Dunántúli Napló, 1981. június (38. évfolyam, 148-177. szám)

1981-06-11 / 158. szám

1981. június 11., csütörtök Dunántúli napló 3 Follendülöben Baranya korusmozgalma A társas éneklés öröme Gondolatok egy kórus­találkozó után Ulli» A Bólyi MEDOSZ kamarakórus; vezényel: Hars Tiborné A z a tény, hogy kevés kivétellel valamennyi pécsi és bara­nyai amatőr kórus elfogadta a meghívást az elmúlt szom­bati kórustalálkozóra, már önmagában is jelentős ered­mény. Érzékelteti kórusaink aktivizálódását, igényét a közönség előtti szereplésre és igényét a megmérettetésre is, hogy köztudot­tan színvonalas s nagy tradíciókra épülő kórusmozgalmunkban az egészhez és társaikhoz képest mit tudnak nyújtani. Néhány éve még e nagy fon­tosságú mozgalom stagnálásá­ról beszéltünk. Régi neves mun­káskórusok szűntek meg dolqoz- ni különböző okok miatt. Vagy egy szervező karnagy hiánya, vagy a fenntartó szerv érdekte­lensége. esetleg próbatermi gondok játszottak közre e ne­mes és nemesítő tevékenység lehetőségeinek beszűkülésében, és kórusaink létszámhiánnyal is gyakran küszködtek. Az, hogy szombaton tizenöt kórus — kö­zöttük négy először — pódium­ra állt a Liszt-teremben, már jelzi, hogy a mozgalom túljutott a hullámvölgyön. A közös ének­lés, a szereplés, egy közösség­be tartozás vágya, megtalálja a formáját, találkozva a Kóru­sok Országos Tanácsa, a taná­csok és intézmények segítő szán­dékával. Kórusélet és produkció, egy­mást feltételező, egymásból ter­mészetesen következő dolgok. Néha azonban az előadásra való koncentrálás csökkentheti a hétköznapok tartalmi életé­nek jelentőségét. Egy túlmérete. zeit produkció vállalása nem hiszem, hogy csak a halová- nyabb szereplésben jelentke­zik. Megtalálni a kórushoz illő műveket, a mindenkori szinthez mért nehézségi fokot, igen fon. tos karnagyi feladat. Azért em­lítem ezt, mert ez a probléma itt-ott már felütötte fejét. Sem­miképp sem jelent „beskatulyá­zást''. ha egy kamarakórus nem vállalkozik kimondottan nagy együttest igénylő mű bemuta­tására vagy egy szellemében a kórus összetételétől, stílusisme­retétől teljesen távol álló — mondjuk néger spirituálé-fel­dolgozás — tolmácsolására. Otthon, munka közben termé­szetesen mindennel meg lehet ismerkedni. Fontos is a kitekin. tés: új igényeket támaszthat, új ismeretre, más stílusra cso­dálkozhatunk ilyenkor. Ami azon­ban pódiumra kerül, azt jól kell megoldani, mert a szereplés­nek tétje van, és csak a jól tel­jesített feladat okoz örömet szereplőnek, hallgatónak egya­ránt. Munka és eredmény összhang, ja számomra a Mecseki Szén­bányák Pécsbányatelepi Kodály Zoltán Férfikara (karnagy: Iva- sivka Mátyás) szereplésében nyilvánult meg leglátványosab­ban. Fellépésükön érződött, hogy ez a hangverseny eddigi munkájuknak ugyan izgalmas állomása, de elsődleges céljuk a további egvütténeklés, jó han­gulatú próbák sorozata. Igazi közösség ez a kórus, s karna­gyuk nagy érdeme a magas színvonalú produkció létrehozó, sa mellett ennek a szellemnek az'ébren tartása. A minősítési fokozatokban kettőt léptek elő­re. Fesztiválkórus lettek. Ez az eredmény igazukat bizonyítja. A találkozó valamennyi részt­vevőjéről szólni már csak hely­szűke miatt is lehetetlen. Azon­ban Tóth Mihály, a Kórusok Or­szágos Tanácsának titkára, a minősítő zsűri elnöke is kifej­tette késő esti értékelésében, hogy a hangversenyeken hallott produkciók a pécs-baranyai kórusok átlagosan magas szín­vonalát, a karnagyoknak az elő­készítésben kifejtett jó mun­káját dicsérik. Hangoztatta, hogy feszített tempójú életünk­ben egy bizonyos elért művészi szint hosszú ideig való megtar­tása is érdem, komoly szakmai teljesítmény. A további munka egyik céljaként a műsorok szí­nesítését említette, mert a gaz­dag tartalom bővítheti ismerete­inket, érzelemvilágunkat, nö­velve így a kórusmozgalom sze­mélyiséget formáló hatékony­ságát. Másik cél a kórusok lét­számának növelése. Kóruséle­tünkben egyfajta kamarakórus- tendencia jelentkezik, ami be­felé fordulást is eredményezhet, szűkítve az előadható művek körét. A társas éneklés pedig kitárulkozást föltételez és egyet akaró közösség létrehozását kell hogy jelentse, segítse. Négy kórus először lépett mi­nősítő bizottság illetve egy hangversenyterem közönsége elé. Nagy sikert aratott a Kom­lói Pedagógus Kamarakórus (karnagy: Szabó Szabolcs), el­ső nekifutásra fesztivólkórus minősítést kapott szereplése nyomán. Hangzásuk kiegyenlí­tett, szólamaik tisztán, arányo­san- szóltak; biztosan oldották meg a nehéz intonációjú XX. századi műveket is. Hosszú ne­ve van a Pécsi Társadalmi Ün­nepeket Szervező Iroda Erkel Kamarkórusának (karnagy: (Kertész Attila). Fellépésükben a szép, tiszta hangzás mellett a formálás érzékenysége és vilá­gossága okozott külön örömet. Tóth Gézáné vezeti a Pécsvá- radi Művelődési Ház női karát. Szereplésük a magas szólamok hangszín-kimunkálatlansága el­lenére igen figyelemreméltó. Dinamikai érzékenységük dicsé­retes. Méltán kaptak aranyko­szorú fokozatot. A Pécsi Böl­csődék Kamarakórusa (karnagy: Studerné Bangó Erzsébet) talán a legfiatalabb együttese váro­sunknak. Első szereplésük szé­pen sikerült. Műsorukból Vár­nai Ferenc összeállítása, a Bu­kovinai székely népdalcsokor tetszett legjobban. Egyetlen dolog árnyékolta be ezt a nagyszabású kórustalál­kozót: nem lett belőle a kó­rusok igazi találkozója. Ugyan­is a résztvevők — tisztelet a ke­vés kivételnek — nem ültek be a terembe egymás produkcióit meghallgatni, [gy az „Éneklő Baranya” rendezvény 1981-ben igazi célját csak részben érte el. Talán két év múlva . . . Kircsi László A keltákról- egy pécsi feltárás ürügyén Kelta temető leletmentése folytatódik tovább az idén a Pécsi Hőerőmű közelében. Ta­valy dr. Ecsedy István régész kezdte meg itt a munkát, s ezt folytatja tovább most Maráz Borbála, a Janus Pannonius Múzeum régészeti osztályának vezetője. Tőle kaptunk tájé­koztatást a Pécsett talált kelta temető „üzeneteiről". — Utoljára az 1920-30-as években jutottak gyönyörű kel­ta sírleletek a pécsi múzeum birtokába, így érthető volt az örömünk, amikor 1980-ban is­mét kelta sírok kerültek elő a Hőerőmű környékén. A lelet­mentés folyamán kiderült, hogy folyamatosan használt, nagy, összefüggő temetőről van szó, olyanról, amilyent eddig nem ismertünk Baranyában. Egyedül Kővágószőlős határában talál­tak eddig kelta temetőt — ezt Kovács Valéria tárta fel. — Mi került elő a sírokból? — Kevés oJyan kelta temető ismeretes, ahonnan ennyi gyö­nyörű fegyver bukkant volnct elő — mondja Maráz Borbála, s mutatja a restaurátorok mű­helyéből kikerült, rozsdától, víz­kőtől megszabadított kardokat, zablákat, lándzsahegyeket. — Kitűnő vasból készült minden fegyverük, használati eszközük — megannyi bámulatos kovács­munka. Az itt talált kelta anyag azonos a Belgrád környékén, a Szerémségben, a Száva-Dráva völgyében talált leletekkel, ahol az írásos források közlése sze­rint a szkordiszkusz törzs lakott, egy hódító kelta törzs, amely az időszámításunk előtti harmadik század elején érkezett délre a Rajna-vidékről, s amely túlnyo­mórészt rablóhadjáratokból élt. — Mit jelentettek a kelták az európai kultúra számára? — Ök alapozták meg kitűnő kovácsmunkóikkal az egész ró­mai és középkori vasművessé- get Európában. A római hódí­tások idején Európa jó részét o Zabla, lándzsahegy és birka- nyiró olló — az egykori kelta vasművesség termékei a pécsi leletmentésből. Nádor Katalin felvétele Kárpátok karéjáig kelták lak­ják, akiknek fegyvereit Julius Caesar leírása szerint rettegték a római légiók. Pajzs, sisak, lándzsa és méteresnél hosszabb kard képezte e