Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)

1981-02-12 / 42. szám

1981. február 12., csütörtök Dunántúli napló 3 „A kultúra nem örökölhető. A kultúrát csak megtanulni lehet.” (Kodály) Kólók és csárdások Gondolatok a kólótábor után így hete éppen, hogy utolsót pendült a tambura, el­némult a harmonika hangja, s lezárult a hazai dél­szláv nemzetiségi tánckultúra első sajátos tovább­képzése, a pécsi kólótábor. Résztvevői o hazai és a külföldi professzoroktól, néprajzkutatóktól, a falusi hagyományőrző együttes tagjáig egyöntetűen sikeresnek érezték a vállalko­zást, az elsőt. Sok dicsérettel illették a házigazda Bara­nya Táncegyüttest és a társszervezőket is. Az ötnapos folklórtábor sokat adott praktikus és elméleti is­meretekben, s a bemutatókon a neves művészegyüttesek elő­adásainak élményét nyújtotta. És a számtalan személyes talál­kozásét. Ugyanis cél volt ez is: találkozzanak mindazok, akik a magyarországi délszlávok tán­caival foglalkoznak, s akik ér­deklődnek ezek iránt: néptánc­kutatók, koreográfusok, népze­netudósok, nemzetiségpolitiku­sok — és néptáncosok. * Hogy mindez sikerült, érezhe. tő volt az előadásokon, a mű­soros esteken, és a> délelőttök táncóráin. Kricskovics Antalén például, aki száz és annál több ember motorjaként tanította, vit­te, vezette a szerb kólót. „Ritus ez — mondta aztán, a tánc szünetében —, ezek a táncok mind megannyi szertartás. És ez bennük a lényeg — mutatja — a kézfogás. Hogy akik táncol­ják, azok összefonódnak, egyek a ritmusban ...” Ritus, szertartás... — mor- zsolgatom magamban a szava­kat. — A régi Európa legősibb táncműfaját őrizte meg a bal­káni körtánc, a kóló — hang­zott a gondolat előzménye vagy folytatása dr. Martin György néprajzkutató előadásán. A kol­lektivitás, az együvé tartozás ősi ereje őrződött meg benne, és ez az, amire a ma embere különös módon rácsodálkozott. Ezért népszerűek ma a Balkán táncai Amerikától Európáig, s hazánkig. A párostáncak divat­ja után a közösségi táncoké, a közösségben való feloldódásé — 'ejtegette Martin professzor a kóló s a kólótábor sikerének :itkát. Háromszoros volt ugyan- s az érdekődés a száz főt be- bgadó rendezvényre. * S eszembe jutott, hányszor fi­gyeltem nosztalgiával, milyen ;pontán módon szólal meg ju­goszláviai fiatalok ajkán a ha­lai népdal, milyen magától ér- etődően kezd el gyűrűzni a íarmonika hangjára a kóló. Milyen magától értetődően bír­ák a délszláv népek fiai zenei is táncnyelvüket. Él a népda- uk, él a néptáncuk — mig a niénk mintha visszavonult vol- la a gyűjtők, a múzeumok, a nűvészeti együttesek, a stúdiók 'Hágába. Ritkán csendül fel :özös munkában, közös szórako- :ósban, utazásokon, tábortűz nellett, ünnepeinken. Amikor lem a kórus, hanem mi éneke- iink. Egyedül a táncházmozga- om tett valóban érdemlegeset rzért az ügyért az elmúlt tíz év­ien. * A nyelv ezer években méri áltozásait. A zene több száz v léptékével. A tánc van leg- tkább kitéve a divatnak. A tánc íozgékonyan követi a kor divat­ét, azonnal és közvetlenül fejez i történelmi változásokat, me­rek száműzik például a me­nüettet, és a forradalom táncá­vá teszik a carmagnole-t... a nemzeti összetartozás érzését fejezheti ki ily módon a reform­kori magyar tánc divatja, vagy az elmúlt háborúban a parti­zánkóló „műfaja” ... S mivel oly érzékenven követnek politi­kai áramlatokat, fordul elő a történelemben, hogy bizonyos táncokat egyszerűen levesznek a műsorról — tiltanak s betil­tanak. * A táncok nem igazodnak az országhatárokhoz, de még az etnikai mezsgyékhez sem. Az emberek mindig szívesen átjár­tak egymáshoz mulatni. A buko­vinai székely ember a román szomszédhoz, a bácskai szerb a magyarhoz és viszont, fgy le­hetséges, hogy a dél-dunántúli ugrásnak sok, láncban járt for­mája ismeretes, hogy a tambu- razene divatja a Kárpát-meden­cében muzsikáló cigányzenéket, rok példájára alakult ki, és ter­jedt el déli szomszédainknál; hogy a bunyevác kólóban sok­sok csárdáshoz hasonló lépést figyelhetünk meg, míg a Duna- melléken, a Bácskában „kenyér- morzsásan”, azaz kólós apró- zással táncolják a csárdást, és körcsárdásuk apró rezgései a dél-magyar részeken a szomszé­dok finoman kitartott táncmoz­gását juttatják eszünkbe ... Idézni sem kell, oly nyilván­való a bartóki qondolat, s Adyé — hogy egy a hangunk, és nem. csak a bánatunk, hanem a tán­cunk, az örömünk is ... * Nemzetiségi kapunyitás — hallottuk a1 tábor megnyitóján. Kapunyitás, melyre gondos elő­készítő munka után nyílt lehe­tőség, Amikor megalakult az Országos Néptánctanács, felve­tődött ugyanis, hogy biztosítani kellene a nemzetiségi néptánc, művészet sajátos útjainak érvé­nyesülését, és ugyanakkor rész­vételét is a hazai egészben. így sikerült kialakítani azt a rend­szert, mely szerint a nemzetiségi néptáncmozgalom vezetői, részt­vevői ott vannak minden jelen, tős hazai szakmai fórumon, ugyanakkor pedig saját körükön belül végzik a maguk speciális feladatát. Hogy befelé fordu­lásról mennyire nincs szó, arra frissiben a pécsi kólótábor adott jó példát. Remélhető, hogy a hazai szlovák, román és német nemzétiséq tánctáborai is ha­sonló lendülettel teljesítik majd feladatukat, hasonló nyitottság­gal rendezik meg továbbképzé­süket. * A magyarországi délszlávok mintegy százezren élnek hazánk különböző tájain: 6 ezrerr a szerbek, 4 ezren a szlovének és 90 ezren a horvátok. Ezek a szá. mok a néprajztudomány adatai, ezeket nem hivatalos összeírás­ból szedi a1 kutató. Tudjuk, ma sem vállalja mindenki nemze­tiségi hovatartozását, hiszen ez a vállalás sokszor jelentett ál­dozatot, vagy megbélyegzést az elmúlt száz év alatt. Vállalni a régit, a hagyományt, és megfe­lelni az új hazának — nemegy­szer jelentett a múltban kettős terhet, nemegyszer mérhetetlen szenvedést:.. * A kólótábor talán legfonto­sabb üzenete a felhívás volt, amely Martin György szájából hangzott el mindazokhoz a fia. talokhoz, akik részt vettek az ötnapos továbbképzésen. Agon dolat, hogy a néptánc nemcsak tudományos intézetek ügye, ha­nem valamennyi néptáncos fia­talé. Most távozik ugyanis mellő­lünk az a generáció, amely még birtokában van a régi paraszti világ tánctudásónak. Ha ezt el. veszítjük, nem vesszük át, az el- szürkülés fenyegeti tánckultú­ránkat — magyarokét, horváto- két, szerbekét egyaránt. Hiszen ahogy Kodály figyelmeztetett pár évtizeddel ezelőtt, a kultú rőt senki sem hordja a vérében, a kultúrát nem lehet örökölni. A kultúrát csak megtanulni lehet. Gállos Orsolya Amatőr képző­művészeti kiállítás 1981. június 6-7-én a diós­győri Vasas Művelődési Köz­pontban országos amatőr kép­ző. és iparművészeti kiállítást és találkozót rendeznek. A rész­vétel feltételei: minden amatőr képző- és iparművész, szakkör, illetve alkotócsoport részt ve­het négy kategóriában az utób­bi három évben készült mun­kákkal. (Festmény, grafika, szo­bor, kisplasztika; iparművészeti munkák; környezetalakítási ter­vek, makettek, ezek fotói; vi­zuális kísérletek dokumentációi.) A pályázaton való részvétel szándékát a megyei művelődési központnak jelezzék az alkotók, s innen kapnak részletes felvi­lágosítást. (Pécs, Széchenyi tér 9/10.) ehéi&égg Felzárkóztatás és tehetség* * gondozás Mi a fontosabb? - kanya: rodott vissza újra meg újra a beszélgetés a Tudósklub egyik utóbbi televíziós vitáján a régi kérdéshez: a hátrányos hely­zetből induló gyenge tanulók felzárkóztatása fontosabb-e Jelenet a darabból. Képünkön (balról) Gyöngyössy Katalin, Csikós Gábor és Leviczky Klára Fotó: Proksza László Pillanatképek egy próbáról — Gyerekek, a következő kel­lene! Azt próbáljuk ki, hogy Csíkos Gabi csak lopakodik, nem csörög, nem hívja fel ma­gára a figyelmet. Kati a hátá­val érezze, hogy megjött a kis- fiacskája, jó? Várjunk csak, hol az ügyelő? Győzőkém, mi van a kárpitossal? Legalább a dísz­let készüljön el! S miért ilyen porosak a bútorok? A kellékes­nek legyen egy portörlője! Hát gyerekek, mi van itt!?... — Egyes gong: a nézőtér ki! Kettes gong: a Kati bejön, hár. más gong: elkezd zongorázni! Sík Ferenc, a rendező levo­nul a színpadról, az assziszten­se mellé ül, jegyzetelnek. A sú­gó az első sorból figyeli a je­lenetet. S ha másnak nem is, de őneki a pillanat tört része alatt észre kell vennie, tudják-e folytatni a szöveget a színpa­don, a villanásnyi csönd szán. dékos-e, mikor, mennyit kell segítenie. Valaki papírlapokkal lábujj­hegyen átsettenkedik a háttér­ben, míg Vallai Péter és Csikós Gábor jelenete zajlik a színpad 1 980-ban múlt tizenöt éve, hogy Szörényi Levente és Bródy János együtt dol­goznak. Sok jól és kevésbé jól sikerült lemez, sok siker és öröm, de bánat is van mögöttük. Talán nem téve­dünk, ha azt mondjuk, nem kis szerepük volt a „country and eastern" fogalom ki­alakulásában. Bródy János Hungarian blues című LP-je ízig-vérig country zene. Édes-bús mu­zsikája méltán lett sokak kedvence. Fanyar humora utánozhatatlanná teszi da­lait. Az ügyesen, árnyaltan poentírozott dalszövegek va­lódi, el nem apadó tehet­ségről tanúskodnak. Kevesek képesek erre; nálunk talán csak Bereményi Géza és Sztevanovity Dusán, Bródyn kívül. A csiszolt és finom szö­veghez jól illeszkedik az egy­szerű hangzás, a melodikus zene, amely olyannyira jel­lemző a country-stílusra. Sok­szor a gyermekes pajkosság, Á Bródy blues az álinfantilizmus az az esz­köz, amellyel a kívánt ha­tást el tudja érni, mint a Kiskacsa című szerzeményé­ben. Az elsődleges tartalom mögött azonban mindig mé­lyebb értelmű mondanivaló fedezhető fel. Szép példája ennek az eszköznek a Masz­kabál. Jól sikerült Szörényi Szabolcs zenei rendezői de­bütálása; a zene sehol sem tolakodik előtérbe, mégis apró és érdekes, nüansznyi ötletek színesítik a hangsze­relést. Klasszikusan szép Szörényi Levente mandolinjátéka A Bűnbánó Magdaléna cimű számban. A már említette­ken kívül a legjobban sike­rült kompozíciók; a Személyi igazolvány, a Földvár felé félúton és a Vásárhely. Az előbbi egyben összegzése is a megtett útnak, magyaráza­ta a szerző életérzésének. Egyetlen ötletre épül a Ne­vet ne mondj! című dal, úgy érezzük, nem ártott volna még érlelni, talán többet ér­demelt volna ötvenhat má­sodpercnél. Kissé hatásva­dásznak, s mindenképpen a zeneanyag leggyengébb da­rabjának tűnik a Hungarian blues, felvételét csak az mentheti, hogy a kínálkozó címvariációk közül e dalé a legátfogóbb. Talán még van remény a jószerént beszerezhetetlen hanglemez utánnyomására. Bay Endre oldalsó részén. Egyszer, aztán még egyszer. — Peti? próbáld csak penget­ni a hegedűt, úgy van, nagyon remek! — Béluskám, amikor a Peti leül és penget, akkor min­den fényt lassan leveszel! A rendező visszalép a szín­padra. A színészek is kényel­mesen elhelyezkednek, várják az instrukciókat: — Kicsit hullámzó volt a szín. vonal, de azért jó. Peti, kicsit több férfihuncutság legyen a szavaidban, amikor mondod, hogy te még most is udvarolsz Katinak. Mivel nem is a Gabi anyja, ez helyénvaló lenne. Ga­bi, csak annyit, a hangerővel takarékoskodni mindig cél le­het. S ne játsszátok el a mo­tyogó Dörmögő Dömötört! S azt érzékeltessétek, hogy hiába a villany, a civilizáció, ha a fe­jekben még nincs világosság! A rövid kávészünetben a kel­lékeseké a színpad. Ilyenkor tárgyalják meg az elintézni­valóikat: Mikor nincs próba, mikor lehet a bútorokat meg­csinálni? Vajon kell-e ez a ken­dő az ötödik jelenetben, vagy nem? Jó ez a pohárkészlet? A Bregyán zöld pulóverét még csak most kötik! Kezdődik a harmadik felvo­nás. Leviczky Klára, Bregyán Péter harmadszor kezdi a jele­netet. Jön Csíkos Gábor mókás kalapban. Először az ajtón, az­tán az ablakon, mintegy belib­ben. Óriási derültség, „feldo- bódik” az egész beállítás. — Na, itt van! — (mármint a jó meg­oldás) — sóhajt föl a rendező is. S rövid idő alatt még né­hány poén születik közös erő­vel. — Ha sikerül ezt a jelenetet ilyen humorosra komponálnotok később is, ha ilyen jól impro­vizáltok, akkor az Isten áldjon meg benneteket!... A szereplők is fellélegeznek, elnyúlnak a színpadon, vicce­lődnek, gyűjtik a következő képhez az erőt. A végered­ményt február 14-én, szomba­ton este láthatjuk a Pécsi Nem­zeti Színház Kamaraszínházá­ban, Illyés Gyula: Sorsválasz­tók című drámájának eredeti bemutató előadásán. Barlahidai A. vagy pedig a tehetséggondo­zás? Gyakorló pedagógusok is naponta felteszik ezt a kérdést, ami a gyakorlatban így fogal- mozódik meg: mire fordítsa a pedagógus az óra bizonyos ré­szét? Arra-e, hogy a leggyen- | gébb tanulók is eljussanak az elemi tudnivalók elsajátításáig vagy arra, hogy a tehetség is megkapja a megfelelő nehéz­ségű feladatot, hogy képessé­gei ne vesszenek kárba? A kér­dés ily módon feltéve szinte sugalmazza a választ: persze, az első feladatot kell elsősor­ban megoldania az iskolának. Hanem, állítsuk meg gyorsan ezt a gondolatmenetet, mert a kérdést így nem is szabadna feltenni. Két egymást kizáró le­hetőségként semmiesetre sem. Egyszerre kell mai iskolarend­szerünkben eleget tenni mind a két feladatnak. Mert ki mer­né azt mondani, hogy fonto­sabb a tanulóifjúság néhány ezrelékét kitevő rendkívül te­hetséges gyerekek szuperkép­zése a tömeges alapképzéssel szemben — vagy ennek a for­dítottja. Egymásutániságról szó nem lehet, sorrendiséget ennél a feladatnál nem lehet felállí­tani. Hiszen kell valamit ten­nünk, méghozzá intézményes keretek között azért a gyere­kért, .aki négy nyelvet beszél tizennégy évesen, vagy aki 3—4 évvel előzi meg tudásban tár­sait. A tehetséget gondozni, ápolni kell, ki kell művelni, kü­lönben elkallódik. Mert lehet, hogy éppen az idejekorán fel­karolt tehetség fog tizenöt év múlva ragyogó megoldást ta­lálni, teszem azt, égető gazda­sági problémáink megoldására. Ehhez persze legalább ilyen fontos az, hogy tömegek vé­gezzenek színvonalas,'jó minő­ségű, megbízható munkát. Belegondolni is szédítő, hogy mindez tulajdonképpen egy in­tézmény, az iskola vállát nyom­ja. Értékteremés, értékmegőr­zés. az, amire e kérdésben is­kolának, társadalomnak be kell rendezkednie. Az egyik felada­tot, a korrekciót, a felzárkózta­tást, a korrepetálást iskola- rendszerünk nagy tudatosság­gal, sok energiával, és nem ke­vés sikerrel oldja meg. Ez a feladat, úgy tetszik, sínen van. Hanem, a tehetséges kevesek ügye ...? Az ő képességeik felismerése, a megfelelő terhe­lés, energiáik mozgósítása, hogy járjon és pihenjen a mo­tor, hogy a nagyobb közösségi feladatokra képes ember em- bernyi korában jó célért dol­gozhasson, ne érezze magát feleslegesnek, elfecsérelt te­hetségnek ... — félő, hogy erre iskolarendszerünk még nem rendezkedett be kellő tudatos­sággal. A feladatot minden­esetre egyre többször fogal­mazzák meg az oktatásügy berkeiben. A baranyai iskolákban egyéb­ként ez az idei nevelési érte­kezletek témája: a tehetség- gondozás. Remélhető, hogy a közös töprengések gyümölcse­ként mihamar kikristályosodik a megoldás is, a konkrét intéz­ményes keret körvonala. G. O.

Next

/
Thumbnails
Contents