakú betongödröt. — Létrával másztak le biztos — felelte foghegyről Gé, s feltornázta magát a futóárok kar- vastagságnyi ágfával bélelt oldalán. — De akkor is szörnyen magasak voltak — hajtogatta konokul Szter, aztán ágaskodva felnyújtotta kezét az árok partján hasaló kisfiúnak. Fent melegebb volt. A tél végi békés napsütésben csöndesen gőzölgött a szántás. Az ég könnyű volt és kék, csak száradni kiakasztott felhőrongyokat lengetett rajta a céltalanul bóklászó szél. — Honnan tudod, hogy létrával másztak le a katonák azokba a bunkerokba? — faggatta a kislány Gét. A fiú hátra sem fordult. Izzadva botladozott az erdő felé, s az őszi vetésen legelésző villogó fenekű őzeket figyelte.-r- Kár, hogy nincs itt a kutyám — gondolta, — Most foghatna nekem egy őzet. Meg majd az erdőben is jól jönne. Elzavarná a vadakat. Gé kicsit félt az erdőtől. Soha nem járt még ott egyedül. Persze ezt nem mondta a kislánynak, amikor hóvirágozni hívta. — Lassabban', Gé! — kérlelte az egyre jobban lemaradó Szter. A fiú megállt, hátrafordult, s nézte a hepehupás szántáson kínlódva lépkedő vézna kislányt, akinek akkora sárcsomók lógtak a cipőjén, mint egy vadnyúl feje. * — Az erdőben vágok majd neked egy botot Azzal könnyen tudsz jönni — vigasztalta Gé. — Ha tudom, hogy ilyen messze van ez az erdő, el sem jövök — lihegte izzadtságtól fénylő arccal Szter, miután utolérte a fiút. Megállt, s nehezen, kapkodva szedte a levegőt. — Mindjárt ott vagyunk — nyugtatta Gé. — De ha akarod, vihetlen hátiban. — Megpróbálhatjuk — egyezett bele nyomban Szter, s ót- kulcsolva Gé vékony nyakát, felkapaszkodott a hátára. — Megfulladok — nyögte Gé. A kislány engedett a szorításból. így kicsit könnyebb volt a fiúnak. Lépni próbált, de nem tudta kihúzni lábát a sárból. Dülöngélt csak s attól félt, nyomban fel fog bukni Szterrel. — Miért nem indulsz? — türelmetlenkedett a kislány, s lejjebb csúszott a fiú hátán. — Az a baj, nagyon alacsonyan vagy. Félék, hátha leér a lábad a földre. Akkor aztán a fékezéstől elesünk mind a ketten. — Tudtam, hogy úgy sem bírsz el! Szter lecsúszott a földre, s csalódottan elengedte Gé nyakát. — Nem arról van szó, hogy nem bírlak el — érvelt a fiú —, hanem az a baj, hogy hosszú a lábad. Leér a földre. — Most lennének jók azok a magas katonák! Szter sóhajtva fordult a távoli bunkerok felé. — Azok aztán nem cipelnének, nyugtasd meg magad. De ha akarod, belekapaszkodhatsz a kezembe, és vontatlak. Az erdő szélén megálltak, és kifújták magukat. Csend volt. Korai pókháló feszült a lelógó ágak közt, s a földön bámuló tölgyleveleken fényes szarvasbogyók csillogtak. Szter, s begombolta a kabátját. Kicsit megborzongott. Gé a fák alját fürkészte, de egyelőre csak gubacsot és szúrós levelű, piros bogyókat talált. — Van itt egyáltalán hóvirág? — kérdezte bizalmatlanul Szter. — Ajaj! Még kaszálni is lehetne ... Csak utánam gyere. Fürkészve kerülgették a letört ágakat és a tölgyek alját felverő bokrokat. — Én egy szál hóvirágot sem látok — elégedetlenkedett a kislány. Gé nem szólt semmit, néhány pillanatig az egyik magas tölgyön zöldellő borostyánban gyönyörködött, aztán előre indult. Befelé jó darabig lejtett a talaj. Egy rég kiszáradt folyómederhez értek, melynek az alján kidőlt fák hevertek. — Nézd, mint a sárkány! — Szter az egyik keresztben heverő odvas fatörzsre bökött. — Egyfejű sárkány. Most épp alszik. Jó lenne felébreszteni. — Aha — mondta szórakozottan a fiú. — Csak nincs is egyfejű sárkány. — Kicsit utálatos vagy Gé. Szter lábával a vastag őszi avart löködte. Lehajolt, felemelt • néhány levelet, a tenyerére fektette őket, s ujjahegyével végigsimította a széttöredezett ereket. — Nincsenek itt véletlenül vaddisznók? — kérdezte ijedten. A fiú felkapaszkodott az egyik ledőlt fa méternyi vastag törzsére, s tenyerét homlokához illesztve kémlelődött. — Egyet sem látok. — És hóvirág sincs? Gé válasz helyett a földre ugrott. — Talán arra kellene menni. — Bizonytalanul jobbra mutatott, majd balra, aztán váratlanul előre indult. A kislány szuszogva követte. Jó ideje tévelyegtek már az erdőben, zsebeiket megpakolták gubaccsal és mindenféle ágakkal, de hóvirágot egy szálat sem találtak. Gé konokul csörtetett hol erre, hol meg arra, Szter pedig kényszerűen és szótlanul követte, amíg csak bírta. Egyszer aztán megállt. Akkor már a nap sem sütött. — Gé, menjünk haza! — kérlelte a fiút. — Igazán voltak itt hóvirágok. Ügy látsíik, elnyiltak. Sőt, egészen biztos, hogy elnyíltak. — Elhiszem — mondta a kislány. A fiú néhány pillanatig Szter arcát fürkészte. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a kislány elhiszi-e, voltak itt hóvirágok. — A széllel szembe kell menni — mondta később. — A szél mindig az erdő széléről fúj. Elindultak. Most egymás mellett lépkedtek szótlanul. Gét bántotta a kudarc. Nagyon szeretett volna hóvirágot szedni a kislánynak. Titokban meg az izgatta, vajon megtalálja-e a hazafelé vezető utat. De szerencséje volt, még megijedni sem ért rá, s máris a kiszáradt folyómederhez jutottak vissza. — Szomorú vagy, hogy elnyíltak a hóvirágok? — kérdezte a kislányt. — Olyan nagyon azért nem vagyok szomorú — felelte a lány. Gé kihallotta hangjából a csalódás elégedetlenségét. — Pedig ez egy csodálatos erdő! Én csak tudom. Mindenféle Virágok vannak itt. Meg gyönyörű madarak. Egyszer majd eljöhetünk rigókat nézni. Amikor nyílik a margaréta meg a harangvirág. Szter nem szólt semmit. Leszegett fejjel lépkedett a zörgő avaron Gé előtt. Egyre jobban fújt a szél. A fák először nyögtek néhányat öregesen, aztán zúgni kezdtek. — Érdekes, Marek Imre talált hóvirágot. Ma láttam nála az iskolában. — Szter a fiú felé fordult. — De nem kaptál tőle i— mondta kárörvendve Gé, akit határozottan bántott, hogy a kislány a Marek Imre hóvirágait említette. ■ — Nem kaptam, mert nem kértem — közölte szárazon Szter. Az erdő szélén megálltak. Az ég már csaknem teljesen elborult. Először magasra kúsztak, aztán lefelé zuhantak a felhők. — Odanézz! Medvék! — sikította váratlanul Szter. Gé megdermedt. De a kislány a sűrű bokrok helyett felfelé mutatott. — Felhőmedvék! Gé követte tekintetével Szter karjának képzeletben meg'hosz- szabbított vonalát, s nézte a hatalmas, barna szegélyű felhőket. — Ott a feje. Az meg a man. csa — sorolta Szter. — Tényleg, mint a medvék — mondta Gé is. — És erre jönnek! — ujjongott a kislány, aztán a következő pillanatban váratlanul sírva fakadt. — Most meg mi bajod? — faggatta kelletlenül Gé. — Azok a magas katonák biztosan fognának nekem egy ilyen felhőmedvét — szipogta. — Fogok én! —, kiáltotta Gé, s ledobta a kabátját. Felkapaszkodott az első fára, nyújtózkodott, s üvöltött torkasza- kadtából. — Hé, medvéék! Erre gyertek? Nem halljátok? Nem hallották. Úgy látszik, teljesen süket felhőmedvéket sodort föléjük a szél. A kisfiú pedig ott állt a fa legfelső ágán. Fentről billegett a föld, nekibuzduló és elakadó hullámokat vetett a barna szántás. A bunker már elveszett az orvul jött szürkületben, s jobbra, az országút felé húzódó erdőszegély fölött, mint láthatár peremén vágtató félvad lócsapat, haragos sörénynyel iramodtak a felhők, maguk alá gyűrve a tölgyek csupasz koronáját, s úgy tűnt, mintha a fákat ágastul, mindenestül bele akarták volna tiporni a még ki sem száradt, s már újra esőtől porzó földbe. Gé sokáig hintáztatta magát a recsegve hajlongó fa szeszélyesen lengő ágán, s csak az első villámok kergették vissza a földre. Szter ott ült a fa tövében, s fejét térdére hajtva szipogott. A fiú tanácstalanul körüljárta, közben néhányszor haragosan fölpillantott az égre. Aztán a kislányhoz lépett, s felhorzsolt tenyerével végigsimitott vizes haján. — Na, ne sírj már. — Úgy szerettem volna egy felhőmedvét! — hüppögte Szter. — Láthattad, nem rajtam múlott - mentegetőzött Gé. — Ha magasabbak ezek a fák, elértem volna őket. Én megtettem mindent. Magad is láthattad, csak a fák voltak alacsonyak. — Azok a magas katonák elérték volna őket. — Nem érték volna el — mondta csendesen Gé. — Sokkal nehezebbek nálam. Leszakadtak volna alattuk a vékony áqak . .. Mert én olyan ágakon álltam, akár az ujjam. Szter nem szólt rá semmit, csak felállt. Cipője orrával a földet böködte. Lépett kettőt, aztán frissen előbukó örömmel kiáltott fel: — Odanézz, Gé! Kinyíltak! A kisfiú fáradtan emelte föl fejét, majd ismét felhúzott térdére ejtette, s nézte a szélverte ágak közt bókoló törékeny hóvirágokat, amelyek úgy nyújtogatták fejüket, mint magasra rakott fészkük szélén a kíváncsi gólyakölykök. Haragos szél rázta az erdőszegély sűrű bokrait, s felkapta a helyenként még száraz avart. Dörgött, villámok sisteregtek, és zuhogott a szokatlanul heves februári zápor. Gé pedig növekvő keserűséggel és értetlen csodálkozással nézte Sztert, aki már azt is elfeledte, hogy sírt az előbb: hajlongott, csak röpködő copfjait kapkodva, s hangosan nevetve szedte a hóvirágot. Nem zavcrta, hogy az egyre söté- tebb égen összevarrhatatlan szürke foszlányokra tépve iramodnak tova azok az elérhetetlen felhőmedvék. Gé azért sokáig leste őket, hátha visszatér egy, s akkor megragadhatja. HÉTVÉGE 7-