Dunántúli Napló, 1981. március (38. évfolyam, 59-89. szám)
1981-03-15 / 73. szám
A szolgálat és a szeretet költője Emlékezés Bárdosi Németh Jánosra Az olvasó," aki rendszeresen, csaknem hélről-hétre találkozott e hasábokon a költő verseivel, s akinek majd hiányolnia kell ezután a szavát, okkal kérdezi, ki vo't Bárdosi Németh János? A veszteség és a gyász döbbenetében nem lehet még a lexikon vagy az irodalomtörténet hűvösségével és tárgyilagosságával válaszolni. A személyes emlékek raja rebben föl. Éppen huszonöt éve, hogy az egyik pécsi gimnázium irodalmi köre emléktáblát állított Babits Mihály tiszteletére. Babits diákszobájóval és a frissen leleplezett Zrínyi Miklós utcai em. lékláblóval szemben, az egyik ódon, földszintes pécsi ház kapualjában nyújtotta felém először a kezét Bárdosi Németh János. Nem képviseli akkor semmiféle intézményt és testületet, nem volt az akkori pécsi irodalmi folyóirat prominens szerzője, se szerkesztője, mégis eljött az ünnepségre, mert szükségét érezte, hogy jelenlétével tisztelegjen (tüntessen?) a nagy költő-előd előtt. Miért éppen ennek az első találkozásnak az emlékét idézem föl? János Pécsett is folytatta a Szombathelyen megkezdett szolgálatot, irodalomszervező munkát. Előbb a Janus Pannonius Társasáq és q Sorsunk keretében, majd a Jelenkor szerkesztőségében és a pécsi rócsoportban. K; tudná összeszámlól. ni a leveleket, melyekben fiatal, pályakezdő költőket biztatott, bátorított? Azok közé a költők közé tartozott, akik sohasem felejtik el saját indulásukat. Az országot járvo. fiatal írókkal találkozva ho! itt, hol ott hallani: Irodalmi lap szerkesztőségétől az első választ Bárdosi Németh Jánostól kaptam . Folyóiratban utoljára meqjelent hosszabb tanulmányában is elfeledett dunántúli írókar ébresztett. Bárdosi Németh János persze necsak irodalomszervező, rzerkesztő, jeles ;rók borába volt, hanem mindebben és mindenekelőtt maqa is köttő. Sőt talán azt a kissé meghittebb, ódonabb, bensőségesebb hangulatú szót kellene használni: poéta ... A Balassik, Csokonaik, Petőfik családjából származó A lelket kitárók, a melegszivüek, a aazdaq érzésüek közül való. A poézist a természetes szólás szintjén művelte. Élet és költészet egybeolvadt Mert Bárdosi Németh János mindig a szolgálat embere volt. Szeretném ezt a szót olyan hangsúllyal és tisztelettel leírni, ahogy csak egy vasutas, egy többgyermekes mozdonyfűtő apa gyermeke érezhette és tudta átélni, akinek a fogalom nem szolgaságot és alávetettséget, hanem pontosságot, figyelmet és fegyelmet, rendet, őrködést, másokért vállalt felelősséget jelentett. 1902-ben született Szombathelyen. Családi nevéhez megkülönböztetésül, költői névként illesztette nagyszülei falujának nevét. Érettségi után munkát vállalt, s nyugdíjazásáig hivatalt, közszolgálatot viselt. írói eszmélése idején városa irodalmi és szellemi életének szervezését és irányítását vette kezébe. Hogy ma Szombathely Dunántúl egyik (harmadik?) legjelentősebb városa, művelődési gócpont, abban az ő munkája is benne van. A vármegyei kulturális egyesület keretében működő Faludi Ferenc irodalmi társaságot kiemelte a provinciális miliőből, s önálló szellemi tűzhellyé fejlesztette. Kiváló művészeket, közéleti embereket - Móricz Zsigmondot, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Móra Ferencet, Szabó Dezsőt és másokat - hívott meg a városba, pódiumot, közönséget biztosított, olvasókat nevelt számukra. 1936-ban megindította Dunántúl első irodalmi és művészeti folyóiratát, az írott Kő-t, melynek lapjain - többek között - Kodolányi Jánost, Egry Józsefet, Féja Gézát, Sárközi Györgyöt közölte. Ekkor szerzi azokat az élményeket, amelyekről kifogyhatatlanul és színesen tudott később beszélni s jut azokhoz az irodalomtörténeti értékű dokumentumokhoz, levelekhez, melyeket Utak és útitársak című emlékezés-gyűjteményében bocsátott közre. Az 1941-ben indult Sorsunk című folyóirat szerkesztője, Várkonyi Nándor hívó szavára Pécsre jött. A Vastól, a sötétlő Ság tetejétől, a Kemenesaljától búcsúzó költő-előd, Berzsenyi útját követte, amikor szülőföldjét, a „kékellő halmokat, gyönyörű vidékeket” egy másik kedves, bensőséges tájért elcserélte. Vagy csak kitágította? Mert Bárdosi Németh benne. Első verseskötete, az öreg szilfa árnyékában" 1926-ban jelent meg, azóta csaknem tíz versgyűjteménye látott napvilágot, legutóbb, 1978-ban a Nyugtalan madarak, s jelenleg három új kötete áll megjelenés előtt. Bárdosi Németh János a Nyugat második nemzedékével egyidős, s ugyanannak a hangnak és verseszményének a megszólaltatója, amelynek legkiemelkedőbb képviselői Illyés Gyula,, Szabó Lőrinc, Jankovich Ferenc, Erdélyi József. Költészetét beragyogja az előtte járók, Juhász Gyula, Kosztolányi, Babits Mihály csillaga, de a Nyugat költői hagyományát a magyar nép gondjainak, sorsának vállalásával és az egyetemes humánum, a szeretet erkölcsi parancsának hirdetésével köti össze és egészíti ki. Hogy a. két háború között a népi írók mozgalma valóban irodalmi vállalkozássá terebélyesedhetett, abban az olyan, vidéken élő költők munkássága is szerepet játszott, mint Bárdosi Németh János. Már első verseskötete címébe irta a szót: öreg . Kevés költőt ismerek, aki az elmúlásnak, ennek az egyetemes emberi gondolatnak és gondnak az élményét annyi változatban és oly hőfokon élte volna át, mint ő. Kimondta: a „készülő vihar" rettenetét, a „ritkuló lomb" gyászát, a „napszállat” csöndjét, a „félelmes magány"-t, s ha majd újból kezünkbe vesszük köteteit, ezek a versek szépségükkel, mély költői intenzitásukkal élni és megmaradni, dolgozni és szeretni segítenek. Néhány hónapja még ő köszöntötte az akkor ötvenéves írótársat ezeken . az oldalakon. Most tőle kell búcsúznunk. A fájdalmas-kegyelmes szivhalól lezárta az életet, de új távlatot nyitott a költő szavának: Az elmúlástól űzve-hajtva, ha rálépek az örök partra, legyen tanúm, a könny: a versem, fájó zenéje sírja halkon, mindenért milyen árat adtam, a földben hát nyugodtan fekszem. Tüskés Tibor Martyn Ferenc rajza „...egyetlen, igaz élet” A Jelenkor szerkesztőségében március 3-án, koradélután éppen egy tanácskozás folyt a lap dolgairól, amikor Bárdosi Németh János halálhíre megérkezett. Az arcok elfátyolosodtak, aztán mintha megkeményedtek volna. Mintha láthatóan megnőtt volna a tanácskozókban a komolyság. Bárdosi Németh János hozzászólt. Halálhírével beleavatkozott a tárgyalásba. Híven egész életéhez, most sem tudott hallgatni, amikor a számára szent irodalom ügyéről esett szó. Ezzel az utolsó, fájdalmas eseménnyel