fegyvereket — s ezekkel most gazdagodik a pé­csi gyűjtemény is. Békésebb szerszámokat is átörökítettek azonban a rómaiak a keltáktól, mint amilyenek például a sző­lőmetsző kések, vagy a birka- nyiró olló - ahoqyan az a mi pásztorainknál is fennmaradt egész a 20. század elejéig. — Amit az anyaqi, technikai kultúrán túl Furópának adtak, az gyönyörű költészetük, hiszen az Osszián-énekek, Trisztán és Izolda története, a Grál-monda- kör, Artúr király és a kerékasz­tal lovagjainak históriája — mind-mind kelta eredetű, ha más nyelv közvetítésével maradt is fenn. Megtermékenyítette az európai irodalmat, mint aho­gyan a kelták díszítőművészete is tovább élt a középkori kó­dexfestészetben, az iparművé­szetben Nyugat-Európa terüle­tén. » — Mindennek tükrében mi a jelentősége a jelenlegi pécsi leletmentésnek? — Ezt a temetőt folyamatosan használták az i. e. 3—2. század­tól az i. u. 2. századig. A kez­deti időkre az a bizonyos szkor- diszkusz-anyag jellemző, majd tanúi lehetünk a római hatá­sok beszivárgásának — párhu­zamosan a hódításokkal. A kel­ta anyag mellett lassan megje­lennek a római edények, hasz­nálati tárgyak, megmaradnak viszont a kelta temetkezési szo­kások. Mindez arra utal, hogy a római hódítás békésen zaj­lott le, az itt élő lakosságnak bántódása nem esett, szokásait megtarthatta. Más kérdés, hogy azután fokozatosan beleolvad­tak a hódítókba - akárcsak Európa más területein is. Gállos Orsolya Folytatódnak a munkálatok a Hőerőmű környékén Gazdagodik a múzeum régészeti gyűjteménye Falak, egyetemek, távolságok Kezdeményezni az oktatóknak kellene... Újra és újra elcsodálko­zom, mennyi furfang, mennyi energia szorult az egyetemis­tákba. Legyen szó „fordított napról" vagy diákrektor-vá- lasztásról, Mikulás-estről, gó. lyaavatásról: tűzijátékszerűen sziporkáznak az ötletek. Ve­gyük az egyik tavaszi rendez­vényt, a tudományegyetemi naookat, amelyet a jogász- és közgazdászhallgatók ta­láltak ki, s bonyolították le bámulni való fáradhatatlan­sággal. Volt itt minden: iga­zi gúlyáságyú az egyetem udvarán, ahol előző nap sza­már legelészett. Volt vetélke­dő, amelynek egyik feladata úgy szólt, hogy hozzanak Eszékről, a Dráva partjáról egy papírt, amelyen a gátőr aláírása díszeleg. Volt „pe- cseri" vásár masszázzsal, „bordélysátorral" és „kábí­tószerrel” — valódiságukért a rendezők nem szavatoltak — s volt még sok más, ami mind a hallgatók találékony­ságát jelzi. Ugyanezekben a napokban az Orvostudományi Egyete­men jártam, és megakadt a szemem egy plakáton: bu­dapesti egyetem szakkollé­giuma hívta fel közös mun­kára — egy közösségi lakóte- leo megtervezésére - a leg­különbözőbb szakokon és karokon tanuló egyetemistá­kat, főiskolásokat. „Gyako­roljuk már a tanulmányi idő alatt a közös munkát" — hangzott az ITDK, vagyis In- terdiszciolináris (tudomány- közi) Tudományos Diákkör felhívása. Megkeseredett a szám íze. Ismét fölfedeztek valamit Bu­dapesten, amit Pécsett, egy sokkal egymásra utaltabb, „intimebb” légkörű egyetemi városban már jóval korábban meg kellett volna valósítani. Régi rögeszmémet láttam — legalább csíra formájában — plakáton: az egyetemisták közös munkáját, felelős cél­jait, mór az oktatási idő alatt is felnőtt gondolatait. Mert jó, hogy vidámkodni, „banzájokat” szervezni tu­dunk, jó, hogy végigüljük az előadásokat, egy kis szeren­csével a többség sikeresen el is vizsgázgat a diplomáig, csak éppen a világmegváltó gondolatokból jut ma keve­sebb a diákkoponyákba. Jól tudom, hogy vállalkozások azért vannak: a tanárképző­sök — nem is kevesen — kórhá. zakbc járnak beteg gyereke­ket tanítani, az orvostanhall­gatók ápolói ügyeleteket, mentőszolgálatokat vállal­nak; a műszaki főiskolások társadalmi munkában óvo­dák, középületek tervrajzait készítik el. Tudok ismeretter­jesztő