Dunántúli Napló, 1981. április (38. évfolyam, 90-117. szám)
1981-04-26 / 113. szám
MENTŐSÖK Összerezzenünk a sziréna vijjogására, néhány pillanatig kis szorongással nézünk a száguldó mentőautó után. Úgy hat ránk, mint egy segélykiáltás. Szánjuk az ismeretlent, akiért ez a versenyfutás folyik a percekkel. Közben, talán nem is tudatosan felvillan bennünk a veszély érzete, önnön sorsunk féltése. Azok azonban biztosan nem jutnak eszünkbe, akik készenlétben várnak az orvosi szobában, felveszik a telefont, javítják az autókat, szüntelenül tanulnak, hogy gyorsabb, biztosabb legyen a mentés. Magyarországon, az Egészségügyi Minisztérium fennhatósága alatt az Országos Mentőszolgálat irányításával 20 mentőszervezet működik. Baranyában hét mentőállomás van. Pécsett a két állomás ösz- szesen 19, Komlón, Mohácson, Siklóson és Sellyén 4—4, Szigetváron 5 gépkocsi teljesít szolgálatot. Mintegy 250 dolgozója van Baranyában a mentőszolgálatnak. A mentősök bajtársnak szólítják egymást. Ritka, hogy egy megszólítás ennyire hitelesen csengjen, mert valóban társak, egymásra utalt, egymást segítő, rendkívül fegyelmezett tagjai egy jól szervezett közösségnek, a bajbajutott emberek szolgálatában. Pécsett, a Tüzér utcai mentőállomáson van a „főhadiszállás". Ide futnak be a 04 segélykérő és 14-444-es telefon egyéb hívásai. Pontosabban a szolgálatvezetői szobába, ahol napközben hárman kezelik azt a rengeteg telefont és a rádiókat, amelyek a megyében valamennyi mentőkocsival, illetve Budapest és egész Dunántúl megyeszékhelyi mentőállomásaival tartják a kapcsolatot. Déri Tamás, nappalos szolgálatvezető jobbján vagy hat telefon, előtte pedig egy mágneses tábla, rajta Pécs és Baranya térképével. Apró kis téglalapokat rakosgat a térképekre, aszerint, hogy éppen merre jár az-a kocsi, amelyik kivonult. A hívásokkal kapcsolatban nem mindig kedvező a tapasztalat. — Megértjük, tudjuk, hogy veszélyhelyzetben nehéz higgadtan viselkedni, de éppen a bajbajutott érdekében, a gyors mentés megszervezésére szükségünk van a pontos információkra. Gyakran előfordul, különösen baleseteknél, hogy nem győződnek meg arról, hogy mi történt, hányán sérültek meg, milyen jellegű a sérülés. Gyakran elmulasztják a helyszín pontos megjelölését, vagy az odajutás lehetőségemet« ismertetését. Minderre pedig szükségünk van ahhoz, hogy a megfelelő apparátust tudjuk a helyszínre irányítani, hogy ne kelljen a cím keresgélésével esetleg életet jelentő perceket elveszíteni. A szolgálatvezetői szoba az állomás legfontosabb munkahelye. Az itt dolgozók döntik el, hogy hagyományos, vagy rohamkocsit küldjenek-e, riasszák-e az ügyeletes orvost, vagy ápolót indítsanak útba. * Éles csengőszó harson, a mentők központjának valamennyi zugában hallható. Aszerint, hogy szaggatott, vagy egybefüggő hang a jel, mindenki pontosan tudja, hogy neki szól-e. Ilyenkor az illetők a szolgálatvezetőhöz sietnek, hogy átvegyék az utasítást. Ezúttal Horváth Ferenc vezető mentőtiszt pattan fel a helyéről, indulnia kell az esetkocsival. Közben dr. Farbaky Ivántól, a Baranya megyei mentőszervezet vezető főorvosától megtudom, hogy a mentőtiszt ugyanazt a feladatot látja el, mint a mentőorvos. Sokat kell dolgoznia, tapasztalnia és tanulnia az embernek addig, amíg mentőtiszt lesz. Először is érettségi után mentőápolóként áll szolgálatba. Munka mellett elvégzi a két éves ápolói, majd az egyéves szakápolói tanfolyamot. Két évig dolgozik szákápolóként, majd ugyancsak munka mellett elvégzi az egészség- ügyi főiskola megfelelő szakát. Az ápolók számára is rendszeres a továbbképzés. Itt szinte állandóan tanulni kell. Mellette a 24 órás szolgálat (a gépkocsivezetők maximum 14 órát dolgozhatnak) sem köny- nyű, tetézve azzal a belső feszültséggel, amelyet óhatatlanul előidéz a gyorsaság igénye, a megrendítő események látványa. De talán ugyanez a nehézség egyben a varázsa is a mentős hivatásának. Másként hogyan is lehetne elképzelni, amit Takács István mondott, aki egy hónappal ezelőtt még a hordágyat vitte, most a pécsi mentőállomás gazdasági vezetője: — Tíz évig voltam ápoló. Ami ebben szép, az az emberi kapcsolat, a segítés lehetősége. Néha, ha meglátom a régi kocsinkat, megsimogatom az öreg gépet. Hasonló nosztalgiával gondol vissza az aktív szolgálati időre Rozgonyi Miklós, aki még a mentőszolgálat megszervezése után egy évvel kezdte el a mentőzést, mint gépkocsi- vezető, 1949-ben. Most a megyei szervezet gazdasági vezetője. — Lehetőség szerint úgy irányítjuk a káderfejlesztést, hogy a régi, kipróbált bajtársakat állítjuk a fontosabb posztokra — mondta dr. har- baky Ivón. — Jobb ezt házon belül megoldani, mert a szakmai ismeret itt önmagában nem elég. Ehhez — minden poszton — a mentős szív is szükségeltetik. * Mentős szív? Érzelmek? Itt szinte mindennapi tanúi, mégpedig aktív tanúi az emberek a tragédiáknak, megrázó eseményeknek, tán csak az intenzív osztályok orvosai találkoznak ilyen sűrűn, ilyen közelről a halállal. Meg lehet ezt szokni? Dr. Gavri János, a pécsi mentőállomás főorvosa szerint: — Itt nem lehet a szakorvosi értelemben vett rutint megszerezni. Szinte minden eset más tevékenységet, új és új módszereket, döntést igényel. Nem tud közömbössé válni, nem tudja megszokni az ember azt, ami megrázó. Hosszabb- rövidebb ideig mindenképpen hatása alatt marad az ápoló s az orvos is egy-egy súlyosabb esetnek. Különösen a gyermekbalesetek, s azok a tragédiák viselnek meg, amikor életerős, fiatal embereket ér el a végzet, ha már nem tudunk segíteni. — Pályafutása alatt volt már olyan sikerben része, amire szívesen emlékszik vissza? — Igen, többek között egy erdőben történt baleset. Az illető a saját puskájával szétroncsolta az arckoponyáját. .Száz méterre tudtuk megközelíteni a gépkocsival az eset színhelyét. Rohantunk vele a mentőautóhoz, s hogy a befelé vérzés következtében biztosan bekövetkező fulladásos haláltól megmentsem, azonnal gégemetszést alkalmaztam. Az illető ma is él, egészséges. Egy másik eset, mikor Hirden egy fiatalembernek a comb verőerét vágta át egy bicska. Ilyen esetben legfeljebb tíz perc az élet. Sikerült a, sérülés felnyitott helyén kézzel elszorítani az eret, a kórházi sebészeti ellátásig elhárítani az elvérzés veszélyét. Hát ilyenek . . . De akár holnap reggelig lehetne sorolni. A mentőautókat 120 000 kilométer megtétele után selejtezik, és korán eléri ezt a „nyugdíjkorhatárt". Naponta csak Pécsett átlagosan 250— 300 hívásra vonulnak ki a betegszállítástól a sürgős esetekig. Ekkora igénybevételt csak nagyon gondosan, lelkiismeretesen karbantartott, javított kocsik képesek elviselni. Különösen olyan követelmény mellett, hogy egy váratlan üzemhiba akár a szállított beteg életébe kerülhet. Túrós András a legrégibb szerelő a mentőállomás javító- műhelyében. A gépkocsivezetők egybehangzó véleménye szerint arany keze van, a kétszer karambolozott Mercedes ambulánskocsit is úgy helyrepofozta, hogy talán maga a gyári meós sem venné észre a beavatkozást. Ö maga így vélekedik: — Egyszerre szinte hat szakmát kénytelen képviselni az ember: az autóvillamosságon, a fényezőn keresztül a kárpitosig. Nagyon sok a munka, de az ad igazi örömöt, ha miattunk nem történik baj. Hasonlóképpen vélekedik LasanCz Imre, a műszak raktárosa is, akivel hétvégenként a „sárga angyal" egyik Trabantjában találkozhatnak a defektes autósok. Ő tehát mór duplán mentős. * Szakma? Hivatás? Szolgálat? Azt hiszem, hogy mind a három. És tekintet nélkül arra, hogy a műhelyben, vagy a szolgálatvezetői szobában dolgoznak, a volán mögött, vagy az életmentő készülékeket használják, hordágyat cipelnek, a halállal vívnak csatát, vagy csak járóképtelen beteget szállítanak — egyben közösek. Értünk, teszik. Nagy fáradsággal, fáradhatatlanul. Kurucz Gyula Az élet „minősége" Napjainkban aligha akad fogalom a társadalomtudományok területén, amely körül annyi vita folyna, mint az ún. életminőség körül. A problematika ugyanis valamennyiünket a lehető legközvetlenebbül érint: átszövi létünk minden mozzanatát, a mindennapi cselekvéstől a legrejtettebb vágyakig. Magáról a fogalomról any- nyit, hogy bár a terminus új keletű, de maga az „életminő. ség” gondolata végig követi az emberiség történetét. Közelebbről vizsgálva ugyanis azt találjuk, hogy a bizonyos fokú autonómiával rendelkező és többé-kevésbé zárt, homogén közösségek túlnyomó többsége a történelem folyamán igyekeztek tagjaikat nemcsak anyagi javakkal, hanem az emberi élethez, a „jó”, a „boldog", a „tökéletesebb", az „emberhez méltó” élethez szükséges nem anyagi javakkal is ellátni. Hogy a történelem folyamán egy-egy adott közösség milyen minőségű életet tudott magának biztosítani, sok mindentől függött. Függött a környező társadalom gazdasági-társadalmi fejlettségi fokától, az adott közösség hagyományaitól, kohéziós szintjétől, s függött mindenekelőtt a közösség autonómiájának mértékétől. Minél nagyobb mértékben volt ugyanis egy-egy közösségnek lehetősége — hatalma - arra, hogy saját érdekeit érvényesítse, annál nagyobb esélye volt egyben arra is, hogy az anyagi s nem anyagi javak birtoklását a közösségen belül s a közösség-külvilág viszonylatában a lehető legkedvezőbben szervezze meg tagjai számára. Hazánkban a hetvenes évek gazdasági eredményei és társadalmi fejlődése lehetővé, sőt szükségessé tették annak vizsgálatát, hogy a „miből éljünk?" kérdése mellett választ keressünk arra is, hogy „hogyan éljünk?” Az „életminőség" kutatással a társadalomtudományok arra a kérdésre igyekeznek választ keresni, hogy melyek is valójában a „minőség" kritériumai, és milyen módon lehet ezt a szociológia eszközeivel mérni. E vállalkozás jelentősége nagy, de egyben roppant nehéz, hiszen nem kevesebbről van szó, mint hogy megközelítő pontossággal diagnosztizálni a tudomány eszközeivel az emberek, embercsoportok, sőt egyes országok népeinek életminőségi szintjét. A szóban forgó kérdés ösz- szetettségének érzékelésére talán elegendő, ha utalok az emberi lét néhány olyan fontos alkotó elemére, mint az anyagi jólét, egészség, tudás, esztétikai és kulturális értékek, emberi jogok, biztonságérzet, megbecsülés-, önérzet, társaskapcsolat, perspektíva, alternatívák stb. Persze, az itt felsorolt „lételemek" távolról sem merítik ki az emberi élet minden összetevőjét, de d legfontosabbak közé tartoznak és az életminőség-vizsgálatoknál nem hagyhatók figyelmen kívül. Nagyon lényeges társadalmi tapasztalat, hogy az egyik vagy másik „lételem" esetleges bősége nem helyettesítheti egy másiknak a hiányát, azaz a különböző „lételemek" az emberi szükségletek különböző tartományát elégítik ki. Már a puszta felsorolása ezeknek a „lételemeknek" arra utal, hogy csakis a maguk egészében, egységében nyújthatnak megközelítően pontos információt az emberi élet minőségi szintjéről. Vegyük szemügyre például az anyagi jólét szerepét. A materiális javak bőségének alapvető jelentősége van az élet minősége szempontjából. Nem lenne azonban célszerű elhallgatni, hogy ezzel kapcsolatban meglehetősen eltérő nézetek ütköznek egymásnak. Vannak olyanok, akik az anyagi javak növekedését egyenesen katasztrófának tartják az emberiség számára; az „igazi" emberi értékeket lerombolja, a „tiszta” érzéseket bemocskolja, az egymás iránti felelősség és az összetartozás helyett a mértéktelen önzést táplálja stb. Ezen az erkölcsi talapzaton megszületik az egalitariánus szegénység dicsérete, mint az igazi emberi értékek megőrzésének záloga. Abban többé-kevésbé megegyeznek a szociológusok, hogy az anyagi jólét ellen ágálok zömét két társadalmi kategóriába lehet osztani: az egyikbe azok tartoznak, akik már minden alapvető materiális szükségleteiket kielégítették, ezért számukra ez már nem elérendő cél, túl vannak ezen. A másik csoportba azok tartoznak, akiknél kevés az esély arra - a legkülönbféle oknál fogva —, hogy magasabb szintű materiális javak birtokába jussanak. Ez^k az elesett társadalmi rétegek, amelyeknek az aránya koronként és országonként változó és akiket szociális demagógiával a legkülönbözőbb politikai irányzatok eszközként használhatják. Aligha vitatható, hogy az „élet minősége" csakis magasfokú anyagi bázison jöhet létre, mivel az anyagi javak bősége teszi lehetővé egy adott társadalomban, hogy az egészségügyi, oktatási, kulturális, népjóléti intézmények magasszintű szolgáltatásban részesítsék a lakosságot. Ez azt jelenti, hogy anyagi fedezet nélkül a különböző humánus társadalompolitikai törekvések merő vágyakozások maradnak, vagyis megvalósítani belőlük csak annyit lehet, amennyit egy adott ország anyagi viszonyai lehetővé tesznek. Amennyiben ez így van, akkor képtelenségnek kell megítélni az olyan felfogásokat, amelyek szembeállítják az anyagi gyarapodásra tett erőfeszítéseket, az „igazi" emberi értékekkel. Ehhez azonban még hozzá kell tenni valamit. Az anyagi javaknak az élet minőségére gyakorolt hangsúlyos szerepe nemcsak az állami szintre érvényes, hanem az individuális szférára is. Hiszen az áru- és pénzviszonyok között élő ember számára, szükségleteinek kielégítéséhez szinte minden „kelléket" a pénz közvetít. Az ember anyági lehetősége alapvetően meghatározza, milyen lakásban lakik, hogyan táplálkozik, mennyi jut kultúr- fogyasztásra, milyen szintű egészségügyi szolgáltatást vehet igénybe, hogyan öltözködik és tisztálkodik, mennyit és hova utazik, hogyan közlekedik, hogyan pihen és szórakozik stb. Ám a materiális javak bősége önmagában nem több mint lehetőségforrás egy magasabb szintű életvitelhez. Fontos tényező például az anyagi javak felhasználóinak — az állami és az egyéni javak kezelőinek - az a lehetősége, hogy realizálják az anyagi alapokat az életminőség ki- teljesítésében. Az anyagi javak célszerű hasznosításához ugyanis számtalan dolog szükséges; mindenekelőtt magas szintű fogyasztási szokások, széles körű ismeretek, kultúra, választási lehetőség stb. Hogy ténylegesen mit jelent az anyagi javak felhasználási képessége, erről meggyőződhetünk a mindennapi tapasztalatok alapján. Hiszen lépten- nyomon azt látjuk, hogy azonos anyagi bázison eltérő „életminőségek" alakulnak ki. Ez mindenekelőtt a kialakult igények, az értéktudat, az érdeklődés, az egész orientációs mechanizmus különbözőségéből erednek. Folytatható az okfejtés azzal, hogy az „életminőséghez” szükséges magasfokú anyagi bázis, és kulturált fogyasztási szokások, mint lényeges és nélkülözhetetlen „lételemek” beleilleszkednek az adott társadalom politikai és jogi rendszerébe, amely az egyének és csoportok biztonságérzetének, emberi méltóságának kiteljesedését teremtheti vagy akadályozhatja meg. Módra László HÉTVÉGE 7.
