Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)
1981-02-08 / 38. szám
Száz éve halt meg Dosztojevszkij Még be tudta fejezni talán legnagyobb művét, a Karamazov testvéreket, még gyújtó hangú beszédet mondhatott az 1880 júniusában felállított Puskin-szobor avatásán, de további írói tervei már megvalósítatlanok maradtak. A következő év február 9-én a halál pontot tett e tragédiákkal sújtott életút végére. Nem az egyre szörnyűbb rohamokban jelentkező epilepszia vitte el, hanem egy ebből származó betegség, a tüdőtágulás. Halálakor csak kevesen tudták, hogy mekkora veszteség érte az orosz és világirodalmat. Dosztojevszkij igazi nagyságát századunk írói, gondolkodói ismerték fel, alkotásai korunkban váltak művészi hatóerővé. Élete a kortárs orosz írók hányatott sorsához is alig hasonlítható. Olyan pokoli mélységeit járta meg a szenvedéseknek, melyektől sokan mások összeroppantak volna. Dosztojevszkij azonban a nyomasztó lelki terhek, a testi gyötrelmek terhe alatt is remekművek sorát hozta létre. Már kora ifjúságában megrendítő élmények érték. Erőszakos, durva apja pusztulásba kergette édesanyját, őt, akarata ellenére katonai pályára kényszeritette. Alig másfél év múlva az apa rettenetes haláláról értesült: fellázadt jobbágyai a szó szoros értelmében agyonverték. Tanulmányait — gyámja támogatásával — mégis eredményesen befejezte a pétervári Hadmérnöki Intézetben. A kényszerűségből vállalt katonai pályának azonban hamarosan búcsút mondott, irodalmi tervek foglalkoztatták. Egy Balzac-fordítás után 1845-ben megjelent első munkája, a Szegény emberek. A regényen még Gogol és Puskin hatása érződött, de már jelezte a nagyra hivatott írót is. A sikeres indulást újabb tragikus esemény szakította meg 1849 áprilisában. Dosztojevszkijt a Petrasevszkij-kör- ben kifejtett tevékenysége miatt letartóztatták és a hírhedt Péter-Pál erődbe zárták. A magyar szabadságharcot eltipró I. Miklós bírósága halált szabott ki rá. Már több társával együtt felsorakoztatták a kivégzéshez, mikor — a cári hatalmi bürokrácia cinizmusára jellemző módon — az utolsó pillanatban megérkezett a kegyelem. A halálos Ítéletet négy évi kényszer- munkára változtatták. Szibériában, az omszki erődben raboskodott az író. Itt szerezte azokat az élményeket, melyekből a dokumentáris erejű Feljegyzések a holtak házából című alkotása született. A kényszermunka ásta alá egészségét is, ebben az időben mutatkoztak rajta az epilepszia első jelei. A szabadulást közel hatesztendei katonáskodás követte. Csak az ötvenes évek végén szólalt meg benne ismét az író. Ekkor térhetett vissza Pétervárra, ahol elsőként a már említett Feljegyzéseket adta közre. Folyóiratot indított testvérével, hogy a megélhetést valamiképpen biztosítsa. Érdeklődése egyre inkább a nagyvárosi orosz élet valóságára irányul. Megírja a Meg- alázottak és megszomoritot- tak című regényét, a nyomor és a csillogás kiáltó ellentétét. Ekkoriban lát' napvilágot a Feljegyzések az egérlyukból néhány fejezete, mely az emberi szorongás ábrázolásával csaknem fél évszázaddal megelőzi’korát. A hatvanas évek kétségtelenül legjelentősebb alkotása a Bűn és bűnhődés. A világirodalom egyik legismertebb, legnagyobb hatású műve ez. Hőse, Raszkolnyikov jelképpé vált, lelki kálváriája és megtisztulása az érlelődő, sajátos dosztojevszkiji filozófia kifejezője. A Bűn és bűnhődés megjelenése után