előadásokat tartó jog­hallgatókról, KK-munkában részt vevő fiatal közgazdá­szokról. A zeneművészeti fő­iskolások falujáró koncertje­ikkel teszik le névjegyüket a köz asztalára. Ez mind nagyon szép, csak éppen kevés. Kevés egyrészt azért, mert az ötezer pécsi főiskolai diáknak csupán a töredékét érinti, másrészt pedig azért, mert a munká­juk elszigetelt. Egyedül a téli népművelési gyakorlatokon találkoznak az együttdolgo­zás igényével a különböző pólyára készülő hallgatók. Ám ez esetben is csak né­hány intézményről és tíz nap­ról van szó. (Ennek ellenére akadnak, akik még ezt a mi­nimális időt is sajnálják a falujáróktól, mondván, hogy ez alatt órákat mulaszta­nak . . .) Amikor a felsőokta­tás életidegen voltáról be­szélünk, talán ennek a prob­lémának is érdemes volna figyelmet szentelni. Dehát mi is az a „rögesz­me", amely régóta foglalkoz­tat? Nagyon könnyedén föl­vázolható: Pécsett jelenleg öt pályára képeznek felsőfo­kú szakembereket. Közös gond ezekben az intézmé­nyekben a tanulmányi fegye­lem lazasága, az „egsizmus”, az önképzés lebecsülése, az egyetem falain kívüli valóság iránti érdektelenség, a köz­életi aktivitás lanyhulása.. Sokan a kluboktól, a diák­karneváloktól, a közös „bu­liktól” várják az értelmiségi jelöltek közeledését — több­nyire hiába. Arra viszont ke­vesen gondoltak eddig, hogy ha közösen megoldandó fel­adatot adnának az ifjúság­nak, munkát, amelyért felel­nének; sikerlehetőséget, amelynek örülhetnének, ta­lán leomlanának az intézmé­nyek között, s azokon belül húzódó falak. Kiváló példa erre a budapesti akció: kö­zös lakótelepet tervezni. A mérnökjelölt konzultálni kezdene a medikussal: hány rendelőintézet, kórház stb. kell; a tanárjelölttel: milyen legyén az iskolahálózat, a jö­vő iskolája; a pszichológia szakos bölcsész megmonda­ná, hogy lélektanilag milye­nek az ideális lakások, mi­lyen térigénye van az em­bernek; a jogász a közigaz­gatási beosztást, az építke­zés jogi ügyeinek menetét vizsgálhatná; a közgazdász a gazdasági lehetőségekről adna felvilágosítást. . . Meny­nyi izgalmas feladat! Közben új embereket, új szituációkat lehetne megismerni, a tan­könyvek mindjárt életszagúb- bá válnának, s rájönne a di­ák, hogy könnyebb a lenyo­mata alapján megismerni az iktatóbélyegzőt, mint félol­dalnyi leírás alapján megta­nulni a jegyzetből. Ha nem jó tipp a lakóte­lep, ott vannak nálunk az aprófalvak megannyi gond­jukkal, egyik-másik a kimúlás közelében. Ezek ne adnának feladatokat pécsi jogászok­nak, közgazdászoknak, orvo­soknak, mérnököknek, leendő tanároknak? Persze, lénye­gesen egyszerűbb a hatalom szréfájába utalni a közgon­dokat, az összes sikerrel és kudarccal együtt, mint azzal bekopogtatni, mondjuk az MTA Dunántúli Tudományos Intézetébe, hogy: „tíztagú komplex összetételű munka- csoport vagyunk, szívesen vállalnánk egy-egy körzet interdiszciplináris alapon tör­ténő felmérését, ha az inté­zet útiköltséget — uram bo- csá’: napidíjat — biztosítana a számunkra." De vajon csak a diákok kárhoztathatok ezért a kényelmességért? Kérdés, ki kezdje, hol kezd­je a szervezést. Az egymásra mutogatás ezen a ponton szokott kezdődni. „Passzívak a hallgatók, ezeket semmi sem érdekli." „Nem kapunk feladatokat, csak az unalmas előadásokkal nyúznak min­ket.” A közös akarat nélkü­lözhetetlen, én mégis azon a véleményen vagyok, hogy az oktatóknak, a kutatóknak kellene kezdeményezniük. Ök ismerik a tudományos fehér foltokat, a szakterületek ha­tárait, az együttműködés le­hetőségeit. Más kérdés, hogy sainos közöttük sincs még ki­alakult interdiszciplináris ku­tatási gyakorlat. Jó vojna, ha a pécsi felsőoktatási intéz­mények vezetőinek koordiná­ciós megbeszélésein ez a té­ma is minél többször szóba kerülne. Havasi János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents