Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)

1981-02-22 / 52. szám

Szefcsik Zoltán munkáiból a közelmúltban kiállítást nyitot­tunk szerkesztőségünkben, a Dunántúli Napló kisgalériájá- ban. A fiatal grafikus a pécsi Művészeti Szakközépiskolában végzett, jelenleg a Baranya megyei Élelmiszerkereskedelmi Vállalat kirakatrendezője. Képek a Kalevala-sorozatból. Keszeli Ferenc: Férfikor Esztendők sok-sok éjszakáját neszeztem végig veled s találtunk számtalan egyforma mozdulatra — a „nincs két egyforma mozdulat" törvényének csörömpölésében. Kések, spirálok és beton között. Jártunk az üdvözítő titkok mélyén s lettünk a végtelenség alvajáró ködében részegek, meztelenek a zimankós időben. Most hátra van még, hogy erdei tisztásaim déli ragyogásába vigyelek — egyszál klottgatyában, harmattól lucskoson, kakasszóban, buzgó madárricsajban ... egy húsvéti hajnal barackfavirágos áhítatában vezesselek által a tavaszon. .? Vissza a hóesés prelúdiumába, ahol a csikótűzhely j rőzselángját a hagymaszagban arcodra nyithatom. I Vinnélek magammal őszi esőbe. Diót lopni, hamvas szőlőt j és ragyavert körtét rabolni boldog rettegésben. Vinnélek | a gátra éjszakára, a szénaillat s iszapszag mámorába — $ virrasztani áradás idején. Vinnélek tarlók mezsgyéjére, I friss kazlak szalmájába nyári alkonyatkor, hogy fehér j szoknyád titkát megmutasd. Litánia alatt a toronyba I föllopnálak ... Tudom, hogy velem menekülnél, hiszen a 1 kémények közt lettél te is rettegő. Tudom, hogy beülnél j kopott ladikomba s jönnél velem a kiirtott füzesek alá, 1 jönnél a beszennyezett alkonyatba, partjára a kicsorbult | vizeknek. De tudod, hogy ladikom rég az óceáné, hogy a | füzesek már csak bennem nőnek, és az alkonyat már ott 1 is szennyesebb. Hogy férfi lettem és ajkamig ér a I civilizáció. I ~ . K ét sikertelen elvonókúra, s félévig tartó intézeti kezelés tartózkodóvá te­szi az embert és gátló- sóssá, hogy nem kezdhet tiszta lappal, míg zűrös előéletében felgyülemlett adósságait visz- sza nem fizeti. Kalandokba bo­csátkoznia is kockázatos, mert az érzelmek bizonytalan hoza­mú befektetése „rizikó faktor": egyenes út visszafelé a pohár­hoz. Ezért céltudatosan eluta­sítottam a kihívásokat, kerültem az alkalmakat, hogy „lazítsak”, „kikapcsolódjam", „könnyítsék magamon". Egy kőműves kisiparosnak dolgoztam a keze alá. Nehéz, komisz melókat vállaltam, s végeztem látástól-vakulásig, hogy sok pénzt keressek. Kímé­letlen voltam magamhoz; és el­szánt, hogy mást sem kímélek, ha el akar téríteni célomtól. Ezért aztán kelletlenül álltam szóba még azzal a nővel is, aki nem úgy viselkedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése ingerült volt: „Nem tudja, ké­rem, hova a fenébe lett innen a tizenkettes megállója?" „Itt sosem volt buszmegálló”. „Na, ne tréfáljon". „A tizenkettes a szálloda mögül indul”. „És hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy". „De hiszen az a vég­állomása!" „Pesten igen, itt nem.” „Itt mi?" „A köztemető." Szent Mihály hete volt, sö­tétség, szemerkélő eső, nyirkos­ság. Nem volt kedvem folytatni ezt az ostoba társalgást. Keze­met viharkabátom zsebébe sül­lyesztve köszönés nélkül indul­tam tovább, de a nő nem sér­tődött meg. Kopogott utánam vaqy ötven métert, azután meg­szólalt: „Maga hazudik. Nekem minden férfi hazudik." „Mérget vehet rá, hogy vannak kivéte­lek.” „Vettem már be mérget, de kimostak.” „Nagyon sajná­lom.” Eay qombafejű utcalámpánál a nő elém került, s szembe for­dult velem. „Akkor ittam mér­őét. Károly, amikor