Dunántúli Napló, 1980. december (37. évfolyam, 330-358. szám)

1980-12-07 / 336. szám

Korcs leszek?

Gimnáziumi évei alatt még petróleumlámpa fényénél tanult, most harmadéves egyetemi hallgató. Miközben biztatásra, támogatásra lel, egy percig sem feledkezhet meg róla: hátrányos helyzetű, aki mankóra szorul!

— Egyke vagyok. És igazából sohasem tudtam a nagyobb közösségben feloldódni. Például annak idején madártojást is egyedül szedtem, pedig bandában izgalmasabb lett volna. Az egyedüllét vezetett a könyvhöz. Volt egy bácsi a szomszédban — portásember —, aki szenvedélyes könyvgyűjtő volt, az ő könyvtárát olvastam ki először. A szüleim örültek, hogy egyetemista lettem, bár a rokonok a hátuk mögött nevetnek ezen. Anyámban volt olyan szándék, hogy tovább tanul; elmondta: egyszer kapott valamilyen iskolák közötti vetélkedőn oklevelet, kinevették amikor hazavitte. Apám is jó tanuló volt. Szerencsére, most is valahogy azt hiszik, hogy aki színjeles, az jobban fog tudni szántani.

Kis melléképületben laktunk, nagyszüleim a főépületben. Anyámék mindig építkeztek, sohasem hitték, hogy ez a tanyai életforma befulladhat. Gimnazista koromban, amikor még nem éreztem át gondjaikat, helyzetüket, mondtam nekik dir- rel-durral — költözzünk be a városba! Ök megrettenve néztek rám: mi lesz akkor a földdel? Disznóhúsra, zöldségre mindig szükség lesz, ki fogja megtermelni, ha mindenki a. városba megy? Nekem sem a fürdőszoba, meg a komfort járt az eszemben, hanem a forgalom, a változatosság —, hogy őszinte legyek, a fürdőszoba nekem még ma sem valami természetes dolog, rácsodálkozom a szép csempére, csapra, de idegenül érzem magam a közelükben. Egyébként az albérletemben sincsen fürdőszoba, és nem is hiányzik, amit biztos szégyellnem kellene. Tanyán, falun más számít értéknek, mint a városban. Egyszer-egyszer eljön a nagynéném az albérletembe, s összecsapja a kezét. „Hű, de sok könyv, ennek az árából mennyi mindent lehetett volna venned!” Az otthoniak csodabogárnak tartanak, a szüleim pedig magyarázkodnak, mert általános iskolai osztálytársaim közül sokan négy-ötezer forintot keresnek és én eddig semmit sem adtam haza, sőt, hazulról viszem a pénzt. Miattam maradnak el otthon az anyagi versenyfutásban, ráadásul egyedül kénytelenek birkózni a földdel, hiszen én csak hétvégeken segíthetek.

— Az egyetemen is meghatározó: ki, honnan érkezett. Nagyobb a tekintélye annak, aki Pestről jött „le", tősgyökeres értelmiségi családból, mint annak, akinek a szülei szakszövetkezetben túrják a földet. Kialakul az elit az otthonról jobban „eleresztettekből", akik okosak, műveltek és tudnak viselkedni —, és menetrend szerint elégedetlenek az itteni viszonyokkal. Tudom, sokszor jogosan, az alapállásuk akkor sem tetszik nekem. Nem nyeglék, hanem úgy cinikusak, ahogy vannak, mintha a világvége dátumát eléjük ragasztották volna; az ember indulatain csak röhögnek, beletörődötten „okosak”. Hogyan lehet belekerülni az elitcsoportba? Hát, bekerülhetsz nyalással, be lehet kerülni úgy, hogy egy szép szőke lány a szeretőd lesz, és úgy is, ha valaki vitathatatlanul okos, annyira, hogy az már a viselkedésén is meglátszik. Aki viszont kívül marad, menthetetlenül lenézett.

A család nagyjából meghatározza az ember érdeklődését, érzékenységét. Én például, ha bemegyek egy könyvesboltba, nem biztos, hogy csalhatatlan biztonsággal kiválasztom a legjobb könyvet, amit a 600 forintos ösztöndíjamból megvehetek. Ök biztosra mennek. Nekem nincs mindig határozott véleményem azokról az irodalmi művekről, filozófiai áramlatokról, amelyekről ők beszélgetnek, én a piaci árakat ismerem jobban, ők a legfrissebb kultúr- pletykákat. Egy leányzó — aki egyébként elég buta kékharisnya, de barátja a Széchenyi Könyvtárban dolgozik — olvashatta József Attila pszichoanalitikus naplóját, és ez már jogcím arra, hogy ideig-óráíg középpontban legyen. Persze, engem is érdekelnének ezek a dolgok, de nincsenek olyan ismereteim, amelyeket beválthatok náluk egy másikra .. . Talán túlságosan kötődöm apá- mék életviteléhez, amelyben a munka egyenlő az élettel, sőt, az élet összes örömével is. Mindig a hozzám hasonló embereket kerestem, barátaim többsége vidéki, ayja-anyja „munkás- szülő", velük talán nem is a közös felfogás, inkább a védekező magatartás ragaszt össze.

Nem tudok kapcsolatokat teremteni, nem is tanítottak meg rá. Féltem az emberektől. Nem akartam alkalmazkodni hozzájuk, mindenesetre rettegtem attól, hogy ha a közelükbe kerülök, összeakaszkodás lesz a vége, és én abból csak vesztesen kerülök ki. Bebújni a csigaházba —, ez rögződött belém. Anyámék megértették, hogy miért nem akarok kollégiumba menni, albérlő voltam és vagyok.

— Onnan jöttem, ahová az egyetem —, ha sokszor formálisan is — igyekszik segítséget vinni. Am, nincs tisztázva, hogy kit támogassunk és miért. Azt támogatjuk-e, aki ki akar kapaszkodni onnan, ahol van vagy mindenkit. Még nem tisztáztuk azt sem, hogyan lépjünk föl, ha kimegyünk egy külterületi iskolába. Tudniillik úgy mentünk ki, hogy na, mi vagyunk az egyetemisták, a tanyai tanító pedig ott van „alattunk”, s ezt unos-untalan éreztettük is vele. Persze, ez akkor is piszkálta őt, ha igaz volt, és akkor is még jöttünk a nagy reformpedagógiával, mire a tanító azt mondta, hogy ne osztályfőnöki órát tartsunk, ne szexuális felvilágosítást a szülőknek, hanem itt egy harmadikos elemista, aki még nem ismeri a betűket, tanítsuk meg olvasni! Megsértődtünk és otthagytuk, és meg voltunk győződve róla, hogy azért nem törődik a rábízott gyerekekkel, mert fóliázik a kertjében I Ez így nem igaz. Vagy: volt egy nagy akció, használt könyveket ajándékozni ezeknek a külterületi iskoláknak. Csakhogy nem az kellett nekik, amit mi akartunk adni! Mert mindenki azt hozta, ami neki nem kellett, ötvenes évekbeli sematikus regényeket. Én nem tudtam könyveket vinni, mert nekem csak olyanok voltak, amelyeket az ösztöndíjamból vásároltam.

A KISZ-taggyűlésen aztán mindenki elmondta, hogy őt nem érheti gáncs, mert öt kiló könyvet ajándékozott a külterületi iskolának! Itt aztán mindenki „jó KISZ-tag", csak én nem, mert az egyetemi K1SZ- esek is, centivel a kezükben méricskélnek. Nem klassz hivatalnokok? A fejesek igyekeznek idomulni a világhoz, akad közöttük, aki taxival megy a budapesti központba bizottsági ülésre és el is számolják neki! Furcsa, hogy ők rendezik ezeket a nagy „segítségnyújtási” cirkuszokat, hogy ők egyeztetnek, ők írogatnak jelentéseket rólunk, akik elmegyünk a t-i kultúrotthonba, „kultúrmunká- ra”! Amikor megjelentünk, az igazgató csendet parancsolt: Az egyetemről jöttek a fiúk és a lányok, kulturális felvilágosító munkát akarnak végezni, figyeljenek rájuk! Jött a csala- mádé szöveg, mire egy-két vagány ajánlatokat tett a lányoknak, akik rögvest összehúzták magukon a kabátot és elinaltak, mi meg utánuk. Kapcsolatunk annyiból állt, hogy az ott lakó gimiseknek elintéztük, hogy bejöhessenek az egyetem klubjába, a diszkóra, meg adtak egy magnószalagot, hogy vegyünk föl rá Pink Floyd-számo- kat. A KISZ KB a szakmunkás- képzők igazgatóinak is írt, hogy kérjenek segítséget az egyetemek ifjúságától az oktató-nevelő munkához. Levél ugyan hozzánk nem érkezett, segítséget senki nem kért, de mi elindultunk — „spontán” —, hogy adjunk. Kint az iskolában rögtön lehervasztottak. A dirihelyettes vonogatta a vállát, hogy már megint itt vannak a buzgómó- csingok, látott ő már ilyeneket, először ezek lépnek meg. Mi pedig dühöngtünk, hogy azért a közömbösség, mert mindenütt ilyen vállat vonogató emberek vannak! Mégis neki lett igaza: hamarosan meguntuk a dolgot. Igaz, hogy például sportadminisztrációval bíztak meg bennünket: a kispályás focimecs- csen az egyetemistáknak kellett számolniuk a gólokat...

— Tudod, az az iszonyú, hogy bár hazamegyek, nem vagyok otthon. Látom a részeges embereket, a kisstílű, szűk határok közé szorított életeket, de itt, a többé-kevésbé normális, művelt „értelmiségi körben” sem találom a helyem. A gimnázium végén már-már utáltuk egymást: egyikünk a magyar órát gyűlölte, én a fizikától féltem, és ez nagyon megosztotta a társaságot. Ehhez jött a laktanyahangulat — levágni a hajat! nem cigizni! — ezért is jöttem nagy vágyakkal az egyetemre, el sem tudtam képzelni, hogy itt is lesznek olyanok, akiket semmi nem érdekel.

— Mit ad mégis az egyetem? Rossz a kérdés. Vannak előadók, akik sokat adnak, vannak, akik csak nagyon keveset. Azt hiszem, hogy teljesen torz és hamis értékrendet táplálnak belénk —, a mi lelkes közreműködésünkkel —; a tudós-tanár ideált. Alig jut valakinek eszébe, hogy minket mégiscsak szakközép-tanárnak képeznek, sőt, uram bocsá’, szakmunkás- képzőkbe is kerülhetünk, és nekünk kellene, ugye, elérnünk azt, hogy a traktoros az uzsonnája mellé egy József Attila-kö- tetet is vigyen! A pedagógus- képzést az egyetemen szükséges rossznak tekintik. Adott a felvettek népes tábora, közöttük tehetségkutatás kezdődik, mindenki igyekszik a legjobbat, a legokosabbat kipécézni magának, aki a keze alá dolgozhat, s ezért aztán — jutalmul — bent maradhat a tanszéken. A szürke átlaggal — a jövendő pedagógusokkal — szívük szerint nagyon kevesen foglalkoznak !

Sokat gondolkodtam, hogy visszamennék-e a tanyaközpont iskolájába tanítani? Ha most hazamegyek, retket csomózok, piacozok, és gyakran a profesz- szoromnak mérem feszengve a krumplit - de tudom, azért, hogy a városban meg tudjam vetni a lábam, hogy legyen pénzem lakásra! Ha visszamennék tanítani, a kerti munka sohasem eshetne ki az életemből! Még ha eladnám is a retket és azon a pénzen színházba mennék Kecskemétre, akkor is megalkuvás lenne a vége. Belefáradnék, s öt év múlva már akkor sem mozdulnék ki, ha lenne mivel. Szóval, nem megyek visz- sza, nem azért jöttem el!

— Kipiszkálódtam valahonnan, nehezen és magányosan, aztán az első hasonló gondolkodású lányt feleségül vettem. Ma egyébként otthon voltunk, mert apám szólt, hogy trágyát kell hordani, de anyámmal már nem bírja. Anyámék világéletükben rengeteget dolgoztak, most is ezt teszik, csak most látszata is van. Szóval, ilyen világot képzeltek el maguknak, benne engem, és a feleségemet, aki mindegy, honnan jön, csak főzni tudjon és ne becsülje le a parasztot! Otthon voltunk hát, segítettünk, ők pedig örültek nekünk, teljesen kivirágoztak. Azt azért sajnálják, hogy az anyagi biztonságot, ami otthon őket igazolná, abból édeskeveset sikerült elérnem. Néha begorombulnak, hogy végül is teljesen hiábavaló volt az áldozatuk, meg az enyém is, nem lesz a kikászáló- dásból boldogság, mert korcs leszek, aki mindenütt idegen.

Lejegyezte: Tamás Ervin

Miskolczi Miklós: Város lesz csak azért is...

Magyarország felfedezése

Kezdjük a közepén, s tegyük fel a kérdést, hogy mi a legnagyobb fogyatékossága a ■könyvnek? Az, ami egy 3—5 gépelt oldaJnyi újságcikknek erénye és előnye, az tudniillik, hogy a szerző végig jelen van a könyvben, hogy igyekszik „életszerű" lenni. Ám ami „színes", mondjuk egy tárcában, helyénvaló aktualitás egy vezércikkben, az a laposságok és közhelyek haf- maza egy szociográfiában. Ügy érezzük, hogy a szerző rosszul jelölte ki magának a feladatot. Mindenáron meg akartai „védeni" a várost (kiktől, miért?!) ahelyett, hogy a műfaj követelményeinek megfelelően leírta, lerajzolta volna azt. A szociográfia szó második tagjai ugyanis rajzot, leírást jelent, de semmiképpen nem könnyű kézzel odavetett karcolatot vagy vázlatot.

Hálás és bevált módszer (Hegel óta) egy tárgyat, jelenséget úgy bemutatni, hogy leírjuk a történetét. Látszólag ezt teszi Miskolczi Miklós is, de hogyan? Egy másik filozófus: Leibnitz módszerét követve, azaz apológiát ír elemzés és történet helyett. Azt bizonygatja, hogy ami van (esetünkben Dunaújváros) az szükségszerű, következésképp helyes is. Ez az apologetikus indítás és hangvétel azonban ellenállást vált ■ki az olvasóból már az első oldalakon. „Nem volt azért olyan szép a leányzó fekvése” — mondja az, aki maga is átélte Sztalinváros „hőskorát", szinte belerokkant az ország abba az erőfeszítésbe, amellyel a kukoricaföldeken egyszerre akartunk modern nagyipart és várost is teremteni. Ha Miskolczi Miklós jobban ismeri a magyar szociográfiai irodalmat, akkor maga talál érveket azok ellen a tények és körülmények ellen, amelyekért így csak lelkesedni tud.

Szól a lumpen, a deklasszált elemekről, de viszonylag keveset ír arról a paraszti rétegről, amely a beszolgáltatások elől szinte menekül az építkezésekre, a biztonságosabb iparba. Egy részük a téeszek konszolidálódása

után vissza is tér a faluba. Ám az a tektonikus erejű társadalmi mozgás több figyelmet érdemel, ha szabad mondani, ennek felmérése, leírása a szociográfia leqfonto- sabb, elodázhatatlan feladata. Éppen ezért, hogy jobban megértsük a ma jelenségeit, a ma Dunaújvárosát. Szerzőnk azonban sajnálatos módon moralizál vagy éppen kedélyesen pletykálkodik ott, ahol elemeznie kellene. Lelkendezve ír az első generációs munkások erőfeszítéseiről, míg később némi megütközéssel vegyes csodálkozással, fejcsóválással a1 dunaújvárosi erkölcsök „lazaságáról”. Fel sem merül benne a kérdés, hogy a két dolog között összefüggés van, s hogy ez korántsem csupán dunaújvárosi „specialitás”. Még akkor sem, ha a statisztikai adatok ott töményebben hívják fel a figyelmet erre a jelenségre.

De nézzük csak sorba, hogy miről is van szó. A faluból a városba kerülő szakképzetlen ember, s ráadásul az életidegen munkásszállásokban, barakkokban idegenül érzi magát. Egyszerre kellene elsajátítania: az új szakmát, munkaszokásokat, az eladdig megszokottról gyökeresen eltérő életmódot. A legújabb szociológiai-szociográfiai irodalom (ám o szó- zadeleji is!), néhány írónk (lásd például Galgóczi Erzsébetet, Takács Józsefet, Serfőző Simont, Asperján Györgyöt stb.) pontosan leírták, megfogalmazták ezt. Ki-ki a maga eszközeivel, de mind tragikusnak, kathartikusnak láttatva ezt az egyetlen generációt próbáló folyamatot. Ám ami Budapesten, Miskolcon, Czdon vagy Salgótarjánban stb. a munkásoknak, a lakosságnak csupán egy (noha jelentős) részét érinti, az Dunapentelén—Sztali óvárosban—Dunaújvárosban egy egész várost jelentett! Nem véletlenül írtuk egymás mellé a három helységnevet, illetve egyazon település metamorfózisát jelölő változásait. Téves volt az ötvenes évek optimizmusa, rövidlátása, amely csupán a munka és a lakás kettősében gondolkodott. Ma is téves ez a szemlélet. Bizonyítja iparunk jelenlegi helyzete, az az erőfeszítés, amellyel próbálunk szakítani az extenzív szakasz visszahúzó erőivel, a szakképzetlen, az alulképzett, az innovációra képtelen munkaerők tömegével.

Termelni hatékonyan azonban már csak magasan kvalifikált, a munkájában, az életben is otthonosan mozgó művelt szakmunkással, értelmiségivel lehet. Márpedig ez a feltétel nem volt adott Sztalinváros- ban, s ha hihetünk Miskolczi- nak (s miért ne hinnénk?), akkor ezzel még a mai Dunaújvárosban is gondok vannak. S lesznek is mindaddig (máshol is), amíg fokozatosan át nem alakul a szemlélet magáról a munkáról, termelésről, a munkaerőről.

A könyv legnagyobb para- doxona a lakás, a lakótelep problémagubanca. Dunaújváros modellként szolgálhatna Miskolcnak, Újpalotának, minden lakáscentrikus városépítésnek, tervezésnek, arra, hogyan nem szabad. A lakások, panelházak tömege még nem város! Elvégre az ember nem csupán dolgozik és lakik (már tudniillik ha hozzájut, ha kap lakást...). Az urbs, a civitas minőséget jelent, szolgáltatások, kulturális, egészségügyi stb. intézményhálózatok szövevényét, gondoskodást az emberről a bölcsőtől a koporsóig.

összegzésként azt mondhatjuk, hogy hálás, de nem könnyű feladatra vállalkozott Miskolczi MikJós, de ez kicsúszott a kezei közül. A napi újságírás szemlélete és módszerei alkalmatlanok egy város keresztmetszetének bemutatására. szociografikus igényű leírására. S ez nem értékítélet, nem azt jelenti, hogy Miskolczi Miklós rossz újságíró. Rövidebb lélegzetű írásaiban olykor frappánsan, szellemesen mutat rá egy-egy jelenségre, például kedvelt témakörében: a házasságszex—párkapcsolatokról. Ám szülővárosával úgy járt, mint az úszó, aki a folyó közepén érzi a víz hőfokát, de nem látja a partokat, olykor azt sem, hogy merre folyik a víz. A sorozatról szólván joggal lehetünk igényesek, hisz az eddigi kötetek magasabbra emelték a mércét.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980.

Horpácsi Sándor

Szombathelyen, az Isis-szentély fogadóterén állították fel a város legújabb szobrát, az Ünnepi menet cimű bronzkompozíciót, Majthényi Károly alkotását