Dunántúli Napló, 1981. június (38. évfolyam, 148-177. szám)
1981-06-21 / 168. szám
I Mohácsi Regös Ferenc rajza Csoóri Sándor: Iszapeső Tizenhét évvel ezelőtt írta Csoóri Sándor az Iszapeső-t. Elfelejtett, majd újra előkerült mű? Hosszan „pihentetett", ilymódon próbára tett írás; aktuális-e még, mint történet, mint riport, újságírói teljesítmény, vagy megmarad dokumentumnak, mementónak a hatvanas évek elejéről? A megkövült, halott írások piacra dobásával éppen nem vádolható Rakéta Regénytár kiadója, s a kis füzet szerkesztője, Hegedűs Mária mit érzett, érezhetett meg a húszéves parasztlány régi történetében? A szenzációt? - Aligha. Kriminek, könnyed, pikáns olvasmánynak vértelen, száraz ez a mű s a belső borító vevőcsalogató kérdésére (Miért menekült egy húszéves lány az ön- gyilkosságba?) adott választ végképp, nem a Kék Fény felől közelítő olvasó igényeihez, elvárásaihoz szabta Csoóri. így és ezáltal több az Iszapeső kriminél, szűkén vett kordoku— megtumnál, s hadd tegyem hozzá: riportnál is, főleg a szó mai, kissé degradált jelentéséhez mérve. Mint minden jó mű, mely betölti s tágítja, alakítja is műfajának határait. Azt írtam: száraz. Szikári, szűkszavút, sűrűt értek alatta, mintha abban a bizonyos íróasztalban elillant volna az anyagból minden pillanatnyi, esetleges, minden, ami frappáns napi magyarázatra csábítana, ami után Bűnös-t vagy Gyilkos-t kiálthatnánk egyértelműen és megkönnyebbülve. „Forradalmak lángoltak föl, felejthetetlen emlékű lázadások, hogy az igazságtalanul felosztott földet jogot igazságosabban osszák szét. És a tapasztalatok fölhalmozott tőkéi? Az értelem nagybirtokai, bányái? A jóra mutató világosság önmagunkban működő villanytelepei? Ezek micsodák? Ezek nem kiváltságok-e? Voltak arisztokraták, akik a történelem érési ideje előtt szétosztották földjeiket? Nem ezt kell-e tennünk értelmi, érzelmi nagybirtokainkkal is?” — kérdezi Csoóri 1964-ben. Elhagyva a könyvből a korjelző utalásokat, félmondatokat, ki mondaná meg, hogy ez a kérdés tizenhét éve fogalmazódott? Nagyon kevesen, vagyis érvényessége, fontossága ma sem csökkent, csak a válasz lett egyre sürgetőbbé, egyre bonyolultabbá ugyanakkor. Folyik, és nem eredmények nélkül, az „értelmi érzelmi nagybirtokok" felosztása (belátva már, hogy sokszorosan keservesebb és főleg hosszasabb munka, mint a valós nagybirtokok felosztása volt), a „jóra mutató világosság” villanytelepeire mind több „tanyát" kötött rá az elmúlt évtizedek iparkodása, de vajon a Magos Mária'- a Magos Mihályok élnek-e a „rójuk íratott" szellemi földdel, nyúlnak-e ama kapcsoló után természetesen magától értetődően? Hogyan tudja Magos Mihály, tanyasi magánparaszt öngyilkosságba kergetni lányát, mert akit az szeret, jött-ment kubikos csalódból való? Miért vállalja Mária ezt a sorsot, ahelyett, hogy kilépne, megszökne ebből a nyomorult és nyomorító környezetből? Kilépne, legalább azzal, hogy odaadja magát szerelmesének, így „lázadva" az apja teremtette embertelen rend ellen. De Mária ennyire sem lázad, szinte engedelmesen öli magát az n.-i csatornába. Nem a lehetőségek hiánya, hanem azok tel nem ismhrése okozza a tragédiát. A legtágabb értelemben vett műveltség hiánya tehát, mely nem tesz képessé a választásra, a döntésre, végső soron a szabadságra. A írás terjedelme — és műfaja — hosszas nyomozást, részletes analízist nem enged meg, Csoóri lényeglátó és -láttató képessége magnós,za- lagnyi monológot, dossziényi jegyzőkönyvet, alig körülírható magatartást sűrít egy-egy kegyetlenül pontos jelzőbe, vil-. lanás-erejű képbe, mondattöredékbe. A szorgosan zümmögő, „mindenevő" riporterkazetták korának ezzel is példát ad az Iszapeső; azt q, bizonyos „életszagot", hitelt nemcsak magnós módszerekkel teremtheti meg a valóságfeltjró irodalom. Minden sorából érződik, hogy nem fentről „száll alá” a riporter, nem ítélkezni akar, hanem megérteni és megértetni a nehezen magya- rázhatót. Alakjai — különösen az apa ez a „tanyasi szent- istván" — képletekből, feketefehér, bűnös-áldozat sémákból lesznek árnyalt, összetett figurákká az oknyomozás végére, az író életrajzukat, egyéni történelmüket faggatja mindvégig, de a mindannyiunk történelmében rejlő, lehetséges nyomorúsággal perel. — parti Meliorisz Béla versei Kapcsolatok Csatlakozásra várva az elhanyagolt kisvárosi állomáson e. e. cummings amerikai költő verseit olvasom s ha m. andrás nagyapámnak a távoli időben nem sikerül az állami vasúthoz szegődnie forgatván a lapátot a kassai fővonalon most talán a northern pacific railway elhanyagolt kisvárosi állomásárf szánandóan nyírt szakállal könyvbe bújva józsef a. európai költő verseit olvasom de még számos lehetőség szabadon végiggondolható Rövidhír Egybehangzó hírügynökségi jelentések szerint a földünk légkörében uralkodó zord időjárási viszonyok miatt a megváltó különgépét ma sem tudják fogadni repülőtereink. Fűzfasip címmel most jelent meg Bárdos! Németh János posztumusz gyermekverskötete, amelyet Würtz Adám illusztrációi diszitenek. A kötetből valók az itt közölt versek. Gyermekláncfű Réten, réten fut a gyik zümmög a bogár csörög, pörög a levél, bodza és akác. szénaboglyán álmodik egy pöttöm bojtár. A kis bocik, tehenek bámulják bután, Fújja füttyös énekét habfelhőt ereszt, ha megunja kék lepkét küld felé az est. füttyös bojtár is mereng, megy a nyáj után. Zápor esik, borjú bőg, kihasad az ég, Árkon, bokron száll a szél, friss szagokat ráz, angyalok és ördögök törik a bögrét. Egy dongó Egy dongó, a nyár hírnöke beröppent ablakomba, ahogy kering itt föl-le, a hangja búgó, tompa, mintha cséplőgép lenne, a hangja vad zene: zim, züm; pipacs játszik velem, és húz a végtelen, nyárfás utak, faluk. Egy dongó igy csinál csodát, s tovább, a dombtetőkről távol a nap aranya lángol. ririt ezek a nyavalyás tanárok, ahelyett, hogy megtanítanák a gyerekeket rendesen írni-olvasni, vagyis- ■* hát, aipi a gimnáziumban kell, ha egyáltalán van még fogalmuk prról, mi az: tanítani, szóval ahelyett minden egyébbel foglalkoznak, és ez lesz az ország veszte. Ismét mások úgy vélték, hogy az emberiségből kiveszett a tekintélytisztelet, és ennek az lesz a vége, hogy az iskolákat előbb-utóbb be kell zárni. Néhány jólértesült szülő elmesélte, hogy ebben az iskolában még titokban űzik a testi fenyítést, mégpedig azért, mert ennek az iskolának az igazgatója még mindig egy afféle régi vadember, akikből szerencsére már csak mutatóban akad egy-kettő. Csak Valér szülei nem tudtak semmit. Valér lapított. A vizsgáló bizottságban Horváth igazgatóhelyettes, Vándorné, egy kedélybeteg kövér tanár, valamint Dilinger foglaltak helyet. Mátyus Livia mint koronatanú (vagy mi) volt jelen. Horváth igazgatóhelyettes apróra kikérdezte Valért, milyen nap volt, milyen óra, amikor a följegyzéseket készítette, hogy jutott eszébe, hogy véleményt formáljon egy tanárjáról, honnan vette a bátorságot, fölbíztatta valáki? Dilinger erre azt mondta, kikérem magamnak. Vándorné rosszkedvűen fölnézett: jó, de ki kezdte terjeszteni ezt az egészet? Mátyus Lívia előkapta a zsebkendőjét, és hevesen köhécselni kezdett, aztán Valért kiküldték. Mivel nem mondták neki, hogy ne várjon, hát várt, az ajtón keresztül hallotta a fölmorajló veszekedést. Mátyus Lívia kásahangja most igen éles volt, ahogy azt kiáltozta: a kötelességemet teljesítettem, Horváth azt gaj- dolta: szavazzunk már, kollégák, szavazzunk, aztán Dilinger ingerült hangja hallatszott: hagyd abba, kérlek, hiszen nincs alternatíva! Valér hallgatta egy darabig a zsivajt, aztán elgyengült, berohant a klotyóra, magára zárta az ajtót, és a tartály sűrű húzogatása mellett, az öblítővíz jótékony zubogásá«- nak zaja mögé menekülve, alaposan kibőgte magát. Mikor újra behívták, már hetyke volt és elszánt. — Hajlandó vagy megbánást tanúsítani? — kérdezte hosszú beszéde végén Horváth tanár úr. - Visz- szavonni a csúf szavakat? Valért ez az igazságtalanság vérig sértette. Gyönyörűszép csúf szavakat használhatott volna, de ezúttal nem tette. A fogalmazvány csinos volt és jólfésült, erre ezek itt... — Csak a véleményemet írtam le, az igazat! — mondta gőgösen. — Micsoda megátalkodott kölyök! — csodálkozott Vándorné. Hírnök jött, hogy a diri hívatja Valért. Körülállták. Egyetértettek abban, hogy most aztán kicsapják. Csak Rapcsák jegyezte meg a maga bumfordi módján: ha mégse, Vonalzó akkor is meghúzza. Néhányon helyeseltek. Meg bizony. Hacsak valami közbe nem jön. Ráesik egy tégla a fejére vagy ilyesmi. Vagy szül egy gyereket. Bár a legvalószínűbb, hogy Valér öt perc múlva ki van rúgva. Résztvevőén elkísérték a folyósókanyarig. A diri komoran ült az asztalánál. Sovány, aszott kis arcából két apró, vizeskék szem meredt Valérra. Még sose nézte meg ilyen közelről és ilyen hosszan a dirit. • Kétségkívül öreg manusz volt már. Tulajdonképpen bírta az öreget, csak most olyan roggyantnak, hogyishívjáknak látszott, szóval nem egy észkombájnnak. — Te ördögfajzat, te anyaszomo- rító - kezdte a diri a tőle megszokott stílusban, s közben törölgette szomorú, nedvező, világoskék szemét. Olyan volt, mint egy rakás szerencsétlenség. Aki azért igyekszik játszani az eszét. - Hogy jutott eszedbe ez a marhaság? Bírósági tárgyalás? Milyen jogon minősíted az öregebbet? — Hány éves kortól lehet véleménye az embernek? — Miii? — pislogott a diri. — Mit beszélsz? — Már úgyis régen szeretném megtudni - mondta Valér gőgösen. Nahát, már úgyis mindegy, akkor legalább ő is megmondja a dolgot. - Van arra rendelet vagy mi, hogy hány éves kortól lehet önálló véleménye az embernek? És miről? Mindenütt azt dumálják, legyen, de nem mondják meg, mikortól. — Te isten ostora - mondta a diri, és váratlanul elvigyorodott. — Téged jól el kéne kalapálni az apádnak, tudsz róla? — Erre őt nem kell bíztatni — mondta sötéten Valér. — Akkor jó — mondta a diri. Kicsit el bámészkodott, mintha kiment volna belőle az erő. — Na . .. visz- szavonod ezt a . .. az egészet? Valér torkát kaparni kezdte valami, mialatt a diri apró, nedves szemébe nézett. Olyan szomorúság fogta el, amit eddig nem ismert. Már nem saját magát sajnálta. Szerette volna azt mondani, oké, el van boronáivá, hadd örüljön a diri, legyen már vége az egésznek, ehelyett azt mondta: — Nem tudom visszavonni, ha már leírtam. Ha egyszer az az igazság, nem mondhatom, hogy nem az. Az igazgatói asztal mögül nem jött válasz. Valér fölnézett. A diri arca olyan volt, mint egy kút, végtelenül mély és üres, Valér valósággal megijedt. Aztán az öreg megrázta magát. — Szerencséd, bitang, hogy van benned némi becsület — mondta. Valér ijedten állott. Most mi van? Mi legyen? — Takarodj az osztályba! - bő- dült el a diri. - És ne halljak rólad mostanában! Az osztályban kitört a fogadási láz. Rapcsák izgatottan ordítozta: fogadjunk, hogy megbukik! Az osztály két táborra szakadt. Valér középen állt és vigyorgott. Valakinek eszébe jutott, hogy a fogadást dokumentálni kell. Egy nagy ív papírlapra írták föl a nevüket, aki Rap- csákkal tartott, balra, aki ellene fogadott, jobbra. A papírlap tetejére fölírták: Megbuktatja-e Sz. E. tanárnő Valért? IGEN, illetve NEM. Eldöntési határidő 1 év. — Ez nem jut az ellenség kezébe- fogadkozott Rapcsák. — Ha el akarnák venni tőled — mondta Füzesi -, tépd el és edd meg. Le tudod nyelni? Dilinger bekopogott a dirihez. Mivel nem kapott választ, benyitott. A diri arcra borulva feküdt az asztalnál. — Bandi bátyám — szólt Dilinger félve. — Rosszul vagy? Az öreg felnézett. Az arca, mint egy feneketlen kút. — Azt hiszem, mégis elmegyek nyugdíjba. Dilinger habozott. — Ha most elmégy — mondta óvatosan —, akkor esetleg Horváth kerülhet a helyedre, pedig . .. Az öreg merőn nézte Dilingert a vizeskék szemével. Az aprótermetű tanár elzsibbadt a tekintete alatt. — Miért, talán... már te is...— mondta az öreg, mintha dadogna.- Mint egy . . . mint egy . .. Hadonászott a karjával, ütni kezdte az íróasztalt. Dilinger kimenekült. — Hollók — rikácsolta a diri, amikor egyedül maradt. Szerencsére ezt már nem hallotta senki. HÉTVÉGE 9.