lett teljessé a pálya. gyönyörű íve. Jelképesen és nagyon is valóságosan. Hiszen első ifjúi eszmélkedésétöl fogva az irodalom bűvkörében élt. Hogyan is mondta? „Az írás, a vers emelt mindig a hétköznapok fölé... Az írás a megtartó erőm, a lélek szava a szegénységben, betegségben, szomorúságban és háborús viharokban . . ." Aki ismerte őt, tudja, hogy mennyire hiteles, pátosz nélküli szavak. Vas megyéből, Szombathelyről jött a Sorsunk c. pécsi folyóirathoz. Minthogy jómagam már 1941 óta hasonló minőségben tevékenykedtem, igen közel kerültünk egymáshoz. A szerkesztést mind a ketten társadalmi munkában végeztük meglehetősen sivár hivqtali elfoglaltságunk mellett. Már akkor csodáltam munkabírását, lendületét, szinte gyermeki tisztaságát, áhítatát a szépség mindenfajta megnyilvánulása iránt, határtalan jóindulatát, versei mélységesen morális, nemesen indulatos, ugyanakkor rebbenően gyöngéd világát. Szerkesztői működése a Sorsunknál 1948-ig, majd a Jelenkornál 1967-től több mint egy évtizeden át kivételesen értékes volt. Különösen a fiatalok, a kezdők köszönhettek neki sokat. Makacs „fölfedezőként” ifjú költők sorát segítette nyilvánossághoz. Irodalomtörténeti adat, hogy az alig tizennyolcéves Simon István tőle kapta a jó hírt hozó levelet első verse elfogadásáról. Vas megyéből, Szombathelyről jött, baranyaivá, pécsivé vált. Életének 79 esztendeje majdnem pontosan fele-fele arányban oszlott meg a két megye és a két város között. Ügy volt hűséges mindegyikhez, hogy ez a kettős hűség egymást erősítette. Itt élt, itt dolgozott közöttünk, de rendszeresen látogatta szülőföldjét, irt az Életünk c. ottani folyóiratba, s boldogan ment, ha irodalmi rendezvényekre hívták. Jórészt Pécsett írta az Utak és útitársak c. prózakötetét, s Szombathely városa jegyezte kiadóként. Nincs kegyetlenebb műfaj a nekrológnál. Gyötrően tudatosítja mulasztásainkat egymás iránt. A rosszul értelmezett szemérem, a civilizáció ferde protokollja, a kártevő elidegenedés gyakran fojtja belénk a szót, ha szánk valakinek a dicséretére nyílna. Mikorra meg a nekrológ alkalma feloldja a gátlásokat, elkéstünk: éppen az nem hallhatja, akit illetne. Bárdosi Németh Jánoshoz szűkmarkú volt a sors, nem kapott ann.yi jó szót, ' amennyit megérdemelt volna. S mintha halálábcn sem becsültük volna meg eléggé." Az utóbbi hónapokban személyesen ritkán találkoztunk. Jobbára telefonon érintkeztünk. Most már elmondhatom, hogy amikor én hívtam föl, minden esetben szorongva vártam megszólalását. Sokszor hangzott mélyről, nagyon mélyről és törékenyen, gyámoltalanul. Máskor megint lelkesen és bizakodással, mert jó vitézként küzdött a halállal, dolgozott is szinte utolsó percéig: verseket, cikkeket írt, három kötetét készítette elő kiadásra. A természet törvényei szerint végül is alul kellett margdnia. De csak annak belőle, ami a biológia uralma alatt áll. Különös valami egy költő holála. Minden jó költő sokszor meghal. Már valóságos halála előtt is verseinek filozófiai kalandozásai során. Bórdosi Németh Jánost hosszú és súlyos betegsége különösképpen gyakran terelte a halál gondolata, sőt olykor magának a halóinak a közelébe is. De egyetlen sorő sincs, ami arra vallano, hogy megtört volna. Nemrég egy szép rádióműsorban találkozásairól beszélt. Most már a nevezetes élményeket megtoldhatná egy újjal, egy páratlannal is. Erről azonban sohasem fogjuk hallani. Ám én tudom, ha beszélhetne, megint csak bátorítást üzenne, segíteni igyekezne. János, drága barátom, kedves költőtársam, lélekben jó testvérem, azok nevében köszönök el Tőled, akik még itt mararcltunk, hogy tovább űzzük az írás áldott-átkozott mesterségét. Szűkebb családodon kívül — mindig éreztük — minket tartottál leginkább magadéinak. Őrizni fogjuk és hirdetni ncgyszerű hagyatékodat s példás emberséged, „egyetlen, igaz életed" emlékét. Csorba Győző Pinokió „Családi körülményeinek I vizsgálata utón mególlapítot- I tam, hogy a kiskorú veszélyez! tetett körülmények között élt ! édesanyjánál. Szülei évek óta különváltan éltek, a gyermek | az édesapjával nem tartott j kapcsolatot. Az édesanya, akinek a gyermekeket rendel; ték, férjhez ment N. N.-hez. A mostoha apa a gyermekeket szerette. Míg ő gondos- J kodott az új családról, nem volt probléma. Egy éve szanatóriumban él. Az anya ezen idő alatt élettársi viszonyt létesített szomszédjával, ideje javát annak lakásában tölti. Gyermekeivel nem törődik, nem főz, nem mos rájuk, a napközi díját sem fizette.be. A kiskorú testvéreivel együtt a mostohaapa lakásában él. Hogy létfenntartását biztosítsa, alkalmi munkát vállal, ismerősöknél étkezik. Az édesanya hívta, menjen vele, de a kiskorú kijelentette: Inkább öngyilkos lesz, akkor sem megy oda. Az. anya képtelen életvitele megváltoztatására, ezért a kiskorú állami gondozásba vétele azonnal indo- I költ". Az illetékes gyámhatóság határozata indoklásában olvashatók a leírt ténymegállapítások. A „kiskorú" tizenhét éves szőke fiú, az Ifjúmunkás Otthonban társai Pinokiónak hívják. — Miért „kereszteltek" Pinokiónak? — Kicsit hegyes az orrom. Igazgató bácsi is nyugodtan így szólíthat. Nem bánt ez engem, Engem csak az bántott, én csak akkor haragudtam, amikor behoztak a rendőrök az intézetbe ... . — Te mentél autóstoppal az őrsre, te kérted őket! — Igen, de akkor nagyon haraqudtam az anyura, a rendőröknek is megmondtam, inkább felakasztom magamat, de akkor sem megyek vele ahhoz az emberhez. Az engem megdobott, majdnem eltalált egy nagy karóval..-, ha jumbó-sapka lett volna a fejemen, mint most, azt biztos levitte volna. Ha fejentalál, már nem is élnék ... — Nagyon dühös volt rám akkor ez az ember. A szomszédban beleestem a trágyalébe, a gödörből kiabáltam az anyámnak, hogy hozzon egy másik nadráaot, reggel iskolába kell mennem. Ő a karót hajította hozzám, az anypm nem hozott nadrágot, én meg elmentem a rendőrségre .. . — Mégis, minden héten hazakéretőzől, ha lehetne, minden nap hazamennél! — Most már más, most már otthon van apu is ... én a 8 osztályt időben, dehát van, ahogy van ... majd elvégzem most, biztosan befejezem. Elhatároztam! ,— És aztán?! — Gyűlik a takarékbetétem is. Mennyi lesz nekem 18 éves koromra? — A munkán, a kereseten múlik. Ha nem lesz probléma, lehet 25—30 000 forintod... — Ezért már házat lehet kapni nálunk, azt veszek, az a tervem! — A faludban? • — Gondolkodtam már ezen is sokat. Ismerik az ügyeimet, valóságos csődület volt, ami-' J kor behoztak. De tessék elhinni, szeretnek ott engem az emberek, a szomszédok. Mindenkinek dolgoztam már. Régebben őrizni segítettem. Kétkét ikerbárónyból kaptam egyet-egyet. Szép csak akkor lesz a bárány, ha egyet nevel az anyajuh. így hát kettő nekem jutott Talán ez volt a legszebb korszak az életemben. Cumiztattam őket, felneveltem. Szebbek lettek az ikertestvéreiknél .. . nem is tudom mi lett velük, biztosan eladták őket. A juhásznak volt egy szamara is, a Pali. .. Hányszor ültem a hátán! Be is fogtam. Szénát, szalmát, fát szállítottam vele. Persze csak annyit raktam, amennyit elbírt. Szénahordóskor azért a vendég-karfákat is felraktam. Ha megöregszem, én is veszek egy szamarat, nagyon hasznos jószág . . . — Hát még sem akarsz a vállalatnál maradni; A munkásszállón minden megvan; étkezés, színes televízió, mozi, könyvtár, ami csak kell, most már olvasgatsz is . .. — Én otthon is olvastam. A könyveimet is magammal hoztam, az egyik rendőr cipelte az autóig. Én a kabátomat meg a két nadrágot hoztam, amit a Sándor bácsi, tál kaptam Naqyon jó ember volt, de meghalt szegény.- Tavaly méa maszkában mentem hozzá. Ügy néztem ki, mint az ördögök, még a hajamat is bekormoztam. Persze máshoz is elmentem. Rengeteg hurkát szedtem össze azon a télen ... — Csak odahúz a te szíved a faludba .. — Ha abba a faluba nem is, valamelyik szomszéd községben csak lesz szerencsém. Húsz faluban Is van a vidéken jó ismerősöm ... Szebb ott az élet. nyugodtabb, lakáshoz, házhoz is könnyebben jut az ember gyereke . . . A — Melyik? — Hát az igazi . . . akit szeretek . .. — Az édesapád? — Nem, az édesapám engem egyszer eltemetett, majdnem meghaltam. A nevelőapámról beszélek, aki akkor kórházban volt... — És édesanyád? — Ő is otthon van, viszszament. Már akkor mondták neki a szomszédok: visszajössz te lelkem a kapálásra ... Különben szorgalmas. Én is sokat kapáltam vele. — És hogyan fogadta az apukád? — Beteges ember szegény és nagyon jó. Az igazi apám az csak ivott, ordított, dulakodott, meg verekedett. — Aki el akart temetni? — Az! Pedig neki is segítettem Éppen nagyöbbítottuk akkor is a disznóólát. Ő kiásta a cölöpöknek a gödröket, nekem meg bele kellett volna állítanom az oszlopokat. Kicsi voltam még, nem bírtam. Az egyik eldőlt, apám meg dühében engem dobott bele helyette. A bátyáim találtak rám. Később elmeséltek mindent. Én akkor nem voltam észnél. Kórházba szállítottak, nagyon sokáig ápoltak, majdnem ottvesztem ... Megint elmaradtam egy évvel az iskolában is. Elvégeztem volna Pinokió csak egy az eddig elbúcsúzott 600 ifjú közül A gyámhatósági határozat is csak egy a rengetegből. Az indoklások, a sorsok hasonlatosak, a tragédia egy és azonos. Mi Pinokiónak is segítünk maid. Ha akarja, hát a falujában, vagy éppen két községgel arrább. De a társadalomnak is jelentkeznie kell maid, ha eljön a várvavárt nagykorúság ideje, napja. Mert mindegyik fiúnk várta, sóvárgott utána. Csak az tudja mór bizonyossággal, hogy két utat nyit meg ez a kapu — a bukásét és a boldogulásét. Aki hosszú évek után viszszatér, nem is kell megszólalnia; tekintete mondja el, hogy melyiket járta, melyik adatott meg a számára és el kell hinni — pedagógusnak, pszichológusnak, szociológusnak, kívülállónak egyaránt — hogy felnőtt gyermekeink „beszámoló tekintetében” a társadalom. viselkedésének mutatója is benne van .. . Tasnádi Ottó HÉTVÉGE 9.