az író művein mind erőteljesebben érződik, hogy művészetét az ember és a társadalom jobbításának lehetőségeit kereső nézetek terjesztésének szolgálatába állítja. Ez azonban mit sem von le munkáinak szépirodalmi értékéből. Filozófiai tévedéseit feledteti velünk a kor- és emberábrázolás utánozhatatlan tökélye. Életének utolsó évtizedében — betegségekkel, értetlen támadásokkal, magánéleti problémákkal dacolva — olyan nagyszerű regények születnek, mint A félkegyelmű, az Ördögök, A kamasz, A szelíd teremtés, s az életművét betetőző A Karamazov testvérek. Ez utóbbi mintegy enciklopédikusán ösz- szefoglalja az író eszméit, a három Karamazov testvérben ott van a korabeli orosz társadalom megváltásának Dosztojevszkij által elképzelt lehetősége. Felsorolni is nehéz lenne, hogy ez a filozófiai gondolatokban és művészi megoldásokban, eszközökben olyany- nyira gazdag életmű a huszadik század hány nagy szellemére hatott. Tanultak tőle lélekábrázolást, légkörteremtést, valóságlátást, cselekménybonyolitást. Példát adott a tényirodalom, a fantasztikum, sőt, még a bűnügyi regények- művelőinek is, Magyarországon mór a múlt században ismerték Dosztojevszkij néhány alkotását. A halála utáni évben jelent meg Az örökös férj, Tim- kó Iván fordításában, ezt követte A szenvedők (Megolá- zottak és megszomorítottak), A játékos, a Fehér éjszakák. Az első fordítások még németből készültek, de az 1888- ban megjelent Raszkolnyikov- ot (Bűn és bűnhődés) Szabó Endre már az eredeti nyelvből fordította. Szabó Endrének köszönhetjük, hogy több évtizedes munkával elkészítette Dosztojevszkij műveinek első legteljesebb magyar fordítását. . . Kovács Sándor Durkó Gábor rajza Elromlott meséink F öldre szállt már a mesebeli sárkány is. Az őslénytan tudományos pontossággal rekonstruálta az életét. A mítoszok, a legendák félelmes mammutállata kiállítási tárggyá szelídült, csontvázát múzeumban állhatjuk körül. Orvos barátom hosszasan magyarázza, hogy meséink vasorrú bábája nem más, mint egy akromegáliában szenvedő falusi öregasszony, akinek hormonzavarától megnőnek a test- és csontvégződései, a csigolyáinak szabad felületei is, ezért meggörnyed. így hát ez a néni általában szelíd és csendes szavú, mégis kicsúfolják, pedig a légynek sem árt. Már az „Alice Csodaországban" is szindrómává változott; Alice-szindromának nevezik azt a tünetcsoportot, amelynek az a lényege, hogy a beteg látásmódjában eltorzul a személyek és a tárgyak alakja, nagysága, távolsága, helyzete. Az „Alice” szerzője, Lewis Carol ideggyó- gyászi vélemény szerint közismerten migrénben szenvedett, s rohamai bizonyára érzékcsalódásokkal is jártak. Csillagokat ostromló korunk elmúlt idők képzeletvirágait tépdesi. Romlanak a meséink. Mintoóvodában átlaggyerekek. Még nem tudják mi az a panel, s bár óvodájukat skatulyaként rakták össze az építők, ők maguk kacsalábon forgó várat varázsolnak az építőkockákból. Igaz, többen felhőkarcolónak nézik, így a képesítés nélküli óvónő is, akinek a fantáziája már liftre jár. Elújságolja, hogy tegnap haza kellett küldenie a gyerekeket, mert ismeretlen tettesek éjszaka betörtek az óvodába. A négyéves Zita odasurran és hadititokként, halkra fogott hangon közli: „Kijöttek a rendőr bácsik...” A gyerekeknek jó fülük van, meghallják, erre fölugranak a játékok mellől. Már nincs üveghegy, kacsalábon forgó vár, az élmények a betörés körül forognak. Egy copfos kislány mondja: „Otthon voltunk anyu. val és nagytakarítást játszottunk, és anyu azt mondta, hogy ha már nem megy be dolgozni, legalább rendet csinál". Szemüveges kisfiú vág a szavába: „Apukám szerint biztosan valami trógerek törték be az üveget, mert itt annyian vannak ..." Valómi történt. Nemcsak a felnőtteknek, a gyerekeknek is esemény a betörés. Most úgy tetszik, mintha csupán pótszerként szolgálna számukra Hófehérke, Jancsi és Juliska. Mintha a tündérvilágot kiszorította volna a rendőrségi sziréna. M inden mese — vallotta Novalis, a német romantika költője. Az emberi világ két ellentétes pólusa: a praktikus valóság és a mese realitása. Honti János A mese világa című tanulmányában így ír erről: „A mi civilizált európai világunkban már csak ott találhatjuk meg a mesét, ahol a praktikus világ kultúrájának még nem volt alkalma magához ragadni a zsarnokságot: a gyermeknél, akihez még nem jutott el ez a világkép a maga leigázó mivoltában, és a falu népénél, amelyhez hagyományban és ősi kultúrában való gyökerezé- se nem engedte meg .komolyan’ közelférkőzni ezt a világképet." Honti János úgy véli: a világ valóságai a gyermek előtt legkomolyabban a mese formájában mutatkoznak meg. A falu városiasodik, a gyermekek világképe sokkal korábban hasonul a felnőttekéhez, mint eddig bármikor. Az erdőről a kemping, a csillagokról az űrrandevú jut az eszükbe. Aminek kereke van, az autó, s ha játékiparunk nyúl alá, szerel kereket, az is csak autó lehet. Száguld velük az élet. Napirendjüket akár indigóval írhatnánk. A világ közléseit másképpen fordítják le maguknak, mint egykoron mi tettük — mi mégis hajdani receptek szerint viselkedünk velük. Az információáradat mindenkit, Németh Endre rajza így őket is vadul, kérlelhetetlenül éri. Semmiből sincsenek kirekesztve, még abból sem, amiből ki kellene rekeszteni őket. Nincs elég idő és türelem rá, hogy megóvjuk a gyerekeket a képernyőn látható harcoktól, robbanásoktól és balesetektől, így számukra is előbb-utóbb harcok, robbanások és balesetek jelentik az eseményt. Eldobják a gyalogos katonákat, műanyag rakétát, kelepelő géppisztolyt ragadnak a kezükbe. A játékipar milita- rizálódása csupán következmény - hiába a keserű, tiltást követő nosztalgikus hang, a si- milabdák korát emlegető. A mintaóvoda szép. Berendezésében ugyan nem követi a gyermeki léptéket — ugyan miért nem? — de a csöppségek szemlátomást jól érzik magukat benne. Az udvar a környékbeli üzemek készítette hintákkal, mászókákkal van teli, a homokozón túl a közlekedési park. Az óvodában sehol sem találok meséskönyvet. A játékpolcon néhány ronggyá tépett kifestöfüzet árválkodik, kitört kerekű teherautók, műanyag homokozóformák társaságában. Bent az irodában új játék is akad — labda, társasjáték, szőrmeállatok — tartaléknak, ha a többi tönkremegy. Az óvodákban a költségvetés jóval soványabb, mint a bölcsődékben: nem takarékoskodni, határozottan spórolni kell. A bölcsődék ugyanis az egészség- ügyi ágazathoz tartoznak, míg az óvodák az oktatási tárcához. A két felügyeleti szerv pénztárcájából máshogyan csurran-cseppen a forint' a gyermekintézményeknek. Hiába a fenntartás tulajdonképpeni egyneműsége, a tanácsi költségvetés két rubrikát szán nekik. A képesítés nélküli óvónő azért dolgozik itt, mert fél a gyári munkától. Gyerekkorom óta ismerem. Orvos szeretett volna lenni, de