Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)

1981-02-01 / 31. szám

TAKÁTS GYULA a a a START A DELI FOLYOSOROL Takáts Gyula, a Kaposvárott élő költő 70 éves. Neve immár összenőtt a Dél- Dunántúllal, Somogy dombjaival, az itt élő emberek életével. Takáts Gyula költői magatartására jellemző a szülőföldhöz, a fölnevelő tájhoz ragaszkodó hűség, s ezen belül az is, hogy Pécset mindmáig „nevelő városának” tartja, hisz annak bölcsészkarán végezte tanulmányait, töltötte ifjú éveit. A pécsi egyetem alapítá­sának 600. évfordulóján megírta ezeket az élményeit. A visszaemlékezésekből, amelyek a Jelenkorban láttak napvilágot, az alábbiakban közlünk részleteket. Martyn Ferenc rajza Takáts Gyuláról Nádor Katalin felvétele A z Anjou Nagy Lajostól alapított első magyar egyetem, a hatszáz­éves múlt emlékeit se kövek, se romok nem sugallták. Csak egy freskó idézte a központi egye­tem karzatos aulájában és egy Rinaldó-tanyának csúfolt ka­szárnyaszerű kollégium, amely ingyenes menedéke volt a sze­gényebb diákoknak. A Mohács után elvesztett hajdani diákság lajstromára talán csak a főtéri győztes török félhold emlékezik a katolikus templom kupolá­ján. A magyar humanizmust talán Janus Pannonius ma­gyarra áttett versei és a közép­kori mediterrán magyar város emlékezetét csak a település- forma és a zegzugos utcák idézték. A magyarországi ro­mán és reneszánsz stílus Pé­csen is épületeiben lassan Habsburg-barokk álarcába öltözött. És ez a kétszínű álarc akkor is jelen volt, amikor gye­rekfejjel e világra, a művészet­re és az életre fölkészülni oda­mentem. Ott kísértett a tár­gyakban és formákban és a tár­gyak használóiba ivódott. Szel­lemi légkörébe. Csak itt-ott volt természetesre egyszerűsí­tett. De ezt is a szegénység okozta. Például a Rinaldó-ta- nya termeiben és tanulójában, ahol saját szabályé vasfegye­lem uralkodott. A szegénység és a célszerűség saját önkor­mányzatot kialakító okos pa­rancsa szülte. Másutt ennek a légkörnek valami olyan nyo­masztó és élettől távoli szaga volt a valóság minden viszony­latában, mint mikor hazánkban bárhol, a szalmatetejű vályog­házak között, valaki az egyet­len európai stílusban alapo­zott, de egyre szűkebb látókörű kcgyuraktól évtizedekről évtize­dekre meghamisított öreg templom sekrestyéjébe lép. Va­lami csak félig e világi szag, amely mozdulatlanságot pa­rancsol. Visszatartó, lelassító, és ugyanakkor micsoda más világról beszéltek a Párizsból és Rómából megtért társaink. Szerencsére erre a világra vad és szenvedélyt sugalló kékjével tört rá a dél-dunántúli ég. Min­dig, perzselve is a dél kedé­lyét és életszeretetét sugározva az álarcra és reánk, és rám, aki ha kitekintettem, mit is lát­tam e valóságra nyíló forró bölcsészfolyosóról? Egy a város, pontosabban a világ végére épült intézmény lábától a Dráva felé terjeszke­dő zöld és . üres mezőt. Keletről ezt egy kocsibeszálló vendéglő szegélyezte, amelyben később Weöres Sándor lakott. Aztán mögötte egy sárga, düledező kápolna állt és körülötte a fü- vészkertnek is beillő Balokányi temető, amelynek sírkövein még jól látszottak a géppuska lövedékek becsapódásai, amelyet a föllázadt bosnyák zászlóaljra zúdítottak az akkor még reáliskola tornyából, ahol az én időmben szalmazsákján egyik meteorológus egyetemi társunk lakott. A temető sötét­zöld fáival, hepehupás kriptái­val, lugasos parkjával dél fe­lől tovább húzódott. Itt tanu­lásra kibérelt külön kriptáink voltak. És az egészet a Búzatér sivár üressége keretezte, amely­be a Szent Mór kollégiumot varázsolta Vargha Dómján egy katolikus Cambridge és a bu­dai Szent Imre kollégium remé­nyével, ám groteszkül és kaszt- rendszerűen fölépített belső rendjével és érintetlen és ha­gyomány nélküli diákstílusával. A teniszpálya mellé vásározó ncpokon a drávai kanászok egész disznófalkákat hajtottak be. Egyszer ablakomból az egy­más után ismétlődő irtó visítá­sokra ahogy kinézek, megdöb­benve vettem észre, hogy csiz­más lábai közé szorítva egy szem fekete kanász egész köri­dőt heréit ki. Csak az volt még meglepőbb, hogy minden mű­tét után, ez a díszbe öltözött pásztor, a nyakában lógó ta­risznyába mindig beletesz vala­mit. Mint néprajz utón érdek­lődő lerohantam és tőle tud­tam meg, hogy itt mindjárt a hóhér teniszlabdák pattogása mellett pósztortűzön bogrács­ban pörköltet illatosít. Hetyke ismerősöm menten meg is hí­vott a lapuló, már bizony kis ártányok között herepörköltre. Biztosított a kollégium árnyé­kában, hogy még a pécsi püs­pök se eszik ma különbet. Nem fogadtam el, ma is saj­nálom —, pedig tudtam, hogy délre a püspöki erdészettől ajándékozott szarvast tálalják föl nekünk immár negyedszer ezen a héten. Ilyen véres és holt valóságban állt új pécsi otthonom. Álarcok, temetők, szikrázó ég, s a fülledt déli folyosóról búzára, salakhegyek­re és disznókondákra tekintő világ. I lyen légkörben készülőd­tem. Egyetemünk céljá­ban ugyan a diploma mércéje is ott állt, de fölötte mérce és szalag nélküli maga­sabb és távolibb célok legeb­tek. Célok, melyekhez talán ez a pálya nem is volt alkalmas építésű. De mégis pálya volt, ha nem is olyan mint a Delphi szentélyei fölött épült magas stadion. Jobb híján a pécsi diplomaszerző stadion, amely­nek salakján közben a Bolo­gna—Pécs egyetemi atlétikai viadalok játszódtak akkoriban. Szép mérkőzések, melyekről a líra hiányzott. Ilyesmi hiányérzés kísértett, mert Kaposváron eddig ott élt körülöttem egy egész festőisko­la légköre. Rippl, Bernáth, Martyn, Galimberti és az Isten tudja, hová lett Tucic emléke, képeik, akvarelljeik, aztán Ba­lázs János, Bacskay és Kunffy, akik napi jelenségek voltak városunkban. Ám itt nyomát se leltem mindennek. Csupán a város stílusa volt az, amelyik érdeklődést keltett bennem. És pótlásul itt volt a művészettör­ténet. Mégpedig két kitűnő képviselője, Felvinczi Takáts Zoltán és a Zengővárkonyról bejáró Fülep Lajos. Nyolc fél­évet hallgattam végig esztéti­kai, művészet-filozófiai és az ázsiai és európai művészet kö­réből hirdetett előadásaikból. És az volt ebben a tanulásban a szép, hogy még csak árnyé­ka is távol volt minden kötött­ségnek és kötelező következ­ménynek. Beszélgettek, magya­ráztak, tűnődtek néha maguk is, és bemutattak pnnak a két kezemen elszámolható, de leg­többször csak három-négy hallgatónak, akik közül példá­ul én egyszemélyben két éven át a diavetítője voltam Takáts Zoltánnak. Sokszor esti órákon át a nagy előadóteremben vagy épp a szabad földrajzi intézet előadójában csak ma­gamnak, magunknak vetítettünk, és szórakozva tanultam. Külö­nös négy év. Sok elmélettel —, esztétikáról, stílusról —, sok lát­nivalóval. Annyira elmerültem a képzőművészet elméleti és tör­téneti vonatkozásaiba, hogy bizony ez idő tájt alig rajzol­tam húsz képet. Az érdekeseb­bek japános, kínai motívumú absztrahált magyar tájképek voltak és vízfestékkel készült saját versillusztrációim. Alá­írás nélkül kerültek gazdájuk­hoz, mert minden kísérletnek akad gazdája. Egész másképp volt az iro­dalommal. A dolgozatjavítá­sok miatt — ha majd mégis tanítanom kellene —, bár nem iratkoztam be irodalomszakra, mégis egyik legszorgalmasabb hallgatója voltam Tolnai Vil­mosnak, aki felejthetetlen Arany János-szemesztereket tartott. A gimnázium Toldija, az annyi-annyi memoriter az ő életismeretével és irodalomtu­dásával, előadókészségével és lelkesedésével csak most emel­kedett klasszikussá előttem, épp úgy, mint a klasszikus Ho­ratius vagy Vergilius, Ovidius magyar irodalommá Gyomlay óráin. A legnagyobb csalódást azonban az okozta, hogy nem volt Pécsnek angol tanszéke, így aztán egy ideig járogat- tam csak a lektor hirdette ha­ladók tanfolyamára,' aztán ahogy lenni szokott, lassan oda jutottam, hogy amíg Kaposvá­ron felelőtlen gyerekfejjel an­gol irodalomtörténet írásával kísérleteztem, most lassacs­kán már csak erős szótározás­sal kellett újra kezdenem az angol líra antológiáját. De csökönyös örömmel legtöbbször mégis eredetiből olvastam, for­dítottam. Ám ahogy közben Grazba is elküldték a szüleim, ez csak beszédkészségem gya­rapította, eltekintve néhány művészettörténeti és geológiai tanulmánytól. E bátran nomádnak mond­ható szabad életformában, amelyben mindig igen kisszá­mú közösségben éltem, a szel­lemi gyűjtögető-gazdálkodás e periódusában a filozófia és a geológia volt az, amely a ta­nulás és a rendszeres fölkészü­lés formájában is tornára kész­tetett. A természettudomány és a technika a gyermekkori né­met atlaszok korától foglalkoz­tatott. Most doktorátusom tár­gyai lettek. A föld, a földtör­téneti idő, a világszerkezet és mechanika és a rajta és ben­ne álló és élő embernek a ró­luk és a világszerkezet és meg­ismerésükről vallott tudásrend­szereinek olvasása talán az öt egyetemi év alatt a legérdeke­sebb óráimat és napjaimat adta. Prinz Gyula mindig érde­kes és mindig többórás szabad előadásokat tartott. Könyvei­ben — nem úgy, mint Cholno- ky -, ő kínosan nehézkes volt, ám mint előadó lenyűgöző. Halasy-Nagy József pedig mi­közben a teológia tanáraival hitvitázott, az egyetemen olyan választékos órákat adott, ame­lyek inkább irodalmi előadá­sok, egész esszék benyomását keltették. Ő volt az, akinek stí­lusából írói erények hatottak. Nem véletlen, hogy Weöres Sándor „A vers születése" cí­mű disszertációját az ő tan­székén és az ő biztatására és bizalmából készítette. A böl­csészhallgatók közül legtöb­ben, akik irodalommal foglal­koztak. mindig felvették dokto­rátusukhoz Halasy-Nagy tár­gyát. ■ “"^gy indultunk Pécsről, elég sokan, s ha visszagondo­lok, talán nem is volt olyan szűk az a déli folyosó. Falán egy hosszú-hosszú, kes­keny asztallap húzódott végig, amelyhez a székek és a hall­gatók az intézetekből ki- és bevándoroltak. A kis vendég­lőkön kívül ez volt minden terv műhelye. Most is visszafénylik. Járnak-kelnek rajta és ahogy nőnek ismerősei, mégse szűkül, mégse távolodik, hanem újra elér hozzám melegével és pu­ritán egyszerűségével. Takáts Gyula Lassan testébe nőve Úgy szűkül a világ, hogy egyre hatalmasabb Már-már kiléphetem a végtelent s a teljest, ami itt lebeg, zöld menny alatt... Oltára asztalom. Körben kék falak: diófák és az ég. Kezemben titkuk; megcsapolt föld és csillagok. S már Krisztus igéin, Kolombusz reményein és Einstein álmain is túl e ponttá se sűrűit geometriában az Egésszel, lassan testébe nőve, már-már egy vagyok! Galambosi László A tenger megőszült Eperfához járó asszony katángok közt lépeget. Kötényébe almát kötött, dajkáigatott kenyeret. Kiáltoz. A fiát hívja, kendőjével integet. Üszkös a Nap kútkávája, billent csonka serleget. Jég-bogárrá fagy a harmat. Jajongnak a bukó darvak. Tenyerünkön cinkék sírnak. Menyegzőből gyászba hívnak. Versben Bújdosó, megőszült köröttünk a tenger. Királyi szivedre fújtak az Isten lovai, László. Homlokod pántolja a Mindenség márvány-koronája. Horkannak rózsa-palástú csikók, gyönggyel-vert kantárú mének az égen. Fekete zekéjű hajnal fekete botokkal dönt a fájdalom havába -minket. Fekete zekéjű hajnal fekete hurokkal szorítja lehajtott fejű hitünket. A föld a Karácsonyfás Ember barátját magához ölelve, a sámán-arcú férfit zászlókkal-fürtös sugárba emelve zökken árvaságba, árvaság bajába. Kerítenek a félelmek horhosaiból tóduló balladák. Ostorod griffkarmokból csavart aranyát miért akasztottad zúzmarás csillagra, László?! Jaj! a hóvirág-koszorús medvék hiába brummognak a fényben. Jajl a bukfencre lőtt nyulak heggyé ezüstlenek a félhomály szőttesében. Gyűljetek a nyirfaháncs-ingű, kökényszirom-köatösű Biztatóhoz. Keresztbe bocsátott kezén Isten csókja ég. Lábán1 Tejútról pelyhező akáccal, kerub-ujjakról lehullt margarétával meghintett zafir-csizma. Tulipánokra boruló szárnyán sárgarigókkal gyűrűzött ég. Jaj! bizonnyal megválthatnád még, Elmenő, a hátrahagyottak szigetét. Olajág és dicsőség Néked, agát-hold-sisakos Aluvó. Ringasson jázmin és hódprém, pihenj nyugtalan Lánghozó. Feledy Gyula rajza Pákolitz István 8 •. v! j &'■ Intarzia A J A T O L L A H TOLL i \ HAJA OLAJ ALHAT OLAJA HALT AJHA A TOLL LOT ALHAJA AJ A HAL TOL HALO JALTA LAJA HOLTA ÓHAJT LALA HOL A LAJTA AHOL i l\ LA JT HALO TALAJ HAJLÓ A LAT HAT LO ALJA A LOHAJLAT OL HAJLATA A TO HALLJA HALLATA JO LAJLA TAHO ALHAT LA J O LALO H AJTA HAJT A LOLA ALLAH TÓJA HÉTVÉGE 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents