Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)

1981-08-02 / 210. szám

II fiatal, törékeny nő kilenc évig robbantásvezető volt A beremendi ■ párttitkárnő K Meglepődtem, mikor először találkoztunk. A Beremendi Ce­mentgyárban, ahol férfias, ke­mény munka folyik, és a dol­gozók legnagyobb része férfi, a párttitkár finom arcú, töré­keny fiatal nő, Králik Ivánné. Csak egy éve tölti be ezt a posztot, előtte 9 évig a kőbá­nya robbantásvezetője volt. Mikor másodszor találkozunk, szabódik. — Nekem az eddigi tapaszta­latom az, hogy ha valakiről így írnak, ahogyan te akarsz most rólam, az valahogyan mindig falsra sikerül, túl szépre tupí- rozott. Azt hiszem, te most egy kicsit különlegesnek tartasz engem, pedig egyáltalán nem vagyok az. — Csak nem akarod azt állí­tani, hogy ezzel a termeteddel, a kislányos arcoddal, finom ke­zeiddel, telejsen megszokott je­lenség voltál egy kőbányában! Pláne robbantásvezetőként! — Hót nem mondom, néha meglepődtek. Járt itt egyszer egy török küldöttség, akiknek a kőbányát is megmutatták. Ami­kor elmentek, a tolmács elárul­ta, hoqy rajtam csodálkoztak a legjobban. Amikor kineveztek robbantásvezetőnek, el kellett végeznem egy tanfolyamot Ta­tán. Megérkeztem, bementem az előadóterembe és látom, nagy kerek szemeket mereszte­nek rám a többiek. Végül egyi­kük megkérdezte, hogy nem té­vedtem-e el, mert itt robbantás­vezetői tanfolyam lesz. Mond­tam, hogy arra jöttem. Ekkor már leplezetlenül bámultak, én voltam az egyedüli nő. — Akkor téged ott nagyon el­kényeztettek . — Dehogyis! A legnehezebb számítások levezetéséhez en­gem hívtak ki, és lesték, hogy tudom-e. Aztán később azzal sikerült visszavágnom, hogy olyan tételt húztam a vizsgán, amire férfikollégáim mind azt mondták, hogy megtanulhatat­lan. Bizonyítási eljárást kellett levezetni integrálással, diffe­renciálással. Nekem ez nem je­lentett problémát, az egyete­men jól megtaníttatták velünk. A tankönyv írója, aki ott volt a vizsgán, külön gratulált és megköszönte. — Mégis, hogyan adtad a fe­jed erre a kemény, akárhogy is szépítem, mégiscsak férfias szakmára? — Az ikertestvéremmel — aki­vel állítólag úgy hasonlítunk egymásra, mint két tojás — je­lentkeztünk a Miskolci Nehéz­ipari Műszaki Egyetem bánya­mérnöki kara geológus szaká­nak geofizikai ágazatára. A férjemmel ott az egyetemen ismerkedtünk meg, és amikor végeztünk, akkor olyan munka­helyet kellett választanunk, ahol lakást is adtak. így jöttünk Be- remendre. A lakás nagyon dön­tő azoknak a fiataloknak, akik magukra vannak utalva. Ennek érdekében sokszor le kell mon­dani olyan munkahelyekről, ahol a szakmai előmenetel sok­kal jobban biztosított lenne. — Hogyan fogadtak itt a bá­nyában? — Az akkori vezető nem tu­dott velem mit kezdéni. Először gépírónak akart alkalmazni. Természetesen nem hagytam magam, kiharcoltam, hogy a végzettségemnek megfelelő munkát csinálhassam. Mondha­tom, nem ment könnyen. Saj­nos, hiába beszélnek mást, a saját bőrömön tapasztaltam, és volt évfolyamtársnőimtől is tu­dom, hogy egy diplomás nőnek azonos munkakörben háromszor annyit kell dolgoznia ahhoz, hogy elfogadják és a férfikol- léaákkal egyenrangú munka­erőnek tekintsék. Megmondom őszintén az el­ső eav-két év nagyon keserves volt. Az egyetemen mi kísérleti évfolyam voltunk, rendkívül ma­gas színvonalú oktatást kap­tunk, többek között a számító- gépes nroaramozást is megta­níttatták velünk. Ezek után ide­csöppentem, ahol számítások nélkül, találomra fúrták a rob­banólyukakat, és ehhez hason­ló apróságok. Hót ezért tanul­tam? Ezért volt az öt év? A fizikai munkásokkal soha nem volt semmi bajom. Pedig köztudott, hogy a bányászok nem valami finom emberek, de velem rendesek, őszinték és be­csületesek voltak. Azt a gyakor­lati tudást, amit az egyetemen lehetetlen megtanulni, tőlük kaptam, és ők mindig segítet­tek. — Említetted, hogy van egy kisfiad. — 1971-ben kerültem Bere- mendre, 72-ben megszületett a fiam, 5 hónapra ró a férjemet elvitték katonának. Gyesről szó sem lehetett, valamiből meg kellett élni. Sajnos, nagyon beteges kisgyerek volt. Amikor nem vették be a bölcsődébe, vittem magammal. Az irodában két összetolt fotelon fektettem. Ha nagyon nyugtalan volt, vit­tem magammal mindenhova. Én pufojkában, gumicsizmá­ban, a karomon a gyerek. Ab­szolút szabályellenes, de mi mást tehettem volna. Pénzem arra nem volt, hogy nénit fi­zessek mellé. — Keménységeddel, határo­zottságoddal, elérted, hogy előbb robbantásvezető, majd később üzemvezető lettél. De hcgyan választottak párttitkár­nak? — Ez is úgy indult, ahogy az egész munkám. Az egyetemen KISZ-szervezőtitkár voltam, részt vettem mindenben, szerettem csinálni. Itt teljes pangás. A kutya nem kérdezte meg, hogy KISZ-tag vagyok-e és akarok-e ezen a területen tenni valamit. Végül pór év után idekerült egy fiatal geológus, friss len­dülettel, vele ketten aztán már tudtunk valamit kezdeni. 1975- ben megalakítottuk a kőbányai KISZ-alapszervezetet. így lettem először KISZ-alapszervezeti tag, üzemi KISZ-bizottsági tag, aztán üzemi vb-tag, és az üzemi pártbizottság tagja. Nekem eszembe sem jutott soha, hogy én valaha párttit­kár leszek. A 80-as választáso­kon aztán az történt, hogy az elődömet nem választották meg újra, helyette - engem jelöltek. Reggel még álmomban sem gondoltam volna, hogy estére már párttitkár leszek. Nem ez volt az életcélom, de úgy érez­tem, ezt a bizalmat nem lehet visszautasítani. — A bánya, a robbantás, a termelés utón hogyan tetszik most ez az íróasztalmunka? — Igyekszem keveset az író­asztal mögött lenni. Tulajdon­képpen én most még tanulok, járom az üzemet és ismerke­dem a munkával, a munkakö­rülményekkel. Hogy elfogad­tak-e párttitkárként is? Ezt én nem tudom megmondani. Egyet tudok, saját szempontomból nagyon rossz, hogy olyan lelki­ző típus vagyok. Sokszor éjsza­ka órákig gondolkodom, hogy mit hogyan lehetne a legjob­ban, és jó-e úgy, ahogy csiná­lom. Egyet viszont biztosan tu­dok, a szakmámtól nem akarok teljesen elszakadni. Králik Ivánné sorsa úgy kez­dődött, mint sok hasonló, fris­sen végzett diplomás nőé. Az ő munkahelyén is az fogadta őt, ami oly sokukat, vagyis hogy nem tudnak velük mit kezdeni. Képzettségüknél jóval alacso­nyabb színvonalú munkakörben akarják őket foglalkoztatni. Van, aki kesereg, csalódik, az­tán család, gyerek, végül meg­alkuszik. Kati azok közé tarto­zik, akik nem hagyták magukat. Veszekedett addig, míg rá nem jöttek, érdemes talán odafigyel­ni erre a pici asszonyra. Sarok Zsuzsa Megkérdeztük az utazási irodákat (A.) Mit ígér az utószezonra a MALÉV AIR TOURS? A MALÉV AIR TOURS őszi programja a világ több tájára kínálja 72 órát meg nem hala­dó túróit (két éjszaka, hórom nap), de hosszabb üdülésre is lehetőséget nyújt. Azok számára, akik nem ked­4. HÉTVÉGE vélik a forró nyarat, fürödni, pi­henni azonban viz, illetve ten­ger mellett szeretnének, kelle­mes egy hetet Ígér az „Őszi üdülés a bolgár tengerparton" elnevezésű program. Ára is az utószezonnak megfelelő. A kultúra iránt érdeklődők igazi csemegét js találnak a MALÉV útjain: Leningrád— Moszkva útvonalon „Színházi esték” címmel a híres szovjet balett műsorait élvezhetik, de színdarabok is szerepelnek a vá­lasztékban. Természetesen nem­csak eből áll az út, az utaso­kat városnéző túrákra is elviszik az idegenvezetők. Ezenkívül -tíz­napos körutat is szerveznek a Szovjetunióba. Minden évben nagy sikere van a pár napos nyugat-, illetve észak-európai utaknak, így pél­dául: Frankfurtba, Münchenbe, Koppenhágába — az idei őszön is várja az utasokat a MALÉV utazási irodája. Az ügyesebbek vaay talán in­kább a MALÉV AIR TOURS- szal gyakrabban utazók már be is fizették, de biztosan akad még hely a távolabbra vágyók számára: Kairóba, Cyprus szi­getére, Törökországba, London­ba, Párizsba. Ezek az utak szin­tén pár naposak. OÉ. Illepí demokráciánk születése (7.) Helyreállítás és tőkekisajátítás A kelet-európci országoknak, akár a győztesekhez tartoztak, akár a vesztesek közé számítot­tak, a háború végén hihetetle­nül nagy gazdasági nehézsé­gekkel kellett megküzdeniük. A háború, a felszabadító hadmű­veletek is emberéletben s anya­giakban hatalmas károkat okoz­tak. A legsúlyosabb háborús veszteségek Jugoszláviában, Lengyelországban és Magyar- országon keletkeztek, a pusztu­lás ezen országokban a lakos­ság 7, 11 és 22 százalékát, a nemzeti vagyon 20—40 százalé­kát érintette. Az ipari és mező­gazdasági termelés a háború előtti állapotokhoz képest je­lentősen visszaesett; az orszá­gok közötti, ill. az országokon belüli gazdasági kapcsolatok meglazultak, sőt sok esetben meg is szűntek; élelmiszer- és nyersanyaghiány lépett fel. Ju­goszláviában, Bulgáriában, Magyarországon a Németor­szágba történő ellenszolgálta­tás nélküli szállítások miatt a pénz romlása már a háború alatt megkezdődött, s a hábo­rú után — az ugrásszerűen megnőtt pénz-, ili. tőkeszükség­let következtében — hatalmas lendületet vett. Különösen Ma­gyarországon és Romániában szabadult el az infláció. Ma­gyarország és Románia terheit emellett a jóvátétel fizetése is növelte, amely 1945-ben mind­két ország nemzeti jövedelmé­nek 14-17 százalékát vitte el. (Később ez az arány 5—7 szá­zalékra csökkent.) A súlyos gazdasági helyzet a társadalmi-gazdasági erők kon­centrálását követelte meg, amely nemcsak az állami be­avatkozás kiterjesztésével járt együtt, hanem a nagytőke gaz­dasági hatalmának fokozatos korlátozásához, majd később teljes felszámolásához is veze­tett. Albániában, Csehszlovákiá­ban, Jugoszláviában és Len­gyelországban a tőkekisajátítás első lépése 1944—1945-ben az ellenséges — német vagy olasz kézben levő, ill. a kollaboráns vagyonok — kártalanítás nélküli elkobzása, vagy (pl. Csehszlo­vákiában) állami kezelésbe vé­tele volt. Ezt követte 1945-46- ban az ipar, s a gazdaság egyéb ágazatainak radikális államosítása. (Bankoknak, biz­tosító társaságoknak.) Az in­tézkedések következtében ezek­ben az országokban az ipar­ban az állami szektor aránya 60—85 százalékra emelkedett. Bulgáriában, Romániában és Maqyarországon. a belső poli­tikai erőviszonyok, s nemzetközi státusuk rendezetlensége miatt a felszabadulás utáni első években nem került sor ilyen széles körű és radikális álla­mosításokra. Ezen országokban a tőkekisajátítás lassabban és szakaszosan ment végbe. A tőkés magántulajdon s a kapitalista termelési viszonyok teljes felszámolására az ipar­ban és a kereskedelemben 1947 —48-ban a politikai hatalomát­vétellel párhuzamosan, vagy ezt követően került sor. A szo­cialista szektor uralomra jutása a negyvenes évek végén meg­teremtette a szocialista iparosí­tás feltételeit. A kelet-európai országok többségében az államosításo­kat megelőzően jelentős válto­zások zajlottak le a mezőgaz­daságban s a föld birtokviszo­nyok terén is. A földreformokat az egyes országok társadalmi és gazdasági struktúrájától, a birtokmegoszlástól, az agrár­szegénység nagyságától, s . a baloldali pártok politikai meg­fontolásaitól függően különbö­ző mértékben, ütemben és módszerekkel hajtották végre. A legradikálisabb és legkiter­jedtebb volt a földreform Csehszlovákiában, Lengyelor­szágban és Magyarországon. Az első menetben — a német fasiszták, a háborús bűnösök, a volksbundisták földjeit bizo­nyos — alacsony határon felül az úri birtokokat és magasabb plafont megállapítva a gaz­dagparaszti földtulajdont ko­bozták el. Az átalakulás Len­gyelországban még 1944-benr Magyarországon 1945-ben és Csehszlovákiában három sza­kaszban 1945 és 1948 között zajlott le. A balkáni országokban — Al­bániában, Jugoszláviában, Bul­gáriában és Romániában a földreformok méreteiket, radi­kalizmusukat tekintve kisebbek és mérsékeltebbek voltak. E ré­gióban történeti okoknál fogva nem alakult ki a nagybirtok, s a föld zöme már az első vi­lágháború után paraszti kézbe jutott. A földreformok gazdasági és politikai jelentősége abban állt, hogy végérvényesen fel­számolták Kelet-Európábán a nagybirtokrendszert, s gyökere­sen átalakították, demokratizál­ták a földbirtokviszonyokat. A földbirtokos osztályok, az arisz­tokrácia és a dzsentri elvesz­tették anyagi alapjukat, s mint osztályok, megszűntek létezni. Abszolút számát, parasztságon belüli részarányát tekintve vi­szont megnőtt a kis- és közép- parasztok száma, sőt megala­pozottan griondható, hogy Ke- Íet-Európa szerte a középpa­raszt vált a „falu központi fi­gurájává”. A földreform — pontosabban az általa uralko­dóvá vált kisüzemi gazdálko­dás — azonban a gazdasági feladatokat, mindenekelőtt a lakosság élelmiszer-ellátásának biztosítását nem oldotta meg. A gazdasági szükség is megkí­vánta a kollektivizálást, amely­re az első lépések néhány or­szágban, mint pl. Albániában, Bulgáriában és Jugoszláviában már 1948 előtt megtörténtek. Az újjáépítéshez és helyreál­lításhoz, az infláció megállítá­sához, s az egyéb súlyos gaz­dasági nehézségek leküzdésé­hez tervszerűségre, az anyagi erőforrások, c munkaerő, s a termelési eszközök tudatos el­osztására, felhasználására volt szükség. 1947-ben szinte vala­mennyi kelet-európai ország­ban elkészültek az újjáépítési tervek. (Csehszlovákiában és Bulgáriában kétéves. Lengyel- országban és Magyarországon hároméves, Romániában egy­éves, míg Jugoszláviában már ötéves tervet állítottak össze.) E tervek nagyjából hasonló el­veken alapultak: a helyreállí­tás mielőbbi befejezését, a há­ború előtti termelési szint el­érését tűzték ki célul; inkább az iparra, mint a mezőgazda­ságra helyezték a hangsúlyt; a beruházásokra szánt összegeket termelési javak előállítására koncentrálták. Csehszlovákiát kivéve nem a termelékenység fokozásával, hanem új munka­erő munkába állításával kí­vánták az ipari termelés emel­kedését biztosítani. A tervszerűség, a hatékony állami beavatkozás, s a mun­kásság lelkesedése, szorgalma hamarosan meghozta az ered­ményét. 1948 végére — Románi­át kivéve — a kelet-európai or­szágok ipari termelése elérte a háború előtti szintet. A nemzeti jövedelem azonban már las­sabban emelkedett. Az újjáépí­tési periódusban a kelet-euró­pai gazdaságokban már jelent­keztek azok a tendenciák (a mezőgazdaság háttérbe szorí­tása, a nehézipar fokozottabb fejlesztése, a könnyűipar lema­radása), amelyek túlhajtása ké­sőbb súlyos torzulásokhoz ve­zettek. Vida István

Next

/
Thumbnails
Contents