Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)

1981-01-11 / 10. szám

Az öreg oroszlán - és a művészetek

A sivatagi kényszerleszállás után a repülőgép utasai közül csak egy hegedűművész maradt életben. Kétségbeesetten elindul, de hamarosan egy falka oroszlán lépked a nyomában. Ijedtében előkapja a hegedűjét, és játszani kezd. Az oroszlánok körbeülik, és áhítattal hallgatják. Mígnem előballag egy kopott sörényű, öreg oroszlán, és fel nem falja a hegedűművészt. Az egyik fiatal rászól: Talán mégse kellett volna! Az öreg értetlenül odafordul és azt kérdezi: Ha . . .? Merthogy süket volt szegény.

A viccet bizonyára sokan hallották már, sokféle értelmezésben, sokféle aktualizálással. Pedig érdemes egyszer eredeti értelmében is végiggondolni; hogy akinek bot füle van, az nem képes a

zenét élvezni. Akinek kicsi a szókincse, csak nagyon primitíven tudja kifejezni magát, annak a számára egy hasonlatokkal, szokatlan kifejezésekkel telitűzdelt regény prózája fárasztó és unalmas. Nem is beszélve egy vers muzsikáló sorairól. Aki képi látványban, színekben szegény világban nő fel, kissé értetlenül áll a valóságos formáktól és színektől picikét is el- távoldó festmények előtt. S még a film is — amely pedig a legsokoldalúbban igyekszik a valóság látszatát kelteni — fárasztóvá és unalmassá válik egy olyan néző számára, aki az emberi arc rezdüléseiből, az önkéntelen mozdulatok jelbeszédéből — tapasztalatok híján — nem tud olvasni.

— No persze — gyanakszik most az olvasó — már megint a közönség nyakába akarják varrni a művészeti blablát, a semmiről sem szóló trükkösködést, a látványos szemfényvesztést Be kell vallani, nem kevés ilyen kísérlet történik manapság. Mégis vállalom a kockázatot, hogy most az emberi érzékszervek kultúrájáról, ha szabad így mondani, „kimunkáltságáról” beszélek. Annál is inkább, mert sokan úgy gondolják, hogy ez pusztán iskolázottság kérdése. Tehát, ha valaki több iskolát járt; otthonosabban mozog a művészetek körében. Kétségtelen, létezik ilyen összefüggés is, de ez nem minden.

De a műalkotásoknak nemcsak gondolata, megmagyarázható üzenete, szelleme van, hanem teste is. A szó

szoros értelmében kőből, festékből, színből, celluloid szalagból, rezgő hangokból, emberi mozdulatokból álló teste is, A műalkotásnak ez a teste nem kevésbé fontos, mint a szelleme. Igaz, hogy ez a test a szellemet szolgálja, de e nélkül nincs műalkotás. Mert a szellem, a gondolat, lehet újságcikk, ünnepi beszéd, tudományos dolgozat —, de a fizikai test nélkül nem lehet művészet.

Képtelenség tehát, hogy minduntalan elfeledkezünk azoknak az emberi érzékszerveknek a kultúrájáról — mindenekelőtt a látásról és a hallásról —, amelyek fizikailag érzékelik, felfogják a művészetek testét.

Igaz, akkor sincs minden rendben, ha a füllel, szemmel semmi baj, de az energia, a fáradozás, a türelem hiányzik a művészet befogadóiból. Manapság pedig mintha ilyen türelmetlenség

is tapasztalható lenne. A fiatalokat már annyi inger, any- nyi élmény éri 15—20 éves korukra, hogy ez a „kiművelt” szem és fül ritkán-hiányzik náluk. A kíváncsiságukkal és a türelmükkel azonban baj van. Mintha túlságosan megszokták volna, hogy nekik mindent megmagyaráznak, megcsócsálnak, szételemeznek — és házhoz szállítanak. Amiért menni kell, amiért esetleg — elsősorban időben — áldozatot kell hozni, amihez a figyelem, a koncentráció türelme kellene, azt gyakran elhanyagolják.

Talán nem valami rokonszenves a „bezzeg, a mi időnkben" fordulatát elővenni, de hát történelmi tény, hogy 30—35 évvel ezelőtt az ország egy jelentős része — fiatalok és nem fiatalok - rohant, hogy bepótolja, amit elmulasztott, hogy bármi áldozat árán, de „bevegye a kultúra várát”, ahogy akkoriban mondtuk.

Talán kevesebb szájbarágóst — és nagyobb kínálatot, kevesebb megcsócsált élményt — és több olyan művet, amely kihívást, felszólítást jelent e befogadók számára: gyere, ismerj meg, hódíts meg! Talán kevesebbet kellene az igényekről beszélni, hiszen a művészetekben nincs elvont igény,_ — csak létező alkotásokra tudja azt mondani a közönség, hogy ez kell, ez pedig nem kell; ha többet lehetne hát az igényes művekre bízni. A szórakoztató művekre is, mert a szemet, fület azzal is lehet edzeni. Csak a befogadáshoz vezető utakat nem biztos, hogy mindig olyan sok útjelzővel kell kirakni.

Az öreg, süket oroszlánok pedig — akik felfalják a hegedűművészeket —, talán egyre kevesebben lesznek.

Bernáth László

Schaár Erzsébet; Ablak

Pór Bertalan: Vágyódás tiszta szerelemre

Rippl-Rónai József: Park aktokkal

Vajda Lajos: Fej házzal

Modern Magyar Képtár, Pécs

önmagában is üdvözlendő, hiánypótló esemény a Modern Magyar Képtár, Pécs című kötet megjelenése, hiszen az immár huszonhárom esztendős gyűjtemény mindmáig csak — különben színvonalas — katalógusokkal, s elszólt, kisebb publikációkkal rendelkezett; ilyen átfogó, az életmű-gyűjteményeket is tartalmazó, reprezentatív albummal nem. A karácsonyi könyvvásárra, a Corvina Kiadó gondozásában megjelent kötet voltaképpen szintén tekinthető katalógusnak is, de ennél jóval több. Anyagát a szerzőként is feltüntetett Hars Éva és Romváry Ferenc állították össze, s a jól válogatott, szerkesztett, művészien fényképezett (Nádor Katalin), és szépen nyomott (Kossuth Nyomda, Budapest) képekhez remek kis műelemzések csatlakoznak, amelyeket a Janus Pannonius Múzeum művészettörténészei írtak, azok, akik egyben a gyűjtemény gyarapítói, rendezői, gondozói is voltak az elmúlt két évtizedben (Hars Éva, Romváry Ferenc, Aknai Tamás és Mendöl Zsuzsa). A kötetet bevezető tanulmány egészíti ki, s ezzel is túlmutat a különben hasznos és élvezettel böngészhető katalógus határán; a tanulmányt Hars Éva írta, s fejezetei a pécsi képzőművészeti gyűjtemények kialakulását, történetét tartalmázzák.

S itt térnék vissza aria, Hogy a könyv megjelenése önmagában is öröm, de különös öröm azoknak, akik tanúi, részesei voltak annak a két évtizedes folyamatnak, amelynek eredményét e kötet reprezentálja. Magam külön izgalommal olvasom a bevezetőben az adatokat: hogy 63 októberében megnyílt a Szabadság út 2. számú épületben az immár önálló helyet (ha-máig tartó ideiglenest is) kapott képtár, hogy hogyan került a Tamás-, majd a Tompa- és a Kurtvárygyűjtemény a képtár tulajdonába; olvasom az adomá-. nyozókat: Dési Huber István özvegyét, Gábor Jenőt, Uitz Bélát, Martyn Ferencet, Vasarely Viktort és a többieket — hiszen szerény krónikásként végigkísérhettem ezeket az eseményeket, beszélhettem sokakkal azok közül, akiknek neve a képtpr történetében csupa nagybetűvel íródik majd a távoli jövőben, amikor a tegnapi és mai jelen már régmúlt lesz; meglátogathattam Dési Huber özvegyét a budapesti bérházban, Gábor Jenőt, élete utolsó éveinek színhelyén, az István téri lakásban, interjút készíthettem Uitz Bélával, jelen lehettem, amikor Vasarely visz- szatért pécsi szülőházába, hogy megnézze eleendő gyűjteményének helyét, s láthattam, hogy alakul ki a ma már gyönyörű Martyn-hóz. Mindezt csak azért mondom el, mert így, öszefoglalva, kötetbe gyűjtve, visszatekintve egyszercsak meghökkentően naggyá, jelentőssé érik szemünkben mindaz a sok aprómunka, erőfeszítés, művészek, művészetbarátok, helyi szervek, szakemberek, Péccsel szimpatizálók széles körének rengeteg munkája, amelynek eredményeképpen Hárs Éva leírhatja a könyv bevezetőjében: ,,lly módon

szakadatlan ■ és következetes gyűjtőmunka eredménye, hogy a napjainkban közel nyolcezer müvet számláló gyűjtemény a XX. századi hazai képzőművészet fejlődésének legfontosabb láncszemeit mutathatja be."

Már túljutottunk azon, hogy azt mondhassuk: Pécs mecenatúrája, gyűjteménye kitörölhetetlen az újkori magyar művészet történetéből. Ma már ennél jóval többről van szó. S a folyamat nem ért véget. Amit ez a kötet összefoglal — csak egy állomás, nem pedig végállomás.

H. E.

Kosták Lajos: KéparchMoktúta

Martyn. Ferenc: A hangyák emlékműve

A felvételeket Nádor Katalin készítette