disszidál­tál." „Maga összetéveszt valaki­vel.” A nő mindkét tenyerét mellemnek támasztotta, megál­lított, felnézett és azt rebegte, hoov „Károly, a te Líviád téged senkivel nem téveszt össze”. Átkeresztelésem hallatán ne- vethetnékem támadt. Első aon- do.latom azt volt. hogy lódítok eqyet e hivatlan lidércen, hadd keresse a fővárost, a tizenket­test és károlvosítson maqának egy másik férfit. De ahoav job­ban megnéztem az én Líviámat, nem maradt kételyem aziránt, hogy beteg: talán kábítószeres állapotban hallucinál, talán idült alkoholizmusban eredez- nek a röaeszméi a kezdődő de- líriumban . . . Ügy döntöttem, vállalom a károlyságot, amíg Líviát felügyelet alá nem he­lyezem. „Menjünk" — mondtam. Lívia karon fogott, és engedel­mesen követett. Nem adtam tudtára, hogy a kórház felé tar­tunk. „Mi történt veled azután, hogy disszidáltam?" „Megversz, ha elmondom." „Egy ujjal sem nyúlok hozzád." „Máskor is mondtad már." „Higgy ne­kem." „Pedig most nagyon megérdemelném, hogy elkala­pálj." „Nem teszem, na" — és átfogtam a vállát. A töredezett szövegből az állt össze, hogy miután „dobbantot­tam", Lívia sokáig bőgött, az­után jött a méreg, a kórház; is­meretség egy jó svádájú szél­hámossal, aki odaköltözött hoz­zá, ,;a mi gyönyörű lakásunk­ba", elválasztotta tőlem, s míg el nem vette feleségül, a legfi­gyelmesebb férfi szerepét ját­szotta, de azután „birtokon be­lül" elkezdte Líviát módszere­sen „darálni”; kötekedett, tört, zúzott, rossz ribancokat hordott fel, és még akkor ő játszotta a féltékenyt: éjszakákon át fag­gatta a feleségét, hoqy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: előtör azért, mert „a szét­szakadásig fel volt spannolva", később meg azért, mert „csak akkor érezte magát”, ha ivott. . . „Nincs véletlenül zsebedben a lapos üveg?” „Én nem iszom”. Cinkosan oldalba bok­szolt. „Azelőtt nem Köpted ki a tintát.” „Elmúltak azok az idők.” Lívia végül méqis szétszakadt: az szakította szét, hogy a férje ráparancsolt: menjen le a Rá­kóczi térre „almát árulni". Ak­kor nagyon berúgott, olvasat- lanul aláírt egy papírt, „fel­mart valamennyi zsozsót", és mire kijózanodott volna, az ut- * * A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán díjat nyert al­kotás. cán találta magát, „birtokon kí­vül". Egy ideig bárról-bárra „keccselt”, „szanaszét" aludt, azután minden összezavarodott; rémlik, hogy a Nyugatiban je­gyet váltott valahová. Leszállt valahol, de ez sem biztos . . . „Tényleg nincs nálad a lapos üveg?" „Nincs.” „Emlékszel-e, .mit mondtál, amikor utoljára mentünk fel anyukámhoz?" — kérdezte Lívia, míg a liftet vártuk. „Sok min­dent mondtam." „Azt mondtad, jó volna kiszedni a vénasszony­ból, hova dugta el a takarék- könyvét." „És te kiszedted?" „Én igen, te meg el." Szerencse a szerencsétlen­ségben: az elmeosztályon Kós Gyuri volt az éjszakai ügyele­tes. Padtársak voltunk az álta­lánosban, a gimnáziumban. Ak­kor elváltak útjaink; mire ő el­végezte az orvosegyetemet, és letette az elme- és idegorvosi szakvizsgát, addigra én is vé­gigjártam az alkoholizmus stá­cióit. Akkor találkoztunk ismét. Félévi kezelés után azzal bo­csátott el, hogy „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”. Gyaní­tom, hogy ezt a szöveget az­előtt is, azután is eladta né­hányszor. Gyuri még nem felejtette el ifjúkori jelbeszédünket. Liviét, mint a feleségemet mutattam be. de úgy tettem, mintha le­gyet hajtanék a homlokomról. Gyuri kapcsolt, „üdvözlöm, asz- szonyom, örülök, hogy végre megismerhetem." Lívia ragyo­gott. Máskor is kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a ba­Feledy Gyula rajza rátainak, de ő beintett. „Nem akarom, hogy kiröhögjenek", — az mondta . .. „Őszintén, Gyuri, csúnya vagyok én, slampos, zül­lött? ...” Az volt. És kacér pör- dülésnek szánt mozdulata idét­len topogássá lassult, egyen­súlyvesztéssel szánalmasítva. - „Lívia, maga szép és csinos, de most kissé mintha fáradt volna. Megvizsgálhatom?" „Kösz, Gyu­ri, de előbb kínáljon meg ben­nünket valamivel.” Meglepett, hogy a barátom pálinkás üveget, poharakat va­rázsolt ' elő és mindhár­munknak töltött. „Csin-csin, fiúk”, sietett Lívia. Gyurit lete­gezte, s visszatérésem örömére a második poharat is lehajtot­tam. Azután könnyű volt bete­relni a paraván mögé az álta­lam is jól ismert rutinvizsgálat-' ra; és abba is beleegyezett, hogy nem zárkózik el egy ala­posabb kivizsgálástól sem. Mi­előtt a nővér a kórterembe kí­sérte volna, megcsókolt és sza­vamat vette, hogy mindennap meglátogatom. Gyuri nem volt kíváncsi ter­mészetű, se bőbeszédű. Amikor magunkra maradtunk, csak any- nyit mondott, hogy „teljesen kész van". „Akkor miért itat- tad?".,,Mert kész van, mert két kupica már nem számít neki" — mondta nevetve. Elvette elő­lem a poharat, kiitta, ismét töl­tött, de csak magának. Kezé­ben reszketett az üveg, és oda- odakoccant a pohár széléhez. Hirtelen rájöttem, hogy a ba­rátom részeg. „Nem vagy te zugivó?" „Meglepne, ha az vol­nék?" — kérdezett vissza. Nem feleltem. A kitárulkozás tömör, mint egy távirat. „A lányom neuraszténiás, a fiam tolvaj, a feleségem kurva. A Nefelejcs­ben árulja magát. Ö volt az el­ső nő ebben a presszónak ál­cázott kuplerájban, aki először írt négy jegyű számot a cipőjé­re. Elkelt. Ha egyszer bego­rombulok, megölöm .. .” „Pró­báld meg ne szeretni." „Már megpróbáltam." Aznap éjjel úgy támolyogtam haza, mintha én is részeg len­nék. Elfelejtettnek hitt szoron­gások törtek rám. Inni kíván­tam, de szerencsére semmi sem volt otthon. Csörgőre húztam az órát, lefeküdtem, de a dupla altatótól is csak forogtam, mint az orsó. Veszélyérzetem volt. Mintha hínáros vízben csapkodnék, kapkodtam a le­vegő után. „Menekülni” — ez volt az első gondolatom a vek­ker csörgésére. Lajos bácsi, a munkaadóm akkor ért a ház elé. Volgája tetején kétágú létra, az után­futóban vödrök, papírzsákok, szerszámok, „üdülni megyünk” - mondta a gazdám. „A ma­gyar tengernél van egy kis munka”. „Hány napos?” „Kettő­három, de elbabrálgatunk vele egy hétig. Minél tovább pihe­nünk, annál jobban tejel a tu­laj .. . Még mindig nem vagy kész?” Nem élveztem úgy a lógást, a pihentető „babrálgatást”, mint előre elképzeltem. Nem sikerült elhitetnem magammal, hogy semmi közöm ahhoz a nőhöz, aki Szent Mihálykor rám akaszkodott; de ki-kibugy- gyant belőlünk a nevetés, amíg a fürdőszobát csináltuk; ami­korra meg kész lett — éppen egy hét alatt - az ajtófélfához dőlve nyihogtunk, s néztük a művet: a fekete kád, a lila csempe, a sárga WC-csésze és a zöld mosdókagyló ordító íz­léstelenségét. A tulaj azonban el volt ragadtatva. Miután a dicsérő szavakból kifogyott, fél­rehívta Lajos bácsit, és letejelt neki, de tőlem sem tagadott meg egy forró kézszorítást. Itthon első utam a kórházhoz vezetett. A liftre várva azon töprengtem, mi ráció van ab­ban, hogy az elme-idegosztá­lyokat minden kórházban a legfelső szinten helyezik el?... Kós Gyuri narancs illatú rá­gógumin kérődzött, nyilván a pálinka szagának ellensúlyozá­sára. Szeme véreres volt, arca puffadtabb, mint legutóbbi ta­lálkozásunkkor. „Hogy van Lí­via?” ..Azt kérdezd, hol van?” „Nos?" „A hullaházban." Ami­kor látta, hogy megroggyanok, széket tolt alám. „Delirium tre­mens." „Ha mellette vagyok, megmenthetted volna?" „Naiv kérdés, de talán nem lett volna olyan szörnyű a végkifejlet, ha abban a tévhitben hal meg, hogy van férje . . .” Ö, az orvos egy beteghordozóval akarta megszemélyesíteni a Horváth Károly-rögeszmét, de annak sí­rógörcs, dühroham, üvöltözés, ótkozódás lett a vége, és ter­mészetesen gumiszoba ... Talán estig is bámulom ott a semmit, ha Kós Gyuri meg nem rázza a vállam. Azt mondta, vigasztalódjam, mert nem Lívia az első hulla, és nem is ő.lesz az utolsó, akit államköltségen takarítanak el. „Vállalom a te- mettetést." „Hűséges férje, Ká­roly? ... Hülye'vagy." „Ha adsz egy pohárral, a minősítést is vállalom." Asztalának középső fiókjából Gvuri elővette a literest, ki­húzta a dugót, a mosdóhoz ment, és beleöntötte az italt. „Végezzünk az alkohollal, mi­előtt az végezne velünk." „Olyan vagy most, mint egy rossz ripacs." „Találó jellem­zés.” Száját qonosz mosolyra húzta, színpadiason kezet nyúj­tott: „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”. Lívia temetése elvitte a meg­takarított pénzemnek majdnem a felét. A temetőőr évi ötszá­zért vállalta a sír gondozását. Az első évi bért előre kérte. Hitelezőim kifizetése elhúzó­dott, de végül is megtörtént. Ezután volt bátorságom vissza­kérni magamat a pedagógus pályára, amelyről „alkoholos állapotban elkövetett botrány­okozás miatt" távolítottak el, mert hiába kérleltek, hogy „tér­jek jó útra" és „legyek hasznos tagja a szocializmust építő tár­sadalomnak". A kartársak és kartársnők sű­rű koccintgatásokkal ünnepel­ték személyemben a megtért bárányt, és igyekeztek titkolni szánakozásukat, amiért én csak a limonádés poharat emelge­tem. Szűcs Margit, a rajztanár­nő volt az egyetlen, aki ugyan­csak szeszmentes’t ivott, és nem szánakozott rajtam. Azóta, hogy összeházasodtunk öt év telt el. Nyugalmasan élünk. Egyetlen egyszer szólalkoztunk össze, ha­lottak napján, amikor a teme­tőbe készültem gyertyával, ko­szorúval. ..Mondd, kid volt ne­ked ez a nem tudom, hogy hív­ják Lívia?" „Senkim.” „Nem ér­tem." „Én vagyok neki a vala­kije." „Hogyan?" „A hozzátar­tozója vagyok." „így sem ér­tem.” „Nem baj, de többet egy szót sem Líviáról. Ezt érted?” Hazafelé jövet mindig tettem egy kis kerülőt. Utóbb már alig találtam meg a Kós házas­pár sírját: a berogyott hantot gyom verte fel, az ideiglenes- nek^szánt, de végül is állandó­sult névtábla megdőlt, a betűk olvashatatlanná mohásodtak benne. „Tragikus hirtelenségű” haláluk előzményeiről, melyek a kórház legfelső emeletén, a Gyuri szobájában történtek, bi­zonyosat senki sem tudott. A legvalószínűbb feltevésnek az látszott, hogy veszekedtek előbb, s az asszony magáról megfeledkezve úgy rakta ke­resztbe a lábát, mintha a Ne­felejcsben volna. A cipője tal­pára írt négy ' jegyű számtól Gyuri megőrült: ájultra pofozta az asszonyt, azután kidobta a hetedik emeletről. Hogy ő szán­dékosan ugrott-e utána, vagy a lendület szédítette-e ki, azt senki sem tudja, de mindenki lehetségesnek tartja, mert Gyu­ri ittas volt. ... A tizenkettes buszon a többi hozzátartozóhoz prése- lődve mindig azon töprengek, hogy miért van az elme- és idegosztály a kórház legfelső szintjén?... És miért érez az ember bűntudatot olyan bűnö­kért, vétkekért is, amelyekben ártatlan, büntetlen, vétlen? . . . HÉTVÉGE 9. Zám Tibor: Líifía

Next

/
Thumbnails
Contents