a vágyából csak a fehér köpeny maradt. Férje van, gyermeke még nincs: „Nem is lesz, amíg önálló lakást nem kapunk". Munkáját a gyakorlatban sajátította el. Az idősebb, szakképzett óvónő most is sokat segít neki, szinte jobban dédelgeti, mint a rábízott kicsiket. Nevetve mondja: óvodai munkaerőt nehezebben talál, mint óvodást. Kérdem a fiatal óvónőt: szokott-e mesélni a gyerekeknek? „Mesélni? — néz rám csodálkozó szemmel. - Ó, ők inkább játszani szeretnek! Meg különben is: jobban ismerik az Angyalt vagy a Colombót, mint a Hófehérkét...” P akolás, indulás! A gyerekekre a mamák és a papák szinte fölrázzák a ruhákat, idegesen remeg a kezük. Figyelmeztető-fegyelme- ző szavak csattognak, majd egy-két nyugtató puszi. Délután búcsú az óvodától. Felmérések bizonyítják, hogy milyen egyedül érzik magukat a gyerekek otthon. Nincs az az ingergazdag környezet, amely ne válnék szegénnyé az értelmet érlelő párbeszédek nélkül. Nem ismerek szeretetteljes törődést bensőséges kapcsolat nélkül. Alig hiszem, hogy nevelni lehetne valakit a vele való türelmes foglalkozás nélkül. Minden gyerek közlékeny. A be- gubódzás folyamata akkor kezdődik, amikor senki sem figyel a szavára, vagy válasz nélkül hagyják a kérdéseit. Mi, szülők gyakran ügyet sem vetünk rájuk. Szerepet játszik ebben a hajszás életvitel is, meg a kényelemszeretet is. Aztán a nők munkába állása éppúgy, mint a televízió, a szűk, amúgy sem nyugodt lakás, a millió otthoni tennivaló. A dolog kényes része azonban ott kezdődik, hogy az óvodában a szülőre bízzák a nevelés kulcsát, amellyel „a családi - tűzhely melegében” nemigen nyitnak ki semmit, munkába menet pedig használatlanul adják vissza — a gyerekkel együtt — az óvónő kezébe. A mesemondásra nincs mindenütt idő, pedig páratlan kapcsolatteremtő, erő az: a szülőkkel szállni ’ tündérországba, hétmérföldes csizmával (a pa- pával-mamával) átkelni az Óperenciás-tengeren, királyokkal, királyfiakkal- találkozni, csodákon csodálkozni. A fabula aranyigazságainak oktatónevelő hatása manapság már nem csiszolna finomra gyermeki lelket? Aligha van így. A mesemondó közelsége, melegsége hiányzik. A citromot ugyan pótolja citrompótló, mégsem ugyanaz az íze. Mesetablettáink — a rádióé, a televízióé — hiába jók (legtöbbször nem is azok, inkább felnőtt ágyának rugójára járó történetecskék), mást ad a szülő mondotta mese: vissza lehet térni egy-egy kedves részletre, kérdezgetni lehet és felelgetni. Olykor láthatatlan híd épül a szülő és gyerek között. A kár a játékok, a játszóterek, a mai meséink is föbbnyire túlságosan készek. Tanításuk szájba rágó, fantáziájuk szegényes, jelenünkre erőltetetten adaptált. De hát régi gond gyermekirodalmunk mostoha helyzete. Ám a mesélő papák-mamák is hiányoznak! S az utóbbiak hiánya a fájóbb, az elgondolkod- tatóbb. Népmeséink, a Grimm- testvérek, vagy Andersen hőseit akár autóba vagy űrrakétába is ültetheti a szülői képzelet — gyorsan alkalmazkodnak a XX. századhoz, hiszen járatosak a csodákban - csak nincs, aki útnak i ídítsa őket. Marad, a tévémaci, s „a mindent észreve- vő” nézők levelei, hogy miért így vagy úgy mossa a fogát az a szerencsétlen medveboes. Mérnök ismerősöm boldogan újságolja, hogy mit talált ki: fiának a munkahelyi történeteket mondja el mese formájában. Főnöke sárkány, vagy jóságos öreg király - attól függ, hogy milyen napja volt. így keveredik hót civilizált világunkban a praktikus valóság és a mese realitása. Ugyanő tűnőd, ve említi, hogy a Körös-parton tutajt ácsolt a két srácának, és az arcukon nagyobb volt az öröm, mint karácsonykor, amikor villanyvasutat kaptak. Szülőkre éhesek a gyermekeink. Beismerem: túlságosan általánosítva kongatok vészharangot. Nemtörődöm mostohákat varázsolok ide, akinek inkább a mesékben a helyük. Mégsem tudom elfedni a büszke nevetéssel közreadott gyerekszájvicceket — többségük úgy születik, hogy a csöppségek tanácstalanul, eligazító szó nélkül kóborolnak az idősebbek világában, s néha illetéktelen utánzóként a felnőttek szótárához nyúlnak, anélkül, hogy tudnák, mit modnanak. Valójában jól áll nekik. Viszont olvastam fiatal írónk aggodalmát az anya szó devalválódásáról, hogy szitokként már a legkisebbeknek a szájára kerül, a sértett pedig megszokottan veszi tudomásul. Erőltetett a társítás? A kiváló úttörőmunka jutalmául táborozó, kitűnő előme- netelű tanulók cigarettacsikkekkel égették egymást, vas- markú kis fickók terror alatt tartottak gyengébbeket, a pedagógusok pedig csak az egyik, kékre-zöldre vert gyerek anyjának feljelentése nyomón szereztek tudomást oz ügyről a táborozás után. Őrzöm a levelét az édesanyának, aki elpanaszolta, hogy az általános iskola tanítónője őt hibáztatta: mit szaladgál semmiségekért a bíróságra? Homokvár temetett maga alá gyerekeket - olvasom az újságban —, a többiek pedig nyugodtan hazamentek és otthon egy szóval sem említették a szerencsétlenséget. Értetlenül csapjuk össze a kezünket: ez a nevelés ’csődje volna? Vagy a nem nevelésé? üljünk újra gyermekeink ágya szélére, s kezdjük el ismét a mesét: egyszer volt, hol nem volt... Tamás Ervin Kilencven éve született Hornját'Aladár Komját Aladár költő, kritikus, publicista, a magyar szocialista irodalom első időszakának jelentős egyénisége 90 évvel ezelőtt, 1.891. február 11-én született Kassán. Mór diákkorában fogékony szociális problémák iránt. A fővárosban a munkásság sorsával ismerkedik, s alig 22 éves, amikor a Népszava egyik számát az ott megjelent Dózsa-verse miatt elkobozzák. Később Kassák folyóirataiban (Tett, Ma) ír avantgarde hatású verseket, fordításokat. Bekapcsolódik a hóborúellenes, majd forradalmi mozgalmakba, s 1918-ban az elsők között lép be a KMP-be. Forradalmi nézeteiről verseiben, versesköteteiben is hitelt tesz, élete végéig. 1919-ben emigrálnia kell Olaszországba, majd Bécsbe, ahol Uitz •Bélával folyóiratot szerkeszt (Egység). Berlinbe kerül- * ve 1925-től az Imprekorr, a KOMINTERN hétnyelvű folyóiratának szerkesztőségében dolgozik 1933-ig. A hitleri hatalomátvétel után Svájcban, majd Párizsban folytatja ezt a munkát tovább, s közben , verseskötetei (Mindent akarunk!, Megindul a föld) mellett számos kritikát, elvi cikket is ír. Ez időben született' művei a magyar szocialista realista irodalom értékes alkotásai. Költészete kiteljesedésének kezdetén váratlanul halt meg 1937 ele- • jén. Komját Aladár A Dózsa-vér Vörös folyó. A Dózsa vére. Sok úri kéz, sok gyáva kéz remegve gátat hord eléje. . Szörnyű jaj-éjszakán fakadt egy sárga-izzó trón alatt. S azóta szine egyre égöbb. És egyre bömbölőbb a mélye. Ma még a gátak állva-állnak. Kivénhedt zsellér-földeken görbedve markol az alázat. De holnap már ordít az ár az átkozott romok fölött és minden, minden vérbe fúl: a Dózsa-vér az úr, az úr! (1913, március)
