Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)

1981-05-10 / 126. szám

■■ 4 KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT HALLAMA ERZSÉBET Befejezetlen beszélgetés Ernst Jenővel (Részlet) BERTÓK LÁSZLÓ versei 385 HALLAMA ERZSÉBET: Befejezetlen beszélgetés Erast Jenővel 387 SZEPESI ATTILA verse 396 SZABÓ SÁNDOR versei 397 GÖDRÖS JÜLIA: Komolytalan ember (elbeszélés) 399 KAUTZKY NORBERT: Ez a nap a miénk (elbeszél*«) 408 KÁROLYI AMY verse 414 FODOR ANDRÁS verse 418 * Versről versre FODOR ANDRÁS: Érkezés (A versről a költővel Lator László be­szélget) 419 * RÓNAY LÁSZLÓ: „A boldogságra jogosak vagyunk" (Szintézis- törekvések Juhász Ferenc lírájában, I.) 425 ‘ HORGAS BÉLA verse 433 MAKAY IDA versei 434 BORI IMRE: Jugoszláviai szemle 435 TANDORI DEZSŐ verse 441 NÉMETH LAJOS: Csontváry: Baalbek (tanulmány, V.) 443 BÉCSY TAMÁS: Színházi előadások Budapesten 451 ERDÉLYI SÁNDOR verse 456 A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új szórnának lírai rovatában többek között Berták László, Fodor András, Horgas Béla, Károlyi Amy, Makay Ida, Szepesi Attila és Tandori De­zső verseit, a szépprózai írá­sok sorában Gödrös Júlia és Kautzky Norbert elbeszélését olvashatjuk. — Befejezetlen beszélgetés Ernst Jenővel címmel közli a folyóirat Hal­latna Erzsébet írását az inter­jú készítésének időszakában elhunyt kiváló tudósról. Az irodalmi tanulmányok sorában Juhász Ferenc költé­szetének szintézis-törekvései­ről ír Rónay László. A „Vers­ről versre”-sorozatban Fodor András Érkezés c. költemé­nyéről beszélget az íróval La­tor László. Az „Irodalom a gyorsuló időben”-sorozatban Pilinszky János költészetéről beszélget Béládi Miklós, Bodnár György, Keresztury Dezső, Lengyel Balázs és Szabolcsi Miklós. Figyelmet érdemel Bori Im­re újabb Jugoszláviai szem­léje, Bécsy Tamás beszámo­lója fővárosi színházi előadá­sokról, valamint Németh La­jos tanulmányának befejező része Csontváry: Baalbek c. művéről. Szepesi Attila Kassák Lajos Pécsett apró ember kürtőkalapbon kürtőkalapján a kassai dómmal havasok fuvallatával foga közt bécsi szivarral cipőjén a Place Pigallal lócitrommal és százszorszéppel cigarettacsikkel és vadul berregő masinákkal Angyalföldről Herr genösse továris mister de a lányoknak Kasi úgy bóklál itt az Ottorony alatt Jakovali Hasszán dzsámija és Idrisz Baba türbéje előtt sleppjétől követve mint a kölyök masztodon valahol Kamcsatka és Izland közt félúton aztán föllép a pódiumra kürtökalapját fejéről lekapja „ palócos hangján beszélni keid és a terem megtelik árvízzel földrengéssel tamtamdobokkal és Germánia szőke lányaival tán kürtökalápjában hozta a szélzúgást a hóesést Picasso kocka-lovait és Herwarth Walden dühödt zongorafutamait két világomlást a homo faber őrült játékait a tekintetét csillagokra-függesztö ember kristály-sugallatait pojácát talárban és középkori prófétát felöltőben nyers szavak kőlavináit zenét hangzás előtt hangzás után kioltva üszkösen aztán elindul kürtökalapját f'ejébe-csapja CSAK ENNYI AZ EGÉSZ 8. HÉTVÉGE — Amikor tizenkilenc éves ko­rában önként jelentkezett a frontra, mert „ott a helye", nyil­ván magyarnak érezte magát. Fontos szerepet játszott ez az érzés az életében? — Tudóm, hová akar kilyukad­ni. Nem hagyom magam bele­rángatni nagy nyilatkozatokba... Hagyjuk a nagy szavakat. Ma­gyarnak, hát mi másnak? Fiam, én ha nem muszáj, ki se moz­dulok ebből az országból! Az én csalódom 1848 előtt mene­kült ide a szerbek elől, Bácska alsó részéből. Elég régen volt? — És milyen volt a családja? Miben volt meghatározó? Mit hozott a családjából, mit örö­költ? — Az apámra nagyon emlék, szem, kész paraszt volt. Én hoz­zá képest már degenerált va­gyok. De azért hasonlítok rá, szívesen is hasonlítok, én se sze­retem a teketóriát. Apámnak a kezére emlékszem, a markára, hogy az milyen erős volt... Élt az utcánkban egy nyomorék öreg zsidó, a Steiner bácsi, aki­ről az a hír járta, hogy a va­gyonkáját úgy szerezte, hogy összedűlt egy ház, és ő onnan mindenfélét kihozott jogtalanul és abból nyitotta az üzletét, szó­val egy öreg csirkefogó volt. Vi­szont nem akadt más a közel­ben, akinek könyvei lettek vol­na és akivel anyám társalogha. tott volna, mert az anyám jól beszélt németül, és franciául is olvasott, és a Steiner bácsitól szerzett néha könyveket. Na szóval egy alkalommal hallom, hogy apám mondja anyámnak, hogy miért kezel ezzel az öreg csirkefogóval. Mikor ezt hallot­tam, most is emlékszem rá, azt mondtam: de édesapám, maga meg a favágóval fogott kezet! Apám nem ütött pofon, nem is szólt semmit, de az eset vala­hogy bennem maradt. Akkor még nem értettem a különbsé­get a Steiner bácsi meg a fa­vágó között. Csak később. Hát persze hogy kezet fogott vele, hiszen dolgozó ember volt! — Milyen fiatalember volt ma. ga, Jenő bácsi? — Hát ilyen! önfejű meg... akartam az apámra hasonlítani. Az erejében is. Én is erős fia­talember voltam. Nem sportol­tam különösebben, csak a ma­gam módján. Volt egy hatvan­kilós kő az udvarunkon, ilyen négyszögletes, ni, azt emelget­tem. Vagy néha egy nagy ru­dat ... s „mintha vassá volna karja, maga válva"! Űgybizony. — Egyetértettek a pályavá­lasztásával a szülei? — És ha nem értettek volna egyet? Háha! Tizenhat éves vol­tam, amikor éjszaka kimentem az udvarra és lefeküdtem a lét­rára aludni. Mert egy legénynek azt is ki köll bírni. Tudták, de nem szóltak. Kicsit bolond a jancsi, hagyjuk rá. — És már akkor eldőlt, hogy milyen pályára megy? — Én nálam igen. Még nem tudtam, hogy van biofizika a vi. lógón, de már ezt akartam csi­nálni. Az előbb kérdezted, hát igen, a matematika meg a fizi­ka. Azokat szerettem. De nem ezért! Az élét érdekelt! Többször beszélgettünk, de . nem adhatok a szájába olyan szavakat, amelyeket nem je­gyeztem le pontosan. Van, amit tőle tudok, van, amit másoktól. Agglegény volt, közismert tény. Ott lakott a Rákóczi úti tanári szobában, minden áldott nap négykor—fél ötkor kelt, szigorú, váltotatlan napirend szerint élt. Mindennap elolvasta a Népszabadságot, meghallgat­ta a híreket, de özönvíz előtti rádióján semmi egyebet soha. Tévéje nem volt. Gyakorlati ér­zéke sem Legalábbis abban az értelemben, ahogy azt az átlag­embertől elvárjuk. Történetek keringenek róla, a bogarairól. Volt egy speciális ragasztó- anyag, húsz évig azt használta az intézet, de úgy, hogy mindig Ernst Jenőtől kellett elkérni, aki zár alatt őrizte az íróasztalában, és amikor adott belőle, mindig felszólította az illetőt, hogy ne pazaroljon a ^Jrága anyaggal. Amikor aztán elfogyott a kész­let, Tigyit bízta meg az után­pótlással. Ő hozott is pár forin. tért két kilót. Ernst Jenő ezután nem zárta el a ragasztót, nem is szólt semmit. Ismert volt, hogy szeretett „be­öltözni". ürögi kertjébe mindig bőszárú rövidnadrágban, ba­kancsban vonult ki. Amikor ta­nársegédjével betért egyszer a csemegeüzletbe és kért egy táb­la csokoládét, az eladó figyel, meztette: vigyázzon, bácsikám, az több mint húsz forintba ke­rül! És a kísérőhöz fordult: mit tetszik, tanársegéd úr? Ernst Je­nő rendszerint kuncogott az ilyen eseteken, vagy észre sem vette. Az akadémiai kocsik sofőrjei ismerték. Tudták, hogy minden pesti útra külön felöltözik, gu­micsizmába, strapabíró nadrág­ba, vitorlavószon kabátba. S viszi öreg lakktáskáját, benne az iratok mellett friss gyümölcsöt — ezt majd Dunaújvárosnál eszi meg, szertartásosan —, bicskát, zseblámpát pótelemmel és pót­égővel, gyufát, gyertyát És min­dig vitt lapátot, ha tél volt — hátha ki kell ásni a kocsit a hó­ból. Van, fiam fejsze nálad? — kérdezte a sofőröket. Van, Jenő bácsi, mutatták. Akkor jó. Ha elakadnának, legyen mivel fát kivágni, hogy tüzet rakhassa­nak ... De annak idején a fogságból isten tudja miféle kalandokon ót érkezett haza. A fogolytábor­ban mindig szerzett gyertyát meg könyvet, folyton olvasott. Később a munkaszolgálatos tá. borban, ahol akkor dolgozni nem kellett, Ernst Jenő mindig segédkezett a kazánfűtőnek. Hogy meglegyen a kondíció. Amikor a Szálasi-puccs bekövet­kezett, megszervezte a tábor szökését, hármas csoportokban, különféle irányba. Szólasiék ki­hirdették. hogy aki önként visz. szatér, amnesztiát kap, aki nem, katonaszökevénynek minősül, s ha megtalálják, kivégzik. Utóbb kiderült, az egész tábor vissza­ment, oda is veszett. Kivéve Ernst Jenőt meg azt a két em­bert, aki vele volt. Egyikük ké­sőbb elmesélte: vissza akartak fordulni, de Ernst Jenő nem en­gedte. A rémült embereket po­fonnal térítette magukhoz. Nagy dolgokban Ernst Jenő mindig egészen pontosan és tisztán lá­tott. Tigyi József így fogalmaz: — Amit másutt egy altiszt el­intézett, azt Jenő bácsi gyakran túlkomplikálta, elszúrta. De ami. vei húsz professzor se tudott megbirkózni, azt ő egy pillanat alatt átlátta és megoldotta. Azt is mondják, hogy ha job­bak lettek volna külföldi kap­csolatai, világhíre még maga­sabbra szárnyalhatott volna. De soha nem dolgozott idegenben, inkább csak levelezett. A kül­földi tudósok látogatását bőke­zűen fogadta, de nem viszonoz­ta. Amikor vagy húsz éve egy hathetes amerikai előadókörutat végre elvállalt, öt nap múlva itthon volt. Sosem derült ki pon­tosan, miért. Saját kuckóját hiányolta-e vagy valami más oka volt? Mindenesetre tény, hogy ha dühbe gurult, az „an­golszász gazságot” emlegette. Azután 1972-líen mégiscsak ki­mozdult, ismét a moszkvai világ, kongresszuson Oparin akadé­mikus és Ernst Jenő tartottak plenáris- előadást. Nyár volt, s a szovjet akadémia gépkocsiját, a fiatal kísérővel egyetemben minden délután kipárancsolta a városon túlra és úszott egyet a Moszkva folyóban. Természete­sen tilos helyen . .. ürögbe — ahová nyolcvan- éves koráig biciklin járt ki, s mindig egy üveg tejet vitt ma­gával — akadémikusokat másza- tott föl a cseresznyefára, hadd legyen szegény elvárosiasodott embereknek egy kis élményük a természetről. Évente pálinkának főzette le a maradék gyümöl­csöt, ez nagy esemény volt, haj­naltól ott időzött a főzdében, el­lenőrzésül is, élvezetből is. S ha egyik-másik munkatársát sá- padtnak látta: „gyere, fiam adok egy kis valódi pálinkát, az jót tesz!"- Hosszú éveken át sa­ját költségén rendezte az „inté­zeti murikat", általában novem­berben, mindig virslivel, sörrel, ötven literes fahordóban hozták a sört, az összejövetel szertar­tással kezdődött: Ernst profesz. szór megcsapolja a hordót. Az­tán a sörgyár rátért az alumí­nium hordókra, amit már csak protekcióval lehetett szerezni, később az üveges sörre. A virslit egyszercsak műanyagba töltöt­ték. Ernst Jenő dohogott, de azért még sokáig összeterelte a népet, s megénekeltette őket. Megismerni a kanászt... ezt kel­lett kánonban dalolni, a pro­fesszor vezényelt. 1947-ben megjelent Bevezetés a biofizikába című könyvének előszavában azt írja: „Meg kell nyitnunk a hallgatóság értelmét az áttekintő szemlélet, a kritika és a saját gondolkodásával való ténymegállapítás számára". Jó tanár volt. Szigorú, néha rög- eszmésen szigorú főnök. De elvi ellensége például annak, hogy a kísérleteket irányító vezető társszerzőként szerepeljen. A már említett kutatások, amelye­ket Niedetzky Antal még hall­gató korában, végzett el, a saját neve alatt jelentek meg, Ernst Jenő neve nélkül. — Csak a politika meg a tu­domány érdekelte, de ezekben nagyon tájékozott volt — mond­ja Niedetzky. — Minden szakfo­lyóiratot elolvasott. A tartalom- jegyzékben megjelölte, melyik cikket melyikünknek kell isrher- nünk, és oda is küldte a folyó­iratot a címzetthez, még a gya­kornokhoz is. 1956-ban a Kossuth-dijat megosztotta munkatársaival, egy interjúban meg is indokolta: ez a díj nem egyedül őt illeti. Utolsó látogatás Ernst Jenő­nél. Az elhagyott tanári szobá­ba Tigyi József enged be. Nála Kismányoky Károly rajza vannak a kulcsok. Rendezni kell a professzor hátrahagyott ira­tait, leltározni, selejtezni. A vég­rendelet értelmében minden va­gyonát egy alapítvány létesíté­sére kell fordítani, amely fiatal' biofizikusokat támogat majd. A legendás vaságy, amelyet a halálhír után múzeumba akar­tak vinni — valójában ócska fe­hér kórházi ágy. Két rádió, az egyik még szól, a másik régóta csak polcnak alkalmas. Az ággyal szemközti asztalon iszo­nyatos rendetlenség, poros dra- zsés doboz, félmarék radírvégű ceruza, kulcsok, papírok, kiszórt kétforintosok és a Bunsen-égő — ezen főzte magának hajnali fél ötkor a teát. Húsz évig, har. mincig? Kis piros lábasban. És egy lilavirágos félliteres bögre, ebből itta a teát, mindig üre­sen. A szomszédos nagyobbik szo­bában a jólismert ülőbútorok, valószínűleg lepedőből varrt fe­hér huzatokkal, a nagy íróasz­tal, a három telefon, az ablak alatt egy láda, pokróccal leta­karva. Ha besütött a nap. oda ült le, háttal a melegnek, és ol­vasott, irt a térdén. Innen in­dult ebéd után a Balokányba, sétálni és társalogni az angol­tanárjával, vagy strandolni. A Vízművektől örökös tiszteletje­gyet kapott. Még nyolcvanöt évesen is akadt nap, hogy két kilométert leúszott. Minden este több kilométeres sétát tett a Tettyén és a Magaslati úton át mindig a megszokott útvonalon. All itt egy fehérre mázolt, ős. kori mérleg is. Egy betegsége után hozatta ide a selejtraktár- ból — a mérleg a század elejé­ről származik, de még pontos. Ha aztán olyan vendége jött — legyen az bárki -, akit frissé korpulensnek ítélt, fölzavarta a mérlegre és rosszallóan elma­gyarázta neki az egészséges életmód fontosságát. Idézet egy másik búcsúbeszéd, bői: „Nem mindenki tudja róla, hogy egész életét a laborató­riumában levő szerény szerzetesi cellához hasonló szobájában él­te le, legendás egyszerűség­ben. Legszigorúbb sajátmagá­hoz volt, de ennek megfelelően magas mércét követelt meg munkatársaitól is. Szókimondá­sa, fejlett kritikai érzéke, felhal­mozott erkölcsi tőkéjének tuda­ta, meggyőződése életcéljának helyességében olyan kivételesen határozott belső tartást adott számára, mely joggal tette őt a magyar tudományos élét egyik legmarkánsabb egyéniségévé. Környezetében mindig valami kü. lönös szellemi feszültség vibrált. Életének egyik fő jellemvonása a tudományos tények prioritásá­nak megőrzését célzó harc volt, az áltudomány és látszattudo­mány ellen." A festői rendetlenség, ami a használati tárgyak, ócska dobo­zok, haszontalan pénzek, szerte: dobált üres borítékok között ta­nyázik — a polcokon megszűnik. Levelezése, publikációi katonás, kartotékos rendben vannak. Ki­gyűjtötte az összes hivatkozási alapként felhasznált irodalmat, számozta is őket, a sor a ka­nyargós folyosó egyik polcán ér véget a 8200. tétellel. Ami iga­zán érdekelte Ernst Jenőt, ahol rendnek kellett lenni, otf nem tűrt meg hajszálnyi zavart sem. Körülnézek a poros, sivár, im­már végleg lakatlan szobában. Szerzetesi cella? Igénytelenség? Választott életforma? Hallani vélem hetyke és elé­gedett hangját: „Gyerekem, nyolcvanöt éves vagyok, négykor keltém máma is, és nagyon jár szórakoztam a munkával..."

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents