Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)

1981-08-16 / 224. szám

Devecseri Zoltán Mikor mozdulnak a kulcsok- Bartók ürügyén ­Halántékomon gubancolódott folyók megriadt erek — édesanyám! Szemeimben újra kihajt a tavasz, s tarkómon elvérzik a nyár... \ Nincs belőlem: csak a kezem, Nincs belőlem: holdas csókok, Nincs belőlem: csak dallamok, Nincs egészem: csak feleim — Lássátok, lásd édesanyám! Nincs panaszom, se félelmem, álmom se, csak álmosságon átszűrődő bólintásom: Évszakok rendje hinni enged termékeny csöndben, halálban, — mikor mozdulnak a kulcsok lékelt lelkünk hátsóudvarához hetedik ajtókban, hetedik zárban — Gyarmati László Vadászat Volt, hogy köbaltával, szemtől szembe. Majd nyíllal, kissé aljassá ereszkedve. Aztán puskával, elefánthátról... A VADÁSZOK AZ OROSZLÁNT NEM FÉLÉNKKÉ, CSAK ÓVATOSSÁ TETTÉK. Hunyadi István: Ismeretlen Erzsi - vonaton Igazság szerint alig tudok ró­lad valamit. Nem ismerem sződ- ligeti otthonod, ahol egyedül élsz, talán kerted is van, talán nincs. A folyópart előrebukó fü­zeit látod ablakodból vagy a Naszályt. Naponta eljársz a kö­zeli városba, a gyárba. Kezeid széles, paraszti kezek, .de ujjaid túl hajlékonyak, simák ahhoz, hogy keményebb munkára hasz­náld. Nem tudhatok rólad csak annyit hogy egy szőke kisfiú­val szálltál fel Siófokon. Aho­gyan nézted, az anyák rejtélyes­sugaras tekintetével, végigsimí- tottól a legényke csupacsont vállán, s ahogyan csókolgattad, ki kellett találnom, hogy a fiad, akivel ritkán vagy együtt. Te se lehetsz több huszonhat évesnél, félig gyerekasszony, habár zöl­des szemeid sűrű megalkuvá­sokról, de szigorú önfegyelemről is vallanak. Szép is vagy, ahogy a virágok lenyesett szárral ke­rülnek kosarakba, hogy ideig- óróig pompázzanak. Arcod se mindennapi. Keskeny, ideges orrvonalad, az ajkak közötti já­tékos hajlatoddal, lágyan előre­szökő állóddal, koromfekete, merev fürtjeiddel. Minden más lényegtelenné oldódott körülötted, mozgó szi­luettekké, nem vettél tudomást útitársaidról. Kizárólag őmiatta voltál je­len, a szőke kisfiúért. Később megszólítottalak: — Honnan, Erzsiké, és hová? Megütődve néztél rám, de gyanakvás nélkül.- Miből tudjo, hogy Erzsiké vagyok? — A monogramról. A retikül- jén az E betű.- Hát persze. Nem nehéz ki­találni. Résnyire nyitottál ablakot, egyre tágult az a rés, titkolózás nélkül, mintha magad akartad volna fölfedni intim gondjaidat. Talán idősebb korom is egyik érved volt, hogy megbízhatsz bennem. Amit megtudtam rólad, szo­katlan erőfeszítés, szüntelen is­métlődő próba, hogy anyának megmaradhass. Nagyberényből származtál Sződligetre. Anyád és a „dédi" itt élnek Somogy­bán, vállalták apátion fiad, mi­vel elváltál, egész embert köve­telő munkát végzel, s a nagy­szülői gondoskodás szükségből pótolhatja az anyait. Mégse nyugodtál bele, hogy elszakad­jon tőled Janiko. Vágyakoztál •utána. Ezért ingázol kétheten­ként, szabad szombatodon és megtoldod ünnepeid a hétfői nappal. Kisfiad hozod és viszed, hogy anyáskodhass. Közel hét órát utazol busszal és vonaton, s a rövidlejáratú örömért több­ször !s fordulsz. Nem tör össze az út, még annyira fiatal vagy, nevetgélsz is, mire ne futná' erődből azérti aki csak a tiéd. Meghökkent csodálat lepett meg engem, vizsgálódót, szán- déktalan vallomásoddal, te, is­meretlen Erzsi. Nem tudtál ró­la, hogy alig járható magasság­ba emelkedtél. így mesélted: — A fiam játszópajtásáról is gondoskodtam, elhívtam mellé Erikát. — Ki az az Erika? — A Túri Erika, Jani féltest­vére, férjem új házasságából. Ö háromesztendős. — De Erzsi — néztem rá meg­ütődve. — Ne haragudjon a fur­csa kérdésemért: szereti maga azt a kislányt? — Mint a magamét — felelte. — Hiszen egy apától vannak. Semmiről se tehet az a csöpp­ség. Miért ne szeressem? Jani és Erika egymáshoz tartoznok ketten. Ne érezzék ők a szülői viszályt. Össze kellett kötnöm, omit a változékony férfitermé­szet és az emberi törvény szét­választott. Kifelé, a tünedező fák irányá­ba fordultál, eltöprengtél ki­csit. Szádról se hervadt le a mosoly. Aztán tovább játszottál Janikával. Görög tengerpart Bényi László rajza Az órák z első időmérőt, karóra formájában, apámtól kaptam tízéves koromban. Szep­tember elején, amikor beirattak a gimnázium első osztályába. — Most — mondta apám, amint átadta az órát rejtő to­kot — már nagyfiú vagy és tud­nod kell, hogy az ember életé­ben az idő fontos dolog. Jót kell élni vele, be kell osztani ... — A haszontalanul eltöltött idő tékozlás: elveszett számunk­ra, nincs tartalma. Olyan, mint egy üres doboz ... Az idő, tu­dod, mértéke az egyensúlynak is, és úgy kell gazdálkodni ve­le, hogy föl ne billenjen soha: meg kell lennie benne a köte­lesség óráinak, a játék óráinak és a pihenésnek is. Most egy új időszak kezdődik életedben, amikor komolyabban kell ven­ned az időt, mert nagyobbak lesznek feladataid. Ezért is lesz szükséged az órára, amely fi­gyelmeztet az idő múlására ... — Viseld egészséggel — mond­ta még és magához ölelt. Az ünnepélyes átadás perceit az ebédlőben, feszengve kín­lódtam át. Hol a nyitott abla­kon át beszökő, nyárvégi nap­sugarakban lebegő cigaretta- füst kavargását néztem, hol anyámat, aki könnyes szemmel figyelt minket. Ezen nem lepőd­tem meg, anyám könnyen meg­hatódott. De apám elhomá­lyosult tekintete megdöbben­tett. Ez szokatlan volt, és sejte­ni kezdtem, hogy az idő valami félelmetes úr, apám tán nem is túlozta el fontosságát. Lehet, hogy másmilyen idő is lé­tezik, mint amit eddig is­mertem? Nemcsak az isko­lába járásé, amely túlsá­gosan is lassan múlik? És az a másik idő, a nyáré, a szüneteké, amely viszont oly gyorsan röp­pen tova, mint az alacsonyan cikázó fecskék? Ám, ha így is lenne - tűnőd­tem elbocsátásra várva, hogy mielőbb visszamehessek szo­bámba a félig kész repülőmo- dellemhez — az óra, mint kro­nométer nem érdekel túlságo­san. A szerkezete izgatott in­kább. Azt azonban beláttam, hogy egy ideig még várnom kell, amíg feltűnés nélkül szétszed­hetem ... Minden előző föltevésem el­lenére az óra mégis fontos kel­lékévé vált életemnek. Regge­lente például, iskolába menet, csak rá kellett pillantanom, hogy tudjam: őgyeleghetek-e vagy futnom kell, avagy hány perc van még a kicsöngetésig, mikor közeleg a nagyszünet ide­je ... Az osztályban rajtam kívül csak két gyereknek volt órája. A kövér Qutmann-nak és a szep­lős Mezeinek. Gutmann szerint az én órám egy bóvli vacak volt, mert csak 6 jewels volt ráírva, az övére pedig 12 jewels. Me­zei, aki nyurga volt és szemüve­ges, egy zsebórát hordott térd­nadrágja zsebében, amely „dir- rekte” — ahogy mondta — óra­zseb volt. Az óra láncát az övé­hez erősítette. Az óra még nagyapjáé volt és állítólag ezüstből készült. Amikor megkérdezték tőle, hogy hány óra van, körülmé­nyesen előhúzta azt láncánál fogva, fölpattintotta fedelét és azt mondta: 10 óra 25 perc, vagy 16 óra" 33 perc. Azért így — magyarázta —, mert igen fon­tos az idő precíz ismerete, kü­lönösen a hajózásban, ahol nél­külözhetetlen a navigáláshoz. — Biztosan igaza lehet — gon­doltam akkor — hiszen hajós- kapitány akart lenni, tehát tud­nia kellett bizonyos dolgokat... Az órám, bár Gutman szerint nem sokat ért, éveken át kielé­gítő pontossággal teljesítette fel­adatát. Tartva apám rosszalá- sától, csak kétszer nyitottam föl hátsó fedelét. Egyszer nem sok­kal azután, hogy birtokomba ke­rült. Később mert megállt, ami­kor biciklizés közben meglehe­tősen nagyot estem. Nagyító se­gítségével csakhamar fölfedez­tem mozdulatlanságának okát: hajszálrugója, nyilván az ütés következtében, összekúszá'lódott. Miután egy gombostű segítsé­gével sikerült szétválasztanom a vékony kis acélszálakat és az óra ismét ketyegni kezdett, rop­pant elégedettség töltött el. Mintha kiszabadultam volna, az óra, következésképpen az idő hatalmából... Órám évekkel később azután végérvényesen tönkrement: üvegje összetört, rugói elszakad­tak. Mutatói 12 óra 19 percet mutattak — ahogy Mezei mondta volna. így őrizte meg a pilla­natot, amikor a fölrobbanó bombák irtózatos légnyomása egy árokba dobott. És akkor — a rémület és az ocsudás percei­ben értettem meg: az elmúlás, a kérlelhetetlen végzett végre- hajtóia az idő. Vérző hátamon feküdtem a füstfekete, fojtoga­tó ég alatt és félelmemet el­nyomta ez a reménytelen szo­morúság. És tudtam: soha töb­bé nem fogom kedvelni a vég­rehajtót, az órát, amelynek mu­tatói oly közömbösen falják tü­nékeny életem perceit. A második órámat a katona vitte el. A katona arcán nem látszott indulat. Mozdulata, amellyel órámra mutatott és be­görbített mutatóújjal jelezte, csatoljam le, inkább udvarias, volt, csaknem bocsánatkérő. Akár a buszon, amikor az em­ber valakinek a lábára lép és azt mondja: bocsánat, nem te­hetek róla. A tolongásban elő­fordul az ilyesmi. Épp úgy, mint itt a háborúban, hogy agyonlő­nek valakit... Minthogy az a valaki épp én leszek, a dolog az órával ter­mészetesnek tűnt. Elvégre a hol­taknak a legritkább esetben van szükségük órára. Azt is be kel­lett látnom, hogy a katonának kényelmetlen lett volna lemász­ni az óráért a gödörbe, amelyet oly lassan és gondosan ástam meg a puha erdei földbe. És lehet, hogy karórás kezem a testem alá szorul. Az óra meg­sérülhet, földes 'lesz. Kár lenne érte. , Szerettem volna már túl len­ni az egészen, ha már nem le­het másként. Leginkább azért, mert féltem a fájdalomtól, ha az ugyan eljut a tudatomig ... Mégis akaratlan elpiszmogtam a csattal, amelynek szorí­tásából sehogy sem tudtam ki­szabadítani a bőrszíjat. Ujjaim remegtek, ami szintén eléggé érthető volt, mert meghalni ké­szültem, életemben először. A katona nem volt türelmetlen. A parancs végrehajtása — úgy lát­szik — nem volt időhöz kötve. Végre sikerült megoldanom a csatot. Mély lélegzetet vettem, hogy a katona ne lássa mennyi­re remeg a kezem. Amint az óra után nyúlt, géppisztolya lecsú­szott a válláról. Ekkor átvillant agyamon — ha nem is a mene­külés, mert ez teljességgel re­ménytelen volt — a küzdelem lehetősége. így könnyebb lesz mindkettőnk számára, és ke­vésbé megalázó... A katona azonban, a hosszú háborúban kifinomult veszélysejtésével, hir­telen hátralépett. Az órát zubbo­nya bal felső zsebébe csúsztat­ta. A fekete bőrszíj vége a csat­tal, kikandikált a zseb hajtóká­ja mögül. Mozdulatom megtört és dermedten bámultam a nap­fényben megcsillanó csatra ... Ekkor, valahonnan a barakok mögül kiáltozás hallatszott, amely géppisztolysorozatok rö­vid, pattogó kerepelésével ke­veredett . . . Pillanatokkal később föltusz­koltak egy teherautóra és vad iramban robogni kezdtünk egy földúton. A por beszállt a pony­va alá és torkomat fojtogatta. Köhögnöm kellett és öklendez- nem, hogy könnyeim is kicsor­dultak. A katona egykedvűen bámult, de az órát elfelejtette visszaadni. Legutóbbi órámat Annától kaptam házassági évfordulónk­ra. Ezen már nem jelezték hány rubincsapágyon rohannak a másodpercek. Maga a név ga­rancia a megbízható minőség­re. Ketyegése finom és- tiszta. Ha a fülemhez emelem egy tá­voli kápolna harangjának csi- lingelése és egy gyorsvonat ke­rekeinek a kattogása keveredik fémtiszta ritmusában. Az azt követő napon, hogy Anna egy kicsit kedves, egy ki­csit anyáskodó mozdulattal ka­romra csatolta ajándékát, öreg, évtizedekig használt órám lát­szólag minden ok nélkül meg­állt. Hiába nézegettem nagyí­tóval, piszkálgattam gombostű­vel. Hajszálrugója, mint megfá­radt szív húzódott'össze, tágult ki néhányszor, de ketyegni már nem akart. Tán az órák különös törvénye szerint — megsértő­dött ... Az új órámat pedig- nem kedvelem túlságosan. Amint a fényképeket sem szeretem. Emez gonosz kapkodással űzi az időt, amaz mozdulatlanságba mere­víti a pillanatot, ami sohasem térhet vissza többé. Üj órám, ha nem éri baleset, meglehet akkor is a karomon lesz, amikor átsík- lom az ötödik dimenzióba, ahol már nincs értelme a térnek és időnek. Azután még járni fog égy ideig, mint ahogy nő még a körmöm és a szakállom. És ebbe a túlélésbe nehéz bele­nyugodni. Búsbarna László HÉTVÉGE 9.

Next

/
Thumbnails
Contents